Painting

Tegnap is egész nap festettünk, kesztyűben, sálban, sapkában és vastag pulóverben. Literszám ittuk a teát, mert az legalább meleg volt. A bojlerszerelő is kabátban dolgozott, egészen rágyógyult a szerkezetre, csak néha tüsszentett, majd elnézést kért. Mikor délután ötkor végre beindult a fűtés és melegvíz folyt a csapból, szerelmet vallottam neki. E. kezet fogott a szakival, láttam, hogy neki is párás a tekintete. Hiába, már mindketten elég öregek vagyunk ahhoz, hogy melegvíz és fűtés nélkül is élvezzük az életet. Szerintem inkább nem fogunk mostanában kempingezni menni.

Holnap padlót csiszolunk, majd festünk. Vasárnap padlószőnyegezés a kisszobában, aztán még hátra van egy csomó dolog, óvatos becslésem szerint talán jövő hétvégén sikerül beköltöznünk. Szuper látni, hogy kezd testet ölteni a dolog, bár még mindig úgy nézünk ki, mint egy építkezésbe oltott zsibvásár. Illetve fejet hajtok mindenki előtt, aki segítség nélkül, gyerekkel vagy kicsi babával költözött. Komolyan minden elismerésem. Az mondjuk egy vicc, hogy a nagyszülők sokkal lelkesebben vigyáznak Ficánkára, mert látják, hogy hamarosan megszabadulnak tőlünk. Csak pontos tervvel kell előállnunk, mikor van rájuk szükségünk, mit egyen a gyerek, mivel játszon, milyen mesét nézhet, mikor kell pelenkát cserélni... stb. Még így is minimum kétszer beszélünk telefonon olyan kardinális kérdésekről, mint kaphat e még egy joghurtot vagy szerintem adjon e rá kardigánt, esetleg játszhat e a gumicsizmájával. Fontos dolgok ezek.

Our church

Elkezdtem egy hosszabb bejegyzést írni arról, hogy hogyan lett miénk a ház. Aztán rájöttem, hogy ez már nem is olyan fontos. Megvan és kész. Jelenleg festünk ezerrel, meg fűtést szerelünk, mert valami nyomás problémánk akadt. Haladunk. Végre.

Közel 200 éves metodista templom lesz az otthonunk. Nincs rendes ablakunk, csak két elektromos a tetőn, a többi mind festett ólomüveg. A fürdőszobán is. Árkádok és hatalmas mennyezet, aminek a festésével most küzdünk, mert egyes helyeket még loft létrával és hosszú nyelű festékhengerrel sem érünk el. És akkor még az ablakpucolás nehézségeiről még nem is beszéltem. De nem panaszkodom, mert gyönyörű, hatalmas és világos. Most azonnal be akarok költözni. 

Kezdjük a várost (Ipswich) is megismerni, pedig nagyon ellene voltunk, talán emlékeztek is rá. A megszeretésében nagy szerpet játszik a ház és a remek elhelyezkedése. Közel van a városközponthoz, a vasútállomáshoz, mégis valahogy annyira védetnek tűnik, mintha kertvárosban laknánk. Talán azért, mert kívülről inkább tűnik egy építészeti furcsaságnak, mint háznak, vagy akár templomnak. Előfordult pár esetben, mikor ki-be járkáltam a kapun, hogy a járókelők megtorpantak és megdöbbentek, hogy itt egyáltalán van kapu és élet. Vicces volt. 

Minden alkalommal, mikor hazajövünk onnan, pityergek. Annyira szeretnék már ott lakni. Még mindig nem hiszem el, hogy végre ránkmosolygott a szerencse. De leginkább már Ficánka arcát szeretném látni, amikor meglátja az új otthonát.

Let me show you something

Aki kitalálja mi ez, eltölthet itt egy hétvégét!

Superminimum

Hát, nyilván, hogy a saját töketlenségem miatt lemaradtam Super Mini Mum blogjáról. És most már üzenetet sem tudok küldni. Mi lesz így velem? Help!

F* you

Valahányszor elolvasok vagy meghallgatok egy tanácsot, arról, hogy hogyan aludjon végig egy éjszakát Ficánka, vagy egyáltalán aludjon, azt gondolom: bazdmeg, bazdmeg, bazdmeg, nagyonbazdmeg.

De természetesen nem mondom ki hangosan, mert nagyon kedves ember vagyok, aki illedelmes és udvarias. Igazán kár, hogy az arcom elárulja, hogy mit gondolok, illetve, hogy mennyire botrányosan fáradt vagyok. Mostanában már BB krémet is használok, ha megyek valahová és nem iszom kólát és/vagy kávét nyilvánosan. És mindig nagyokat nevetek, mert olyankor nem látszanak a fekete karikák a szemem alatt. De sajnos akkor sem tudom kivédeni a kérdést: Jaj, csak nem fáradt vagy? Olyan nyúzottnak látszol... még mindig nem alszik? És akkor megint jönnek a tanácsok...

Másik kedvenc kérdésem: mikor költöztök? Ilyenkor legszívesebben hangosan felzokognék. 

Chocolate

Nem tudom ki volt az az okos, aki csokit adott a gyereknek lefekvés előtt... A lényeg, hogy Ficánka nem alszik. Remekül elvan a kisautóival, a mosógéppel, az etetőszék tologatásával, a biztonsági kapu zárjának babrálásával, a könyvei kupacokba rendezésével, E. ide-oda húzogatásával, ágyra fel- és lemászással, a labdáival, a pelenkák dobálásával, a karikáival, a tükör előtti táncikálással... stb.

Szerintem ma már nem alszunk. Innen kívánok minden szerencsésnek jó éjszakát és szép álmokat (magamnak meg kávét).

Little Jedi

E. és Ficánka minden este buborékfújókkal lézerkardoznak a konyhában. Ma a következő párbeszéd zajlott köztük:

- Bunny, I am your father! - szólt az apja elmélyített hangon.

- I know - felelte Ficánka, gyönyörű kiejtéssel.

Röhögtünk, azt hittük rosszul hallunk. De újból megismételte E. a kérdést, és megint ezt a választ kapta. A gyerekünk egy zseni, vagy egy Jedi.

Aztán még az is volt, hogy ma Ficánkát albínónak nézték az Ikeában. Az apja, arra a kérdésre, hogy valóban nem albinó a fia, csak annyi volt a válasza: tényleg nem az, de félig magyar. Mintha ez megmagyarázná a hihetlenül fehér bőrt, a majdnem fehér hajat, és a világító kék szemeket.