Amundsen

Mostanában minden "nagy" beszélgetésünk sírásba torkollik. Mármint, hogy én sírok, de veszettül. A. törölgeti az orromat és vigyorog. Mindig vigyorog, ha én bőgök. A pasik irtó tapintatlanok tudnak lenni, ha a csajuk zokog.

Gyerek projekt az, amin minden alkalommal kiborulok. Úgy érzem lecsúsztam róla. Ha élelmesebb lettem volna, akkor már rég lenne és nem kéne folyton azon agyalni, hogy két hitel közé hogyan is szorítsuk be. Azt már rég tudom, hogy az olyan párkapcsolat, mint "Apa mosdik, Anya főz" nem nekem való, de gyereket akkor is szeretnék. Lehetőleg úgy, hogy ne kelljen folyton azon agyalni, hogyan és mikor. A. szerint eleve bukott a mutatvány, mert én még mindig fel szeretném fedezni az Északi-sarkot (lehetőleg kutyaszánnal), de gyereket nevelni, Északi-sarkot felfedezni együtt nem lehet. Szerintem viszont mindent lehet csak akarni kell, az Északi-sarkot és a gyereket is. Pl. frankón el tudom képzelni, amit egy kezemmel tartom a gyereket, miközben vezetem a kutyaszánt. Gondolom az eszkimók is megoldották valahogy.

Prison break

Azon gondolkodom, hogy megszököm. Hónom alá kapom a kutyát, találomra kiválasztok a térképről egy eldugott falut, valahol a világ végétől két saroknyira és lelépek. Nem adom meg a címem senkinek sem, én leszek a fura kutyás csaj, aki nem beszéli a helyiek nyelvét. Beállok majd egy sajtboltba dolgozni, mindenkire mosolygok, biciklivel járok dolgozni, hosszú hajam lesz és az arcom tele lesz szeplővel. Olyanokat írok majd a blogomba, zsötem, monamur, tiamo vagy gracie. Aztán hozzámegyek a helyi henteshez és szülök 8 gyereket, akik majd mind nagyon várják, hogy megszökhessenek innen és azt írják majd a blogjukba, hogy: szeretlek, hiányzol, köszönöm.

Starting with Mese

Egy mesével kezdődött. A nagyobbik fogadott húgom pl. félt a tigrisektől, én a cápáktól. Tudod, mikor nem mersz lemászni az ágyról, mert a tigrisek, cápák, mumusok...stb. az ágy alatt laknak és elkapják a bokádat, ha lelépsz. Vagy mikor a sötét utcán sétálsz és tudod, hogy a nyomodban vannak a tigrisek, cápák, mumusok...stb. és elkapnak ha megpróbálod a vállad fölött átnézve megpillantani őket.

Pont ilyen új blogot kezdeni. Tudod, hogy fellebben a függöny és a nézőközönséged nem áll majd egyébből, mint tigrisekből, cápákból, mumusokból...stb. És csak reménykedhetsz, hogy ez nem a valóság, az egész csak mese. Hiszen tigrisek, cápák, mumusok...stb. voltaképp sosem kapták el még a bokádat, mikor lemásztál az ágyról.

Feed

Az van, hogy már nagyon régen nem olvasom azokat a blogokat, amikért régebben olyan nagyon oda voltam. Azt tudom, hogy az egész blogírás nekem Antibaby blogjával kezdődött, aztán olvastam még rengeteget, utána meg kialakult egy blog-baráti köröm. És jártunk blogtalikra a Tandembe, ahonnan aztán félrészegen néha átmentünk meleg szórakozóhelyekre. Én persze nem ittam, mert vezettem, de Bahha hátul ült és egy ici-pici ablakon keresztül mondta, hogy merre menjek, majd hazáig is így tartott az út. Szóval eszméletlen jó volt. És nagyon fontos barátságokat kaptam tőle, Bahhát, Katrincát, Hibust, Nashát és a lemaradó Confit.

Csak azt tudom, hogy már nem olvasok sok blogot, sőt leginkább csak visszajáró vendég vagyok itt-ott. Már nem is tartom fontosnak, hogy részem legyen a mindennapjaikban. Bár megrázott, hogy Zoli és Björk, igazából tudom, hogy az élet megy tovább és már nem azért írom a blogom, hogy valaki figyeljen rám, hanem csak úgy magamnak, mert jó, ha valahol kiélhetem a grafomániámat és nem kell szépséges kerek egész mondatokat írnom, akár csaponghatok is. Már nem fontos a külalak, vagy a lényegi, tartalmas poszt; írhatok arról, amiről csak akarok. Filmekről, zenéről, A-ról és B-ről, titkokról és talányokról.

Szóval ezzel csak azt szeretném mondani, hogy az életem olyan, amilyen és szeretek írni róla. Mert hát mit is mondanak Monty Pytonék? Nem, nem azt, hogy "always look on the bright side of life".

Creepy teen

Kineziológusnál jártam ma. Komolyan. Igazából ez az egész egy megvakarom a hátadat, ha te megvakarod az enyémet dologból nőtte ki magát. Mivel egy leendő kineziológusnak segítek a vizsgájára felkészülni és most rajtam gyakorol. Én, aki nagyjából mindent úgy ad elő, hogy frankón nem hiszek ezekben a dolgokban, voltaképp egyébként tök hiszek, vagyis inkább nem, de aztán meg mégis.  Érthető, ugye?

A kineziológia nekem egy urban-hókuszpókusz. Nagyjából az a lényege, hogy a tested akaratlanul is válaszol a feltett kérdésekre. De persze nem olyan kérdéseket kapsz, hogy: szerinted az anyád elnyomott e téged, mikor fakanállal rásózott a fenekedre ötévesen? Hanem leginkább számokat sorolnak fel, hol egyesével, hol 20-30-asával ugrálva. Szóval frankón nem tudod, hogy most mi a stájsz. Aztán persze elmondja, hogy ezzel és ezzel a problémával fogtok dolgozni, és aztán jönnek újból a számok, meg kézemelgetés.

Első körben nekem a munkahely volt a probléma (mily meglepő). Kiderült, hogy 12 évesen utáltam suliba járni, mert az osztálytársaim kiközösítettek, én meg erre úgy reagáltam, hogy átváltoztam sündisznóvá. Most pedig gyakorlatilag ugyanezt csinálom. Igyekszem minimálisan érintkezni a munkatársaimmal, nem sokat kiadni magamból, ők pedig cserébe úgy kezelnek, mint egy előkelő idegent, aki aztán jó néhányszor meg is szívatnak, hogy vegye már észre magát. Szóval nem tudatosan, de ha nem érzem jól magam egy társaságban, akkor nagyon hamar a peremre helyezem magam, aztán meg meglepődöm, hogy úgy is kezelnek.

Így most ezen dolgoztunk, kézemelgetés, számok, kézemelgetés, számok... végül kaptam házi feladatot, amit naponta legalább egyszer végig kell mondanom, meg gondolkodnom rajta és gyertyát gyújtani (szkeptikus énem helló!). Aztán jövő héten újabb gyakorlat. Már alig várom. (igen, tudom, hogy az utolsó mondatomból sütött a szarkazmus)

I'm Dr. House