Happines

Azt álmodtam, hogy a volt munkahelyemre mindenkit visszavettek,  - még azt a srácot is, aki velem egyidőben jött ki Angliába - és újra együtt a banda, csak nekem nem szólt a főnök, hogy minden a régi. Borzalmas volt felébredni úgy, hogy még mindig bennem a szálka és szomorú vagyok attól a ténytől, hogy én nem kellek oda. Nem azért, mintha boldogtalan lennék vagy elkesedett a mostani helyzetemben, csak ilyenkor mindig az jut eszembe mennyire könnyebb is lenne otthon a barátokkal, a családommal. Minden nap magyarul beszélhetnék, értenék a szóvicceimet, nem kéne milliószor visszakérdeznem, hogy ez vagy az mit jelent, hogy aztán 5 perc múlva jól elfelejtsem megint.

Az eszemmel tudom, hogy egy év alatt mennyi mindet elértem itt kint, olyan dolgokat is magaménak tudhatok, amiről éveken keresztül nem is tudtam mennyire hiányzott. Látom a fényt az alagút végén és pontosan tudom, hogy mikor kezdődött ez az egész tipródás. Pontosan látom mit, hol rontottam el, hogy mennyire naívan kormányoztam az éltemet és elépesztően borzasztó látni azt, hogy még mindig a gyász szakaszaiban élek a régi életem elvesztése miatt. És ezáltal pontosan olyan érzésem van, mintha csak magamat becsapva igyekeznék azt látszatot kelteni, hogy boldog vagyok. Pedig csak boldog akarok lenni és nem a múlton rágódni.

Persze az is igaz, hogy az ember csak utólag tudja azt, hogy mikor volt boldog, mert adott pillanatban nem látja a fától az erdőt. És utálom, hogy bárkivel ha beszélek, akkor az a kérdés, hogy valóban boldog vagyok e? Mintha megkérdőjeleznék azt, hogy valóban így van, vagy megpróbálnak mögé látni, mert tuti, tuti, hogy nem lehetek boldog, nem így, nem most, nem ilyen körülmények között. Mintha valami küldetésem lenne, hogy irányt mutassak mindenkinek, de mintha elbuktam volna benne, most, hogy azt mondom boldog vagyok.

Ezért aztán igyekszem elgondolkodni azon, hogy mit is rontottam el már megint, hol buktam el a küldetésben. Holott csak boldog akarok lenni a nagydarab, angol-török medve oldalán, gyereket akarok és nyugalmat. És komolyan nem szeretnék többet Magyarországon hagyott dolgaimon rágódni.

Sinusitis

Lassan már kész orvosi lexikon leszek, illetve már pontosan tudom a rajtam előforduló összes betegség nevét. Ez most egy egyszerű pharyngitis-szel kezdődött (torokgyulladás), ami aztán viharos gyorsasággal fordult át sinusitis-szé (arcüreggyulladás). A baj csak az, hogy már egy hete tart, borzasztó magas lázzal és sokkolóan durva orrfújásokkal tartkítva. Tegnap E. pl. kijeleltette, hogy most már tutira biztos, hogy az agyamat fújom ki, mert az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ennyi pus (genny) elférjen az arcüregeimben. A legrosszabb az, hogy miattam ő sem bír aludni, mert egyrészről úgy fűtök a láztól, hogy ember legyen a talpán, aki megmarad mellettem, másrészről pedig percenkét orrot fújok, hangosan és gusztustalanul. Egyébként ennek következtében az orrom gyakorlatilag megsemmisült. Bőrkedarabok lógnak róla, sebek borítják, és vörös mint a bohócorr. Lassan ki leszek tiltva az emberek közül. Szerencsére a főnököm pontosan látta, hogy halálomon vagyok és értelemszerűen nem tett délutánra, mikor is a kedves Mentalista bácsinak kellett volna felajánlanom éjszakai szervizes szolgálataimat. Viszont holnaptól megint délután vagyok, két napig, szóval tutira összefutok majd vele, én és a megsemmisült orrom. Remélem nem ájul el, én meg nem török össze semmit.

Csak, hogy képben legyetek az összes nyavajáimmal, nőt egy corn (tyúkszem) is a lábamra, amitől tisztára pánikba estem, mert nekem még ilyenem sosem volt és megdöbbentő, de basszus ez a vacak fáj is. Én azt gondoltam, hogy ez a corn dolog csak nénikkel és bácsikkal fordul elő, már tisztára bepánikoltam, hogy néni lettem (vagy bácsi, ami azért valljuk be még rosszabb), de Barb (E. anyukája) szerint attól, hogy sokat van cipőben a lábam és folyton talpalok. Egyébként nagyon naivan azt hittem, hogy tyúkszem csak az ember talpára nőhet (én és a hülye elképzeléseim), ezzel szemben nekem két lábujjam közöt van, így a tapasz feltétele bizony két emberes manőver. Egy, aki odafogja, miközben szétfeszíti a lábujjakat, és kettő, aki ráragassza a tapaszt. Szóval igazi csapatmunka, még szerencse, hogy a tapasz vízálló és úgy ragad, mintha egész életemben ott akarna maradni, így nem kell ezzel minden nap szenvedni. Viszont csodák csodája már legalább nem fáj.

Egyébként a betegségnek van egy jó oldala is, miszerint most már teljes egészében E.-hez költöztem. Bár igazából csak a cuccaim egy része van itt, de miután visszajövök otthonról, teljes egészében ideköltözöm. A vicces az, hogy most már olyan sms-eket küldözgetünk egymásnak, mint “Hi sweetie, I am home” vagy “I will be at home soon”. Szóval hivatalosan is együtt vagyunk, ami kiverte pár embernél a biztosítékot. De sikerült ezen is túllépnünk, ezzel is bizonyítva, hogy összetartunk és valóban együtt vagyunk. Illetve sikerült rábeszélnem, hogy ne akarjon kikísérni a repülőtérre hétfőn, viszont vasárnap számára hajnalban ott lesz értem Standstaden, ami nekem nagyon-nagyon sokat jelent. És még a megsemmisült orromat is szereti.

Hurts

Azért nincs új bejegyzés (ez most egy paradoxon, mert ugye, ez most egy új bejegyzés), mert azzal, hogy az Anyukám hazautazott a jókedvem is elillant. Volt, nincs. Gyakorlatilag napok óta bőgök, mint egy kis idióta liba. Rejtegetem a könnyeimet, mert nem akarok senkivel sem beszélni róla. Mégis mi mondanivalóm lenne? Szar az élet? Fáj a világ? Ráléptek a tyúkszememre? Borzasztó ez az egész, hogy van egy kimondottam jó szakmám, van benne tapasztalatom, de nem tudok a saját országomban munkát találni, nem tudom magamat otthon fenntartani, képtelen vagyok az Anyukámnak segíteni. Helyette idegen országban vakarom mások szarát.

Hiányzik az otthoni szaros kis életem, a biztonság, az Anyukám, a barátaim, a kutyám, a lakásom és még sorolhatnám. Helyette van együtt lakás tíz idegen emberrel, osztott szobában, jéghideg, ótvar fürdőszoba, órákon keresztül tartó buszozás, megszakadás a munkában és kínlódás, kínlódás ezerrel. Tudom, hogy én választottam, de valami buzi rossz, mikor este hazaesek és csak a fent felsorolt opciók várnak.

Persze tolom tovább, mert mindig van fény az alagút végén – most éppen egy új álláslehetőségben – csak olyan jó lenne már kibillenni ebből az állapotból, hogy érezzem nem mazochizmusból csinálom ezt az egészet. Szeretném, ha tudnám és látnám, haladok valamerre.

Vodka

Nem, ebben a bejegyzésben nem a legutolsó orbitális berúgásomnak állítok emléket, hanem a néhai lábujjamnak, amit sikerült immáron fogalmam sincs hányadjára, eltörnöm. Igen, vodkával. Nagyjából ez az a pont az életemben, mikor szívem szerint távol tartási végzést nyújtanék be magam ellen, majd bevonulnék egy gumiszobába, csendesen töprengeni az élet dolgain. Illetve szeretnék köszönetet mondani É.-nek, aki pontosan értette milyen is, mikor az ember lánya vodkával töri el a lábujját, és nem kérdez vissza, hogy: “úristen, az ennyire nehéz?!”. Ennyire.

Történt ugyanis, hogy egy gyönyörű Finlandia vodkás üveg hevert a pénteki utolsó szobám asztalán keresztbe. Rend a lelke mindennek, gondoltam, majd megmarkoltam a palack nyakát. Ekkor még azt gondoltam, hogy a Finlandia vodkás üveg csak félig van tele, majd alig pár pillanattal később kiderült, hogy egészen. Meglepődve az üveg súlyától, az bizony kicsúszott a markomból és nyílegyenesen a jobb lábam nagyujján landolt. Esküszöm, hogy csillagokat láttam, meg pintyeket is, és káromkodtam is, mint a kocsis, magyarul, angolul felváltva. Ültem a szőnyegen és dédelgettem a lábujjamat, ami szemlátomást dagadt és csodaszép szederjes színt öltött. Sajnos sok időm nem maradt arra, hogy eldöntsem, most akarok e meghalni vagy inkább később, mert késésben voltam a szobával és hogy őszinte legyek ezek után csak egy vágyam volt, minél hamarabb hazamenni. Így aztán visszatuszkoltam a lábam a cipőbe, kitakarítottam a szobát, miközben azon imádkoztam, hogy hagyjam el valahol félúton a lábujjamat, mert akkor nem fájna ilyen nagyon.

Hazaérve már eltűnt róla a csodaszép szederjes szín, helyette mélylila, zöld, és sötétkék színt vett fel, először csak a lábujjam hátsó részén, majd gyönyörű övet képzett ezekből a színekből pár nap múlva, körben az egész ujjamon. Gondolom bejelölte, hogy honnantól fog leesni. Pont most egyébként, mikor a körmömből már csak fél centi hiányzik, hogy eltűnjön az előző törés nyoma. Most majd megint kezdődik elölről, félévente komplett lábujjköröm cserén esek át.

Mikor elmeséltem E-nek, először halkan röhögött, majd kicsit jobban, főleg miután elmeséltem neki, hogy mindezt vodkával. Szülei újból felajánlották, hogy szívesen kórházba visznek, mondtam nekik, hogy ez igazán nem szükséges. Főleg, hogy minden hétvégén kórházba járjunk, az előző hétvégén ugyanis durva allergiás rohamom volt a vegyszerekre. Kb. kétszeresére feldagadt a nyakam és fuldokoltam, mire hazaértem E.-hez. Aki azon nyomban felszaladt a szüleihez, hogy jézusisten, meghal a csajom. Szerencsére Anyukájának volt egy adag antihisztamin a gyógyszerei között, nekem meg kálciumom, így sikerült visszavernünk a támadást. Viszont csak két óra múlva kaptam rendesen levegőt és tudtam nyelni. Addigra E. már nagyjából az őrület határán volt. Most meg eltörtem a lábam ujját. Szerintem a szülei most már végérvényesen azt gondolják, hogy egy kripli vagyok, bár ennek ellenére hősiesen szállították a jeget a lábamra és a rengeteg szójatejes teát. Mert minden angol szerint, a tea a megfelelő válasz a krízisek megoldására.

Egyébként pedig isteni szerencse, hogy 3 nap offom volt péntek után, mert kellett a pihenés a lábamnak. Viszont én nehezen tűrtem a bezártságot, főleg a láb felpócolás, jegelés részét. Három nap a négy fal között számomra olyan, mintha valaki életfogytiglani börtönre ítélne. Viszont megszámolni sem tudom hány filmet láttam, nagyjából az összes kedvencemet, amiket E. meglepő módon még nem is látott. Aztán még a Netflixre is regisztráltunk, és onnantól maga volt a kánaán. Már csak azért is, mert rajta van az összes Doctor Who rész, az összes. Ez komolyan maga mennyország.

Sajnos az, hogy kedden már dolgoztam az több szempontból sem volt mennyország. Először is cipőben kellett lennem, másodszor járkálnom, harmadszor meg *sípszó, sípszó, sípszó*. A többit mindenkinek a képzeletére bízom.

Life is... ehhhhhhhhhhh

A hideg buszon való ücsörgéstől megint sikeresen felfáztam, az antibiotikumtól, amit szedek rá, megy a hasam és gyenge vagyok, ma megint kioffoltak, így buzikevés pénzem lesz jövőhéten és a tetejében ma reggel megtámadott egy részeg.

Nah, milyen vagyok? Egy mondatba tudtam sűríteni a mai nap kedves nyalánkságait. Őszintén régen indult ennyire szarul a napom. Hatszáz réteg ruhák vagyok képes magamra venni, már E. is csak nevet, ha megpróbál kihámozni a bodyk, pólók, pulóverek halmazából, és még így is képes vagyok felfázni. Gyűlölöm a hideg buszokat, lefagy a lábam, a kezem és közben érzem, hogy a légkondik nyomják az arcomba a hideget. Arról nem is beszélve, hogy felül a buszra a tetűláda, kinyitja az ablakot, majd leszáll a következőnél. WTF? Szeretném ezeket az embereket beterelni egy nagy szobába és egész nap hideg levegőt fújatnék az arcukba… és még sok ezer válogatott kínzásoknak vetném alá őket, amik közül ez volt a leggyengébb.

De igazából ott kezdődik, hogy egész éjjel nem bírtam aludni, mert rosszul vagyok az antibiotikumtól és az újonnan beszerzett zúzódásaim is kegyetlenül fájnak. Igen, tudom, tisztában vagyok vele, hogy roppant mód ügyetlen vagyok, nagyjából egy 2×2-es gumiszobában lenne a helyem, hogy ne tudjak elesni, vagy megütni magam. Fosul aludtam, nah. Erre reggel, mikor kómásan támolyogtam ki az Elm utcából, rám akaszkodott egy részeg csávó. Először csak dumált hozzám, majd mikor ignoráltam, elkezdett rángatni és ölelgetni. Először csak tanácsoltam neki, hogy hagyja abba, majd emelt hangon felszólítottam, hogy ne nyúljon hozzám. Néha magam is meglepődök, mennyire összeszedett tudok lenni stresszhelyzetben. Végül mikor mindezek ellenére sem hagyta abba a taszigálást, üvöltözést, közöltem vele, hogy na, most fogom felhívni a rendőrséget. Látszott rajta, hogy nagyjából egy másodpercre kijózanodott, ami éppen elég volt nekem arra, hogy megszabaduljak tőle, kezemben fegyverként szorítva a telefont.

Ezek után remegő kézzel-lábbal felszálltam a jéghideg buszra, kapucni felhajt, kesztyű felvesz. Esküszöm nem is a kinti hideg miatt kell felöltözni, hanem hogy a buszon ne képződjenek rajtad jégcsapok. Éppen készülődöm a leszálláshoz, mikor felhív Mike a szállodából, hogy ma mégsem kell mennem… Nem szentségel, nem kiabál… rezignáltan átsétál az úton, a hazafelé tartó buszhoz… majd számol… aztán szentségel… Kezdem megszokni, hogy 3 napot dolgozom a héten, random. Ehhez az állapothoz csak a pénztárcám nem tud hozzászokni, szóval kezdünk összeveszni, mert folyton üres, én meg folyton éhes. De nem baj, mert holnap jön a fingatós hétvége, mikor majd jól nem fogok tudni végezni a szobákkal időre, izzadtan, koszosan fogok este beesni E.-hez, hogy aztán megint csak aludni lássam. Szép az élet.

Update: De legalább hull a hó és meg is marad. Itt kint a nagy, ködös, esős Albionban H ó  H ó  H ó

Dreamed about

E. piszok nehéz kirángatni a komfortzónájából, de mikor mesélem neki, hogy itt és itt jártam, akkor tétován rámondja, hogy akár mehetnénk legközelebb együtt is. Természetesen tudom, hogy nem gondolja komolyan, viszont Camden-re még ő sem tudott nemet mondani. Bár ettől függetlenül még mindig nem értem mi ez a hatalmas fellángolás Camden körül, attól eltekintve, hogy bagóért lehet szuveníreket venni és millió ember hömpölyög az utcákon igazából semmi különleges nincs benne. Komolyan. Simán elhiszem, hogy ez előtt 20 évvel ez egy tuti kúl helynek számított és a punk melegágyának, de azóta csak egy gagyiba hajló piac lett belőle.

Viszont van gulyás és lángos. Így aztán első körben mindent megnéztünk, a béna árusokat, a tetoválószalonokat és a potom pénzért pólókat árulókat. Majd magyar kifőzde halál csípős gulyással és tejfölös, sajtos lángossal. E. a gulyást imádta, bár elég durván fűszeresnek találta, bevallom én is. Tetszett neki a magyar veknis kenyér, viszont a nagy tányér gulyás elfogyasztása után csak egy fél tejfölös, sajtos lángost tudott letolni. Szerinte egyszerűen iszonyú nehéz és borzasztóan intenzív ízű kaják a magyar ételek, amihez nincs hozzászokva. Ezek után kiakadt, hogy hogy a fenébe lehetek ilyen kicsi és vékony, ha az elmondásom alapján nagyjából minden kajánk ilyen. Erre nem igen tudtam mit felelni, mivel én lángost nem ehettem és a kb. a gulyást egy fél óra múlva már el is felejtettem, tehát ennek megfelelően betoltam egy nagy doboz kekszet hazafele menet, fél liter kólával megfejelve. Majd mikor hazaértünk és anyukája kijelentette, hogy kész a csirke, kérünk e? Én voltam az első, aki jelentkezett, hogy éhes. Komolyan, néha nekem kínos, hogy mennyit eszem.

Persze azt is el kel mesélnem, hogy kaptam vásárfiát, egy gyönyörű Doctor Who-s pólót, ami egyszerűségében is gyönyörű. Mindig is erről álmodoztam, hogy lesz egy szépséges DW pólóm, de valahogy senki sem hallotta meg a kívánságomat csak E. vagy igazából az Univerzum. Bár az Univerzum azért igen csalfa jószág, mert hetek óta pénzt is kérek tőle, de azt valahogy mégsem hallja meg. Jó mondjuk ez így nem igaz, mert csütörtökön úgy fogtam a takarításba, hogy bazzeg, ha most nincs borravaló, akkor estére nincs pénzem kaját venni, éhen halok és megdöglöm. Erre az első szobában 5 font, a másodikban 10 font, a harmadikban és a negyedikben 5-5 font. Szóval az éhenhalás elnapolva, Univerzumnak óriás pacsi küldve. És most DW póló is. El vagyok kényeztetve kedves Univerzum, de azért még van mit javítanod az imázsodon. Csak úgy mondom.

E. pedig kapott egy fasza szürke sapkát, ami sokkal jobban áll neki, mint az előző borzadályok, amitől nekem a hajam hullott, neki meg idétlen tökfejet csinált. Bár mondjuk a mostani sapkában is tök feje van, de legalább cuki. Különben is az én tököm, szóval akár bohócsapkát is hordhatna, az is cuki lenne. (Jó, mondjuk ezt ne próbálja ki, mert nem gondoltam komolyan.) Hazaérve maratoni Game of Thrones nézésbe kezdtünk, ami nekem irtó vicces, mert minden részt láttam, tudom mikor, mi jön, kinek kell drukkolni, ki lesz érdekes, ki kevésbé. Ő pedig izgul, kérdezget, szentségel, ha valami olyan történik, amire nem volt felkészülve, akkor követeli, hogy hagyjuk abba, ez egy szar sorozat, de közben alig várja, hogy lássa a folytatást. És ami a legjobb, hogy el akarja olvasni könyvben, így aztán a következő közös offunkon el fogunk zarándokolni Notthing Hill-be és megvesszük neki az első részt.

A közös offokban az a rossz, hogy nagyon hamar véget érnek és újra kezdődnek a dolgos hétköznapok, amikor nem tudok csak arra gondolni, hogy milyen jó is volt vele ez vagy az… Aztán felhívnak otthonról, hogy 16 év után el kellett altatni a cicám… majd A. hív zokogva, hogy képtelen nélkülem élni… én pedig itt vagyok ebben a koszos, tetves, hideg, rideg városban, ahol még ráadásnak helikopterek zuhannak az égből, egyedül.

Fuck the revolution

Már csak két hét és K. végérvényesen összepakol és elköltözik tőlük. Haza, Magyarországra. Mi meg O.-val tovább húzzuk az igát, itt a ködös Albionban.  Nagyon utálom ezt a helyzetet, mert az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ő volt az egyik ember, aki miatt úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt ennek az egésznek. Ha ő 19 évesen tudja tolni ezt az egész szart, amit itt kint csinálunk, akkor ez nekem egy 34 évesnek meg sem kellene, hogy kottyanjon. Ennek ellenére sokszor azt látom, hogy ő sokkal erősebb, fegyelmezettebb, ügyesebb, mint én. Ha lehet ezt mondani, akkor nekem ő itt kint a példaképem. Mert egyszerűen példa értékű, amit csinál. Komolyan. Elképzelni sem tudom honnan van ennyi ereje és kitartása. Csak azt sajnálom, hogy az idióta beosztásaink miatt csak nagyon kevés szabadidőt töltöttünk el együtt. Egy csomó helyet meg kellene még néznie, egy csomó helyet meg kellene még mutatnom neki, de egyszerűen nincs idő rá. Jó lenne, ha a tervek szerint visszajöhetne valamikor a tavaszi szünetben és akkor kicsit megint lóghatnánk együtt, megnézhetné az addigra felfedezett részeit a városnak.

Így most kicsit temetői “itthon” a hangulat, vagy valami ilyesmi. Sokat dolgozunk, és winter is coming… ami alaposan rányomja a bélyegét a hangulatunkra, még ha nem is valljuk be. Az sem tesz túl jót a közösségi szellemnek, hogy a hétvégéimet rendre E.-vel töltöm. Így valahogy kívülre rekedek a történésekből. Bár, közben meg legalább van mit mesélni, meg nevetni. Vagy legalábbis ledöbbenni, ugyanis ma reggel túlestünk az első “hiányzol” sms-en. Amitől első körben sokkot kaptam, majd vigyorogtam, majd letörtem, mint a bili füle, majd persze örültem, mint majom a farkának. Mert én nem vagyok szerelmes, de persze hiányzik, mikor a hétvége után nem találkozunk napokig. De aztán jön a melós hét és valahogy elfelejtődik bennem a hiánya. Aztán persze jön a hétvége és örülök, hogy együtt vagyunk, mert jó vele, mert kedves, figyelmes, vicces és néhány dologban elképesztően zavarba ejtő, és ott vannak a kulturális és nyelvi nehézségek, amiktől meredeken felszalad a szemöldököm vagy éppen dühít, hogy nem tudom magam kellően kifejezni, elmondani neki, hogy jesszus… ez bazdmeg komoly? Közben pedig tudom, hogy ez nem csak a nyelvi és kulturális különbségek hiánya, hanem egyszerűen ő pasi, én meg csaj. Ez ennyire egyszerű, közben pedig rém bonyolult.

Aztán még az is van, hogy arcüreggyulladásom van és fájok. A szememet is nehéz nyitva tartani, de jól tudom a rinyablogot nem szeretitek, majd megint kapok 4 csillagot, mert nem vagyok vicces, sem pedig városnézős. Most ez van, ez jutott kedves fele- és barátaim. Nem vagyok se vicces, se mókás hangulatban.

Majd leszek, amint megnéztem a Breaking Down következő részét és kiröhögtem magam a sminkeken. Ígérem visszatér a régi jókedvem. Addig is legyetek jók, ha tudtok és nyugodtan csillagozzatok le, mit számít az már az én lelkemnek.

Got a flu

E. megkapta a flu jab-ját, én pedig azzal a lendülettel lettem influenzás. Azóta minden áldott nap “poor thing” vagyok, amit utálok. Megint kommunikációs szakadékba estünk azt hiszem. Ráadásul tegnap, mikor nagyjából taknyom-nyálam összefojt a náthától, kaptam egy show-room, amit fél óra alatt puccba kellett volna vágnom. Azért csak kellett volna, mert az első pillanatban összetörtem egy poharat, és jól nem vettem észre, hogy bele is nyúltam. Csak akkor esett le a tantusz, mikor az ágynemű, a padlószőnyeg és a járólap is tiszta vér volt, viszont valami eszméletlen csoda folytán a párnák nem. Szóval álltam a szoba közepén, vérző ujj-jal, körülöttem, mint valami horrorfilm forgatása és ebben a gyönyörű pillanatban lépett be a főnököm, hogy megnézze hogyan is állunk… lovely. Azt hittem ordít majd, de helyette még jobban pánikba esett, mint én, rögtön kötszerért telefonált és behívott két szobalányt, hogy kapják rendbe a szobát. Pedig esküszöm nem is volt nagy vágás, éppen egy egészen pirinyó csak.

Ma pedig off-os vagyok. Ne várjatok csodát. Lázas vagyok és minden tagom fáj. Az, hogy holnap megint dolgozni kell mennem maga kín. Szóval, lehet, hogy megérdemlem ezt a “poor thing” dolgot. A közbenső szabadnapjaimon pedig K.-val vagyok, aki 15 nap múlva elmegy. Nem akarom, hogy elmenjen. Annyira nem, hogy valószínűleg zokogni fogok, ha elmegy és utálom, hogy már úgy kezdjük a visszaszámlálást, hogy: tizen… Addig is programokat írok neki össze, hogy miket kell megnéznie szabadidejében, ha közös offunk van, akkor pedig a Primark-ban múlatjuk az időt, mert csajok vagyunk, és mert kifogytam az összes nadrágomból, megint. Én, aki soha nem hordott slim farmert, mert nem jött fel a seggére, most beszereztem hármat is.

Pedig eszem. Sokat. Az már vicc számba megy, hogy mi mindent nem zabálunk össze. Fánkot, muffint, nutellát, kekszet, sült krumplit, csirkemellet, óriás bagetteket. K. most eldöntötte, hogy fogyókúrába kezd, O. pedig azon siránkozik, hogy nem jó a Costában dolgozni, mert nő a segge. Én meg fogyok. Pedig még E.-t is frusztrálja, hogy hamarabb végzek a kajával, mint ő, és ha megkérdezi, hogy éhes vagyok, a válaszom csak annyi: always. Folyton eszem, rágok, veszem a halom kaját… aztán meg vagyok 49 kiló. Pont, mint a középsuli végén, mikor elfújt a szél sziklamászás közben.

Tudom, hogy ez most nem egy összeszedett post lett, de tudjátok be annak, hogy influenzás vagyok és lázas. Ha pedig lázas vagyok nem tudok koncentrálni, vagy csak nagyon rövid ideig, mint az aranyhalak. Ja, és közben bekerültem a modern népvándorlók soraiba, ITT olvashatod el a cikket. Nem dicsekvésből, semmi ilyesmi. És persze lesznek kritikák is. Remélem még nem fogyott ki a vitriol a tollamból. Most pedig jobbra el, mert ebédelnem kell, kaját venni és enni, enni, enni… meséltem már mennyire iiiiiiiiiiiiiimádok enni?

The rebel

Mielőtt végleg kitörne a blogon a lázadás, jelentem R. (aki továbbra sem Bob) és én szakítottunk, már amennyiben volt párkapcsolatunk. Persze mindez egy ízléses telefonon keresztüli üvöltözés formájában történt. Minden voltam csak cuki lány nem, ami igazából nem különösen érdekel. Komolyan magasról leszarom, hogy a bankár úr mit gondol a kis szobalányról, de tényleg. Szerettem volna elmondani neki azt a mondatot, amit O.-tól tanultam, miszerint: nem megyek le a te szintedre, mert akkor komolyan megverlek. Helyette Sherlockból tanult gyönyörű szösszenettel, elküldtem melegebb éghajlatra. Este még kaptam egy mélt, amit bevallom őszintén nem olvastam, mert ezzel a pár szóval kezdődött: Egy ilyen buta tanulatlan liba… Igen, megsértettem az egóját, de igen alaposan.

Aztán még az is van, hogy a fantasztikus reggeli buszozások miatt felfáztam, de nagyon. Szóval mindenem fáj, de leginkább a hátam és a derekam. Gyakorlatilag lázcsillapítón és antibiotikumon élek, gyenge vagyok, mint a harmat. Még szerencse, hogy nem igazán látszik mindez rajtam kívülről, erős vagyok, mint a vídia, bassza meg. Csak abban mutatkozik meg, hogy nagyon feledékeny vagyok és lassú, mint a csiga. Ma rám is lett szólva, hogy kapjam össze magam, mert a szobáim tegnap nem igazán sikerültek úgy, ahogyan eddig. Én is érzem, komolyan. Viszont egész nap izzadok mint a ló, pisilnem kell folyamatosan és majd leszakad a vesém.

De nem nyavalygok, komolyan nem, csak már 6. napja nyomom ezt a kurva szart és buzi fáradt vagyok. Alig várom, hogy kedden, szerdán nyakamba vegyem az én városomat és élvezzem minden jóságát.

When I am on

Sok-sok bepótolni valóm van blogírás szempontjából, meg mindenféle szempontból is. Igazából ha elkezdesz itt kint dolgozni és nagyjából kialakul a napirended, akkor az egész nem számít, hogy hol vagy. Lehetsz otthon, lehetsz az Északi-sarkon is akár a munka az munka, a város, ahol élsz, meg a város, ahol élsz. Kicsit hozzám nőtt London, minden nehézségek ellenére. Kényelmesen érzem itt magam, még akkor is, mikor felszállva a reggeli buszra csak én vagyok az egyetlen fehér ember. Akkor is jól érzem magam, ha leszakadnak a térdeim, az ujjaim és megint tele vagyok zúzódásokkal. A meló jó. Az offjaim jók. A társaság jó. O. is hamarosan érkezik. Szóval fasza minden, de tényleg.

Kár, hogy a fasza minden nem mindig fedi a valóságot. Megint a költözés van a terítéken és hármasunk is kezd széthúzni. Nehéz itt tényleg. Puttonyozunk, ami borzalmas. Fáradtak vagyunk, ami borzalmas. A főbérlőnk kicsit pánikba esett annak a hírnek a hallatán, hogy elköltözünk, így most minden erejével azon van, hogy mi maradjunk és azok menjenek, akik az egész házat tönkreteszik. Sajnos ezt már hallottuk ezerszer, így ebben nem nagyon bízunk. Tehát nincs más megoldás, mint, hogy költözzünk. A baj csak az egészben az, hogy most hárman vagyunk, O.-val együtt négyen leszünk. Így két dupla szobát néznénk, viszont a hármasunk ma úgy tűnik kicsit megbomlott. ModellZs úgy döntött, hogy nem akar velünk közösködni. Kiborulása annak az előjele,hogy hamarosan hazamegy. Tudjuk, mind láttunk már ilyet. Van aki gyenge ehhez a kint élethez, mert nem egyszerű. Persze egy ideig mindenki tartja magát, aztán jön a vádaskodás, az önmarcangolás, végül feladja és hazamegy. Ő is haza fog. Valami irtó energiarombolók az ilyen szituációk.

Hogy másról is írjak, láttam az arany Buddhát. És valami híres embert is, de nem ugrik be ki volt az. Lehet, hogy az arany Buddha volt ő is? Jah, nem egy brit színész, de mivel csak random brit színészeket ismerek, így fingom sincs, hogy ő ki volt. Illetve le kell írnom, hogy decemberig el kell jutnom színházba, ezért:

Ugye? Neville és Rory. Hát komolyan. Látnom kell. Illetve most már lassan elkezdődik a Sherlock forgatása és mivel én lassan kifogyok a helyszínek fényképezéséből, így jó is, hogy elkezdődik, mert legalább lesz megint mit fotózni. Vagy kit. Háh. Igazából már az is hatalmas flash, hogy minden nap pont ott sétálok át öles léptekkel, ahol Sherlock és John átvág a Trafalgar téren. Arról nem is beszélve, hogy a szállodát körbeveszik a színházak, így minden nap találkozom random brit színészekkel, akiket nem ismerek. Jah, random hajléktalanokkal is, akik a Nemzeti Operaház – ami a szomszédunkban van – márvány lépcsőin éjszakáznak.

Erről pedig eszembe jutott az is, hogy az egyik ismerős lány abban a szállóban dolgozik, ahol Dustin Hoffmann szállt meg. (Aki egyébként az egyik kedvenc színészem.) Bab-bal pedig pont azt beszélgettük, hogy esélyes, hogy a Pitesütő nálunk fog megszállni az Alkonyat folytatása alkalmából. De az jutott eszembe, hogy a világ legkiábrándítóbb dolga lenne, ha egy plátói szerelmem után kellene szaros wc-t takarítanom. Szóval, ha mégis ez a szitu állna fenn, akkor bizony azt a szobát elcserélném, az tuti. Én nem akarok azzal szembesülni, hogy a gyönyörű Pitesütő igazából mekkora egy fasz. Bár azt azért el kell, hogy mondjam több hónapos szobalány múlttal a hátam mögött, hogy a pasi szobák mindig tisztábbak, mint a csaj szobák. Csak azt nem értem, a pasik mitől izgulnak fel egy tiszta szállodai szobában? A kukák ugyanis mind tele vannak khmmm… hogy kell ezt szépen mondani… használt papír zsebkendőkkel. Undorító. Szóval, kedves Pitesütő, ha mégis a mi szállodánkat nézted ki magadnak, akkor kérlek ne maszturbálj és húzd le magad után a wc-t.

Fashion Week

Ne tudjátok meg hányszor kezdtem új posztot írni és hányszor aludtam el közben. Igen, zajlik az élet. Először is a munkám gáz. Másodszor imádom a hotelt, ahol dolgozom. Harmadszor, a főnökeim szuperek és a lányok is aranyosak. Negyedszer, majd beledöglök úgy hajtok, egyszer csak belejövök. Ötödször, elkezdődött a fashion week itt Londonban.

Gondolom ez titeket is mennyire érdekel. Legalább annyira, mint engem. Viszont a hotel tele van modellekkel. Fiúkkal. Férfiakkal. Csajok, csak, hogy tudjátok: a nyúnyók kora lejárt. Annyira szépséges, magas, szőrös, izmos fiatalemberekkel van tele a szálloda. Rendesek, tiszták, bár sokat piálnak. És meglepő, de van humoruk is. Ma az egyik csávóval kb. 5-6 alkalommal is összefutottam a folyóson. A harmadik alkalommal már csak vigyorogtunk. A negyedik alkalommal végül megszólalt, hihetetlen bariton hangon: Just keep walking… Mire én: Just like on catwalk… Kipukkant mindkettőnkből a röhögés. Pedig esküszöm nem direkt szóltam be, főleg mivel szennyes és vödör volt a kezemben.  Szóval, zajlik az élet.

