Mostanában minden "nagy" beszélgetésünk sírásba torkollik. Mármint, hogy én sírok, de veszettül. A. törölgeti az orromat és vigyorog. Mindig vigyorog, ha én bőgök. A pasik irtó tapintatlanok tudnak lenni, ha a csajuk zokog.
Gyerek projekt az, amin minden alkalommal kiborulok. Úgy érzem lecsúsztam róla. Ha élelmesebb lettem volna, akkor már rég lenne és nem kéne folyton azon agyalni, hogy két hitel közé hogyan is szorítsuk be. Azt már rég tudom, hogy az olyan párkapcsolat, mint "Apa mosdik, Anya főz" nem nekem való, de gyereket akkor is szeretnék. Lehetőleg úgy, hogy ne kelljen folyton azon agyalni, hogyan és mikor. A. szerint eleve bukott a mutatvány, mert én még mindig fel szeretném fedezni az Északi-sarkot (lehetőleg kutyaszánnal), de gyereket nevelni, Északi-sarkot felfedezni együtt nem lehet. Szerintem viszont mindent lehet csak akarni kell, az Északi-sarkot és a gyereket is. Pl. frankón el tudom képzelni, amit egy kezemmel tartom a gyereket, miközben vezetem a kutyaszánt. Gondolom az eszkimók is megoldották valahogy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése