Szülői értekezlet

Angliában beköszöntött a tél. Azzal a mocsok áztatós eső formájában, amit úgy utálok. Amikor kilépsz az ajtón, és azt mondod: "ahhh... hát, csak szemerkél". Majd mire kiérünk a buszmegállóba már rommá áztunk, pedig csak pár lépésre van tőlünk. Ráadásul reggel a buszvezető közölte, hogy holnapra lejár a bérletem. Ami azt jelenti, hogy lehetőleg ma el kell zarándokolnom a város egyetlen jegypénztárába, bérletet venni. A busztársaság honlapján ugyan megemlítik, hogy bérletet a buszsofőrnél is lehet vásárolni, múlt hónapban viszont nagyon is tisztán és világosan értésemre adta, hogy ez a hónapos bérletre nem vonatkozik. Kisváros. Nyilván nem is lehetne kisvárosabb, Bebe ovijától ugyanis nincs busz visszafelé a városba, pont abban az időben, mikor nekem kéne, így hazafelé általában gyalogolok. Ma pedig mindezt esőben, majd be a jegyirodához, majd visszasétálni az óvodához, mert akkor sincs busz. És a végén hazajönni, botrányosan szétázva. Életem Suffolkban.

És most következzék életem/életünk első szülői értekezlete! Leizzadtunk, és kicsit kiborultunk, mikor megkaptuk az értesítőt, az első szülői értekezletünkről. E-vel felváltva találgattuk, hogy mi a fenét fognak mondani a gyerekről. Mi a fenét, amit már nem mondtak el nekem/nekünk minden nap, mikor megyünk érte? Tudjuk, hogy az első hónap nem volt fenékig tejfel. Volt benne minden a cipő dobáláson, síráson, panaszkodáson át minden. És, hogy miért? Mert Bebe azt gondolja, hogy mint valami szuperhős mindenkit meg kell védenie. Volt, hogy azért sírt, mert az egyik kislányt nem tudta megvígasztalni, ezért inkább kánonban sírtak. Volt, hogy azért üvöltözött, mert az új kisfiú, aki nem tud angolul, elvette a lányok gyurmáját. Volt, hogy egész egyszerűen azt gondolta az óvónénik megzavarták őt a hangyalesben, meg különben sem akart bemenni, unalmas mesét hallgatni, helyette inkább eldobta a cipőjét messzire, úgy, hogy két napig kerestük az óvónénikkel felváltva. Szóval, nah, volt itt minden.

Felkészültünk, E. felvette a pókerarcot, én pedig eldöntöttem, hogy nem sírok. Nyilván nem sikerült. Bőgtem. A képeken, videókon ott volt az én gyönyörű, okos, érzékeny kisfiam, aki éppen boldogan mesét hallgatott, bogarakat tanulmányozott, kisautózot, gyurmázot. Aztán jöttek azok a képek, amiktől igazán eltörött a mécses. Bebe az iskola előkészítőben. Az óvónénik szerint néha muszáj áttenniük, mert ha nem kap elég verbális visszajelzést a kortársaitól ideges és frusztrált lesz, amit borzasztó dühkitörések jeleznek. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ő a legfiatalabb a csoportjában.) Az iskolai előkészítőben viszont boldog. Matekozik. Kisebb, nagyobb, hosszabb, rövidebb, több, kevesebb... gesztenyéket és súlyokat mér mérlegen, fapálcikákat tesz növekvő, csökkenő sorrendben, hosszúságuk szerint. Virtuális táblára rajzol cikk-cakkokat, köröket, vonalakat és nem érti a csoport társai, miért nem teszik ugyanezt.

Az egyetlen probléma vele az érzelmei kordában tartása. Érzelmes, érzékeny, a legkisebb változásra is azonnal reagál. Mi már megszoktuk, 3 éve úgy élünk, hogy tudjuk, egyetlen kimondott haragos szó és hetekig lesz emlegetve, hogy Daddy vagy Mummy "bántotta". Mi sem vitatkozhatunk, egy kicsit sem lehetünk megbántva egymásra, mert azonnal jön a kérdés: Mummy, te már nem szereted a Daddyt? Viszont azt nem lehet elvárni, hogy 20 gyerek, plusz 4-5 nevelő, mind egész nap cukin mosolyogjon. Ezen kell dolgoznunk, bár, tökéletesen tanácstalan vagyok, hogy hogyan. Kaptunk érzelmeket kifejező kártyákat, amikkel "gyakorolnunk" kell, és sokszor elmondani neki, hogy az óvónéni dolga, hogy vígasztaljon, rendet teremtsen, határt szabjon, hallgasson rá és minden rendben lesz.

Szerintem emberjogi aktivista lesz vagy cápa kutató. Vagy cápajogi aktivista.