És nem csak a szállóban, hanem a házban is, ahol lakunk. Most épp 14-en, 12 felnőtt és 2 gyerek. Az őrjöngés, visítás mindennapos.  Borzasztóan fárasztó. Főleg mivel az emeletiek gyakorlatilag nem dolgoznak, délig alszanak, éjszaka élnek. Mi egyszerű munkás emberek hajnalban kelünk, késő este érünk haza, hulla fáradtak vagyunk és próbálnánk aludni, miközben a házban futkároznak, visítoznak, ugrálnak, vedelnek, üvöltöznek, repkednek a lóalkatrészek és a válogatott káromkodások. Közben dolgaink tűnnek el, kajánknak, mosószerünknek lába kél. Mikor jelezni merészeltük ezt a főbérlőnek, hatalmas sértődés lett a vége. Azóta háború van és haragszom rád. Meg fenyegetőzés.

Úgyhogy most lakást keresünk. Aki tud valami lehetőséget ne habozzon megosztani.

Blablabla

Akartam írni ide egy borzasztóan hosszú és nyafogós posztot, de kimerültem a nyafogásban. Menni vagy maradni, még mindig ez a nagy kérdés. Hatalmas lelkesedéssel tudok beszélni Londonról, és imádok minden percet, amit ott töltök, tényleg. Közben pedig halálosan riaszt az, hogy bizonytalanságba megyek ki, itthon hagyom a kutyát, a barátaimat, az Anyukámat, A.-t.

Most elvonulok és nem lesz több poszt mostanában. Lesz, ami lesz. Nem tudom. Just keep swimming.

És a hajam színe is szar…

Parade's End

Ma este új Benny sorozat, kosztümös, ami nekem nem a műfajom, de majd sokszor becsukom a szemem és erősen koncentrálok Ben gyönyörű hangjára.

Közben pedig számolok, hogy hány nap van hátra, ahhoz, hogy visszamenjek, vagy nem. Egyre kevesebb. Minden napom be van osztva, hogy kivel, mikor találkozom, mikor, hova kell mennem. Közben levágattam a hajam, mert egyszerűen gyűlölöm, ha a nyakamhoz érnek a hajszálaim. (Igen, tudom, hülye vagyok.) Számolok, kalkulálok, bőgök is néha. Iszonyú jó itthon, de közben érzem és tudom, hogy nincs itthon helyem. Micsoda paradoxon. Pedig olyan jó belebújni a régi kis életembe, sétálni az utcákon, nevetni a barátokkal vagy A.-hoz bújni. Imádom, hogy Plüss felszedett már egy kilót, okos, vidám és úgy bújik, mint egy cica. Közben pedig hiányzik London, Anglia. Nem tudom elmondani, hogy mi, de vonz az az ország magához. És most, hogy néhány itthoni barát is úgy gondolja, London a megfelelő hely arra, hogy új életet kezdjenek, lehet nekem is könnyebb lesz odakint.

Kettősség, kettősség. Én meg egy idióta Ikrek vagyok, hogy minden kell, egyszerre és azonnal. Miért nem tudok nyugton maradni, megelégedni azzal, hogy Plüss bújik, a barátaim szuperek és van nekem A. is?

- Vegyék jegyzőkönyvbe, hogy én egy barom vagyok… (by Much Ado About Nothing)

Mad dogs

Visszakerültem az itthoni punnyadásba, ezen a nagy meleg is segít, meg Plüss bújása. Könyveket olvasok, lubickolok az apró ülőkádban. Mindenkinek az e-olvasóval dicsekszem és Mad Dogs-ot nézek orrba-szájba. Valahogy ki kell húzni 24-ig, akkor kezdődik a Parade’s End Benny-vel a főszerepben. És nem felejtkezzünk meg a Doctor Who 7. évadjáról sem, szeptember 1-től újabb őrület.

Plüss éppen napozik, vékonyka, alig szőrös testét melegíti a napon. Imádom. De teljesen lerobbant, hogy nem voltam vele. Félő, hogy az előttünk álló újabb 3 hónapot már nem bírja ki. Nehéz így. Ez a legfontosabb döntés, amit most meg kell hoznom. Igazából az a baj, hogy nem tudom eldönteni mi a kegyetlenebb, mi az irgalmasabb dolog számára. Eleve kegyetlen vagyok, mert itt hagyom. Lehet, hogy kegyetlenség az is, hogy hagyom szenvedni. De talán nem is ekkora a baj, mint ahogyan látszik. Hiszen jókedvű, eszik, játszik. Mindenki mondja, akivel csak találkozunk. Viszont gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy haldokló az utolsó kenet után.

Rossz gazda vagyok. Csak a saját vágyaim érdekelnek. Mindig az a fontos, ami nekem kell. Lehet, hogy itthon kéne maradni, befogni a számat, dolgozni egy gyárban és örülni ennek a kicsike életnek, ami jutott. Mi a fasznak akarok mindig többet? 34 éves vagyok, nincs gyerekem, csak egy ványadt kutyám, akivel nem törődöm. A nehézségek elől hazafutok, nincs bennem kitartás, aztán meg sírok csak naphosszat. Borzasztó fárasztó csaj vagyok.

Nem, nincs jó hangulatom. De Mad Dogs-ot nézek. Mások szenvedései legalább viccesek.

Home again

Leszállva a repülőgépről A. azzal fogadott, hogy fura illatom van. Megfagyott a vér az ereimben. Bekövetkezett az, amitől legjobban féltem: egyenlondon szagom lett. Aztán végigbőgtem a hazautat, zokogtam a kocsiban, a fürdőkádban, a tv előtt, vacsora közben és alvásra készülődve. Üvöltve bőgtem, mikor megláttam Plüsst. Szóval, nagyjából az első 24 órám jelenleg non-stop sírásból állt.

A legrosszabb az egészben az, hogy Plüss miatt ez a dolog még valószínűleg folytatódni is fog. Mindannyiunk számra nyilvánvalóvá vált, hogy az elkövetkezendő napokban komoly döntést kell arról hoznom mi legyen a sorsa. A komoly döntések hozatala nem az én asztalom, mert ehhez túl emocionális vagyok. Így gyanítom, hogy mindkettőnk számára a legrosszabb lehetőséget választom majd. Nem szeretnék egyenlőre ezen gondolkodni, pedig kell. Valahányszor ránézek, kell.

Aztán az is van, hogy egyszerűen hiányzik London, főleg mikor mesélek róla, vagy képeket mutogatok. Ez pedig nem jó. Előre vetíti azt, amit nem biztos, hogy többen szeretnének. Ez nem jó nekem se, A.-nak se, a családomnak se, a pénztárcámnak se és főleg Plüssnek se. És ez újra és újra az előző problémát generálja.

Arról nem is beszélve, hogy komolyan fogalmam sincs arról, hogy mennyi az idő. Lehet 11, vagy 9 esetleg 10… telefonos segítséget kellett kérnem, hogy meghatározzam mennyi az idő.

- Helló, bocs, hogy zavarlak. Megmondanád mennyi az idő?

- …

- Komolyan kérdezem…

- 10.

- Remek, akkor még nem kell éhesnek lennem.

Hey Dude

Nyilván az van, hogy tudat alatt teljesen feladtam. Szóval, tudok felhőtlenül örülni, hogy LondON és hurrá itt vagyok, de egyszerűen nem látom a jövőt és a biztonságot. Ha hazamegyek ott sem látom, ha itt maradok itt sem látom. Elkúrtam, megint.

Tudok ugrándozva örülni Londonnak, vele együtt örülni, bolondozni, egy ritmusra pezsegni. London a legjobb barátom, de képtelen vagyok együtt élni vele, mert soha nem tartja be az ígéreteit. Azt hiszem maradunk csak barátok. Új szeretőt kell keresnem magamnak.

Carry on Réz

Oké, nyilvánvalóan rossz passzban vagyok, az “elfogyasztott” zsebkendők mennyiségéből ítélve. Illetve sikerül megijesztenem egy bácsit a buszon azzal, hogy kedvesen szólt hozzám, erre én elbőgtem magam. A. pedig egy mondatomat sem értette a zokogástól, szegény percekig csak annyit hajtogatott, hogy: nyugodj meg, minden rendben lesz.

Megint belecsúsztam abba a hibába, hogy túl magabiztosan jelentettem ki, minden rendben van körülöttem, a dolgaim alakulnak. Jelen pillanatban úgy érzem a dolgok irányítása egész egyszerűen kifolyik a kezeim közül. Kontrollálatlanul peregnek az események és rendszeresen lukra futok. Ma az ügynökség hazaküldött azzal, hogy holnap esetleg regisztrálhatok náluk. Csupán 5 órát vettek el az életemből azzal, hogy odamentem, fényképet csináltattam, aztán eljöttem. Holnap persze megint megpróbálom, mert kell a munka és ezért hajlandó vagyok órákat is áldozni az életemből, de remélem holnap útközben mindenki lökdösni fog és utálni, mert még egyszer nem szeretnék senkit megijeszteni azzal, hogy bőgök, ha kedves hozzám.

Az is van még, hogy elvileg van egy e-book olvasóm. Azért csak elvileg, mert bár egy hete van, nálam viszont nincs. Nero a molyról volt olyan kedves és elküldött nekem egy e-book olvasót, ami ki is ért ide Londonba, a város másik végén lakó leányzóhoz, akivel azóta próbálunk összehozni egy találkozót, egyenlőre sikertelenül. Pedig tudom, hogy nagyot dobna a hangulatomon, ha végre a kezemben tarthatnám. Igen, a kis dolgok is nagyon sokat számítanak ilyenkor, lám, lám a bácsi is egy életre megtanulta, hogy a kedves szavaknak hatalmuk van: mint pl. megríkatnak embereket.

A dolgok egyszerűen nem úgy alakulnak, ahogyan szeretném és kezdem elveszíteni a hitem abban, hogy jobb is lesz vagy jobb is lehet. Pedig most lenne szép felállni, mély levegőt venni és folytatni tovább. Annyi biztos csak, hogy 16-án hazautazom két hétre, aztán hogy onnan hogyan lesz a folytatás vagy miként alakul az életem, azt nem tudom. Egyenlőre az a biztos, hogy kellenek az otthoni emberek, a megszokott környezet ahhoz, hogy ezt az egészet folytatni tudjam.

Inner voices

Ez van mikor nem hallgatunk azokra bizonyos belső hangokra. Elmondom nektek a belső hang: élet, erő, egészség. De legfőképp megvéd a kudarcoktól, ami nagyon fontos a mostani enyhén szólva is kicsit kilátástalan helyzettől. Tatalya-nak és Mmsinek működtek a belső vészcsengői, nekem viszont nem. Így most azt van, hogy a régi szobám szobatársas magányában ülök és körmölöm ezt a blogbejegyzést arról, hogy megtörtént az a rémisztő dolog, amitől azóta aggódom mióta elindultam otthonról: munkanélküli lettem.

Rapchee szerint ez nem a világvége itt Londonban, mert aki akar az bizony talál munkát gyakorlatilag napok alatt. Így próbálom én is ezt az attitűdöt követni. Nem halálra aggódni magam, gyógyítgatni az allergiáimat, a leesni készülő lábujjamat és rengeteg csokit enni a bizonyos boldogsághormonok miatt. Legalább ezért legyen nekem jó, ha másért nem is.

Arról, hogy mi történt, hogy történt, nem akarok írni. Ne is kérjétek. Tegnap összecsomagoltam és eljöttem. Azóta már sokat nevettem, sírni még nem sírtam, tehát jól vagyok. Csak aggódom, az aggódás pedig nem tesz jót a bőrnek. Ezért most mosolyra fel!

Do like a Jewish

Oké, jelenleg tanulom a mindenféle fura dolgokat, a két mosogatógép, két tűzhely, két oldalra pakolunk, hasonló cuccokat, amik mégsem hasonlóak használatát. Kék a tej, piros a hús. Véletlenül sem keveredik. Külön a felnőttek cucca, külön a gyerekek cucca, de az is két fele szeparálva hús, tej. Véletlenül sem keveredik. Illetve a gyerekeknek különböző színük van, Ben a sárga, Salamon a zöld vagy a kék. Azt még nem mertem megkérdezni, hogy akkor a bolognai-ra nem tesznek sajtot, vagy tesznek, de akkor a maradékot elássák a kertben a tányérokkal együtt, vagy egyáltalán nem esznek ilyen dolgokat, ahol a hús a tejfélével keveredik. Gyanítom az utolsó. Bár tény és való a én nem teszek sajtot sem a bolgnai-ra, sem a milánóira, leginkább lustaságból, vagy azért mert nincs otthon olyan sajt, amit én is megehetnék.

Aztán még az is van, hogy apuka mindent azonnal és elvágólag akar, míg anyuka szerint hagyjam a fenébe, majd megcsinálom holnap vagy azután. Én meg utálom halasztgatni a dolgokat, leginkább megcsinálnám azonnal, de azt azért még sem lehet, hogy minden nap fényesre suvickolom mind a 200 négyzetmétert. Szóval anyukának van igaza és majd holnap, vagy azután. Illetve egy darabig még jár egy csaj takarítani péntekenként. Így az is lehet, hogy az egész ház kitakarítása majd rá marad. Én nem bánom, őszintén, hiszen elvileg csak nanny vagyok, az más kérdés, hogy azt mondtam szívesen megcsinálom a takarítást plusz pénzért.

A kiscsávók elég vadak, de egyébként jófejek. Gyanítom, hogy csak az első hét lesz ennyire durva, aztán megszokják az arcom és már nem leszek olyan érdekes, mint most. A szobámat zárnom kell, a család kérése, de nekem is jó, mert így nem kell folyton a gyerekeket kitessékelni, vagy azon aggódni, hogy belematatnak a dolgaimba. A cipőket a szekrényben kell tartani, ez nekem kissé (nagyon) fura. Én nem akarom, hogy a ruháim lábszagtól legyenek illatosak, köszi szépen. Így aztán likvidáltam őket a saját fürdőszobámba. Azért érzitek ugye: saját fürdőszoba. Ez azért már minőségi javulás a másik lakáshoz képest.

Illetve tegnap olyan sonkát ettem, ami után megnyaltam a tíz ujjamat. Ahhh... mennyivel másabb az ha minőségi kaját tolhatok az arcomba, mint paradicsomos babot. Azért a kekszeimről nem mondok le, azt megveszem magamnak. Meg a nutellát. Ez a két kaja, ami ugyan nagyjából a szemét kategória, én mégis imádom és kell.

A környék csendes, de vannak kutyák. És kutyákat sétáltató emberek. Bár a szívem facsarodik belé, nekem fontos, hogy lássak más élőlényt is, mint ember. Az utca csendes, kb. 50 ház. Sara - az anyuka - múlt héten megszámolta, hogy az utcában 14 db 6 éves kisfiú lakik, ami azért nem semmi. Azt is tudom, hogy rajtam kívül még 3 magyar csaj van az utcában, au-pairek, mind fiatalabbak nálam. Néha elgondolkodom, hogy miért is engem választottak. Valószínűleg azért, mert idősebb vagyok, ezzel azt gondolják, hogy nagyjából felelősségteljesebb is. Ezt a részét majd meglátjuk, mert én nem gondolnám, hogy okos, ügyes felnőtt vagyok. Főleg, ha belegondolunk, hogy a szülőkkel nagyjából egykorúak vagyunk és náluk lakom, eszem a kajájukat, vigyázom a gyerekeikre, ahelyett, hogy már a sajátomat dajkálnám. Szóval ennyit arról, hogy ki az ügyes, okos, felnőtt.

That's the way life goes

Most írni fogok nektek a szürke hétköznapokról, a száradó ruhákról, eltűnt levelekről... stb. vagyis arról milyen 10 magyarral egy fedél alatt lakni, és ez a szám még bővülni fog. Izgi lesz (nem).

Mikor beköltöztem összesen 3-an voltunk. G., aki egy 20 éves izgága srác, tele élettel és energiával. Imádom őt, legszívesebben örökbe fogadnám, mint egy kiskutyát. Fél mondatokból is megértjük egymást, egy pillantásból is simán vágjuk mit gondol a másik. A másik csávó, J. Na, ő a másik véglet. A puszta létét is rühellem ebben a házban. Áll és bámul. Közben hangosan tuc-tuc-tuc-tuc... zenét hallgat, ami nekem különben is a halálom. És a tuc-tuc megy hajnal 2-kor, mikor hazaérkezik. Hajnal 5-kor, mikor elindul munkába. Éjjel bármikor, ha hívják. Vagy ha szabadnapos, akkor egész nap. Már szóltam neki ezért, persze halálosan megsértődött és azt mondta, hoz nekem füldugót. Nagyon kedves, nem? (nem)

Aztán beköltözött a "család". Anyuka, plusz retardált, hamburgertestű kisfiú. Anyuka (K.) még haggyán... szerintem csak azért szült, hogy letudja. Soha egy ölelést, puszit nem láttam tőle, vagy, hogy foglalkozna a fiával. Általában csak ordítva kommunikál vele. Hamburger gyerek (A.), ha meglát köszön. Ez mondhatni tök udvarias tőle. De mindig. Találkozunk a fürdő előtt, köszön. 5 perc múlva a konyhában, köszön. 10 perc múlva a folyóson összefutva, köszön. Rá 3 perc múlva a kertben, köszön. Majd 5 perc múlva újból a konyhában, köszön... ugye nem kell folytatnom? Ha tehetem menekülök előle, mert nyaggat, mászik, köszön, hülyeségeket beszél, kérdez... És holnap este én leszek a bébiszittere. Szerintem, kinyírom.

Aztán a "családhoz" beköltözött a legjobb barátnő, M. Legjobb barátnő egy szót sem beszél angolul. Egy szállodában takarít, sokkal kevesebb pénzért, mint én. Azt tervezi, hogy kihozza a férjét és a gyerekét. De addig is spórol, ahogyan ő mondja. Látom minden nap, hogyan spórol. Zsinórban szívja a cigit (ami itt kint még jóval drágább, mint otthon), metróval jár (ami szintén kurva drága, ezért járok én busszal), drága kajákat eszik, mert neki kell az energia a munkához. Hát így spórol minden nap. Próbálom nem minősíteni. Általában ő érkezik haza elsőnek, leül a kertbe és szívja a cigit, miközben kurva drágáért hazatelefonálgat. Spórol.

Majd beköltözött a másik M. Ő egy kiscsaj, a szobatársam. Hasonló szállodában dolgozik, mint én. Tegnap felmondott. Ő eddig bírta a basztatást. Hogy mi lesz vele nem tudom, ő sem tudja. Nem beszél angolul. Bízik a jó szerencséjében, vagy nem tudom. Teljesen más ritmusban élünk, szóval iszonyúan próbálunk alkalmazkodni egymáshoz, aminek az a vége, hogy néha kínosan vigyorgunk egymásra. És a lenti posztban már megírtam, hogy remekül el tudunk arról beszélgetni, milyen szar is nekünk.

És most legutoljára megjöttek a fiatalok. 3-an vannak. I. a magas langaléta fiú, hihetetlenül kicsi fejjel. K. az alacsony töltöttgalamb cuki lány. H. az extrovertált, hiperaktív csajszi, aki egy napra a szobatársam volt. Ők azok, akik kijöttek úgy, hogy azt hitték lesz munka, aztán nem lett. Viszont annyira ügyesek és talpraesettek, hogy néhány nap alatt találtak melót, igaz csak takarítást, de már dolgoznak és jövő héten már lesz fizujuk is. Na, így is lehet.

Néhány napja beköltözött még egy csaj, de vele még nem találkoztam. Pénzes, mert a nagyon drága single szobát vette ki, tehát biztos nem takarít. Ebből kifolyólag nem ártana vele kicsit összebarátkozni. De soha nem látom, azt sem tudom hogy hívják. Lehet nem is létezik... bár, ez hülyeség, mert néha hallom, hogy kihúz egy fiókot, vagy matat valamit. Lehetséges, hogy át kéne mennem bemutatkozni...

Aztán volt egy kurvánk, aki a lenti nagy szobában "dolgozott". Egyébként tök jó fej volt. A kuncsaftjai meg folyton vigyorogtak. Szóval, biztosan jól "dolgozott". Majd elköltözött. Biztosan neki is ciki volt, hogy hamburgergyerek folyton köszön.

Még az első bekezdésben írtam, hogy lesz szó száradó ruhákról, meg eltűnt levelekről, de szerintem mára ennyi elég is lesz. Emésszétek, én minden nap ezt csinálom.