Brexit

Elmondom, hogy én hogyan gondolom...

Amikor kijöttem ide, azért tettem, mert nem volt jó otthon. Szar munkám volt, nem kerestem sokat, éppen annyit, hogy pont éhenhaltam, miután havi rendszerességgel kifizettem a rezsit és a hitelt. Húzhattam volna még otthon évekig, mert szerencsére ott van az anyukám, aki eltartott volna, etetett volna... a nyugdíjából.

De ugye van az a dolog, hogy, ami nem megy... Hát, nem ment. Eljöttem Angliába, gazdasági bevándorlónak. Tudjátok, az az a fajta, aki elveszi a helyiek munkáját. Azt a munkát, amiért a helyiek egymást ölik. Amiért sorban állnak. Nyilván nem, mert a takarítás elég nehéz meló, nem keresel túl sokat, ráadásul rendszerint állatként kezelnek, lenéznek, munkaidő is hosszú, arról nem is beszélve, hogy hétvégén is dolgozni kell. Szóval, nem, egyáltalán nem áll ezért a munkáért sorba senki, de komolyan, még az ilyen gazdasági bevándorló sem, mint én. Viszont Anglia drága ország, valamiből meg kell élni és még haza is kell küldeni, hitelre.

Szóval, marad az olyan munka, mint a mosogatás, takarítás, kávézózás, ahová azért vesznek fel, mert éppen ott vagy és jelentkeztél rá, vagy mert a Pista szólt, hogy lehet menni. Más munkát is lehet találni, be lehet tölteni, illetve lehet ranglétrán előre jutni, de nyilván első körben még nem ugrálsz, dolgozol és küldöd haza a pénzt. Laksz egy lukban, vagy egy vadidegen családnál, sok emberrel együtt. 

Ha van egy kis gógyid rájössz, hogy egy csodaszép, toleráns, elfogadó és befogadó országban laksz, ahol nem az alapján ítélnek meg, hogy ki vagy mi voltál otthon, hanem hogy mivé válsz itt. Figyeled? A jövőd a fontos, nem a múltad. Nem a múltad, amiért sírsz-rísz, hogy magyarként milyen szar volt ez is, az is, hanem hogy, hogyan állsz meg a világban, fordítod a magad és a többiek hasznára azt, hogy itt élsz.

Maradtam, lett egy családom. Egy fiam, akinek a jövőjét tervezem. Angol-magyar-török család vagyunk, ennek minden jóságával, hülyeségével együtt. Három ország ereje, lehetősége az több, mint amit bárki is álmodhat. Szerintem. 

Sajnos, az ország, amiben lakunk nem így gondolja. Éreztük már eddig is, de leginkább Ipswichbe költözésünk után bukott ki a dolog. Mosolyognak ránk, mert fehérek vagyunk. Egészen addig, míg bemutatkozunk. Kivülállók lettünk. E. a török vezetéknevével, én a magyarral. A CV-jén ott áll a neve, fotó nélkül - mert itt így van, a hátrányos megkülönböztetések ellen (igen, itt kell röhögni) -, és a HR-es eldönti: ez egy török, nem alkalmazom, az én csudaszép fehér vállalatomban.

Most itt tartunk. Alkalmi munkák. Támogatások. És EU-s kilépés. El kell gondolkodnunk, hogyan tovább. Tervezzünk itt, mintha mi sem történt volna, vagy tervezzünk máshol, mást. Vannak terveink, mert ilyen szerencsések vagyunk, hogy lehetnek. De a tőr bent van a szívemben... én azt tanultam ettől az országtól, hogy hogyan kell elfogadni, befogadni és toleránsnak lenni... Ők meg... megmutatták, hogy hogyan nem.