Emlékszem, mikor először olvastam róla őrületes baromságnak tűnt, valami egészen magasröptű rizsának. Aztán tessék a printmaking tanfolyam második alkalmán kellett rádöbbennem, hogy nekem ez van. Imposztor szindrómám...
Hallgattam Tinát, aki éppen arról beszélt, hogy tanult printmaking-et, és fiatalabb korában hatalmas makramékat készített. Én pedig ültem és azon gondolkodtam, hogy hogy a f...ba adhattam szivárvány makramét minden tanárnak köszönő ajándékként, mikor Tina nyilvánvalóan egy jóval nagyobbat, szebbet adott volna nekik, nem olyan csórit, mint én.
Aztán leültünk rajzolni, megint. Nekem pedig eszembe jutott a múltkori rajzom, ami kutyának indult, majd egy alopeciás patkány lett belőle. És biztos, ami biztos még a falra is ki lett tűzve, mintegy emlékeztetőül: "így ne rajzolj kutyát". Szóval, ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség, magamba pörgetve az előző napon elhangzott beszélgetés köztem és El között, amiben megkérdezte, biztosan akarom e ezt a tanfolyamot, mert, ha ennyire bizonytalan vagyok, akkor lehet, hogy nem nekem való.
Aztán Al elkezdett hozzám beszélni, hogy ma a drypoint eching-et fogom megtanulni, majd mutogatni kezdte, hogy a tanfolyam többi résztvevői (3 napra vagyunk elosztva, 4-4 ember van egy-egy csoportban, mi vagyunk az utolsó csoport - covid rules) már miket csináltak. Nekem meg hányingerem lett és izzadni kezdtem, mert olyan csodálatos képeket mutogatott, hogy én olyat még álmomban sem tudnék rajzolni, nem, hogy itt és most 3 órában.
Majd adott egy műanyag lapot, hogy próbálgassam a tollat, hogyan karcol és találtam ki vagy válasszak a előttünk lévő könyvekből, hogy mit akarok lerajzolni. Ennél a pontnál eszembe jutott, hogy felállok és kisétálok, és valószínűleg hazáig zokogok. Vetettem egy pillantást a kutya-patkányra, a könyvekre, amiket alibiként lapozgattam és arra gondoltam, hogyha erősen koncentrálok, akkor tuti láthatatlanná válok, vagy megnyílik a föld alattam és eltünhetek innen.
Szerintem totál látszott az arcomon, hogy a menekülésemet fontolgatom, mert Al végül kezembe nyomott egy képet és azt mondta: ezt a részt karcoljam rá az átlátszó műanyag lapra. A képen két kör alakú asztal volt, az egyik tetején egy vázában víz. Karcoltam. Néha alátoltam egy fekete papírt, hogy lássam önmagában is felismerhető, az amit mutatni akarok.
Haladtam. Karcoltam. Zen. Végül tinta került rá. Majd egy mángorlószerű présen áttolva előkerült a mű. Sírtam. Oké, hogy patkánykutya, és nem tudok rajzolni, de ott volt valami, amire azt lehet mondani, hogy ez egy alkotás. Hogy én csináltam, a semmiből, egy karcoló toll-lal és egy műanyag lappal.
És tudod mit? A szivárvány makramém is gyönyörű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése