Anger

Persze, hogy a sunshine&happines után beborul az ég, és azt veszem észre, hogy vasárnap reggel fél nyolckor üvöltve csapom rá E.-re a bejárati ajtót. Kicsit hangosan élünk, nah. Leginkább azért, mert nem látja be, hogy két év alatt nem nőt a gyerekre kikapcsoló gomb, illetve én bizony nem tudom hol van rajta, hiába van E. szentül meggyőződve róla. 

Nehéz szombatunk volt, hajnali kelés, Bebének jönnek a hátsó rágók. Hosszú utazás be Londonba, dög melegben, forgalomban. Anyóséknál vendég lányok - Ciprusról -, kézről kézre adták Bebét, a szőke török gyereket. Délután kórház látogatás, dögmeleg, forgalom, kórházban még melegebb... borzalom, teljesen angol lettem, már ami az időjárást illeti. E. hugának hasonló műtétje volt, mint nekem Bebe születése után, mélyen átérzem mit él át. Nem kellemes.

Hazautazásunk is hosszadalmas, Bebe követeli a figyelmet. Későn kerülünk ágyba, Bebe hajnal háromkor kel, négyig ülök az ágyán, képtelen visszaaludni a melegtől. Mikor végre elalszik, leköltözöm a brutál kényelmetlen kanapéra. A reggel hatos ébresztő nekem sem esett jól. E. morog, hogy fáradt, én morgok, hogy fáradt vagyok. Szerinte ez nem verseny, de ő dolgozik, neki kell a pihenés, mert egyébként én itthon vakarom a seggem. Ezt nem mondta, de mégiscsak ő keresi a pénzt. Én meg meleg ételt rakok elé, tiszta ruhában jár, takaros házban él. De miért nem tudtam visszaaltatni?! Mert nincs rajta altató gomb, cseszdmegazé! Mi nem vagyunk tekintettel rá. 

Hát, itt csaptam be az ajtót. Előtte még üvöltöttem egy kicsit magyarul, mert jól esett. Aztán elmentem a kedvenc parkomba, hintáztam egy kicsit, aludtam a fűben egy órát, sajnos ez nem volt a legjobb ötlet, mert az allegiám nem bírja a napot. Besétáltam a városba, ittam egy kávét, megpróbáltam nem elaludni. Helyette inkább megejtettem a nagybevásárlást, amit reggelre terveztünk, még a kiabálás előtt. Hazabattyogtam, a fülemen is szatyrok lógtak. Otthon egy kisírt szemű gyerek és tajtékzó E. várt: mert a gyereked egy idióta! Csinálj vele valamit!

Letettem aludni, elmentem megfürödni, addigra már remegtem, minden bajom volt, úgy éreztem leég a bőröm, vagy letépem, vagy akármi, bármi, bőgtem, mint egy hülyegyerek. Előkapartam a szteroidos krémet, tetőtől talpig bekentem magam. Zokogva feküdtem az ágyon, kellett vagy húsz perc, hogy hasson, de még akkor is remegtem. E. meg tisztára pánikba volt, hogy valami rohamom van. 

Nem beszéltük meg. Bennem van a tüske. Mérges vagyok. Dühös. Bebe vasárnap óta megint teljesen kezelhetetlen. Mi pedig úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna.

P. S.: Megbeszéltük. Azt mondja viccelt, csak én mindent túl komolyan veszek. A jókurvaélet az angol humorba, de tényleg.

Sunshine & Happiness

Kezdésnek mindjárt: E.-nek végre van rendes munkája, angol cégnél, nem csak afféle ügynökséges melója. Sajnos a pénz nem a legjobb, viszont szuper cafetériájuk van, normális szabadságokkal és előrelépési lehetőség. Persze egyébként miért is ne, szombaton kificamította a lábát, így most sántikálva, fogcsikorgatva dolgozik, mert hát nem mehet szabadságra, betegállományba, mivel ő most az újonc.

Aztán van még az is, hogy új időszámítaás kezdődött nálunk. Nevezetesen: - dobpergés - Bebe a saját szobájában, saját ágyában alszik már három napja. Nagyon büszke vagyok rá. Arra még büszkébb, hogy ő kérte, ő akarta és gyönyörűen végigalussza az egész éjszakát. Bizony, ezt is megéltük. Magunkra is büszkék lehetünk, hogy bár nehezen, nyüszkölve, de végigkísértük ezen az úton, anélkül, hogy bármire kényszerítettük volna, vagy hagytuk volna sírni, ahogyan elég sokan tanácsolták. Megint megtanultuk tőle, hogy nincs lehetetlen, csak türelmetlen.

Az pedig, hogy végre Angliában is nyár van, csak hab a tortán.

P. S.

Még nem tudom eldönteni ki ijeszt meg jobban: Theresa May, mint miniszterelnök vagy Boris Johnson, mint külügyminiszter.

Our family

Valahogy elteltek a hónapok, és a sok meg nem értés után mi lettünk a "normálisak". A normálisak, akik bevallják, hogy gondjaik vannak a gyereknevelésben, az egymásra figyelésben, az egyensúly fenntartásán. Mert úgy gondoljuk, hogy olyan nincs, hogy tökéletes, legfeljebb törekszünk rá. Esetleg nem is törekszünk rá, mert nem érdekel, mert fáradtak vagyunk, vagy éppen csak leszarós hangulatban. Ezeket felvállaljuk, mert bizony szoktunk kiabálni, veszekedni, egymással, gyerekkel. Zajossan élünk, olykor duzzogunk, mérgesek vagyunk, dühösek, de legfőképpen esendőek.

Aztán mégis, valahogy mi lettünk a "normálisak", egy olyan családban, ahol a problémák nem léteznek, csak a szőnyeg alatt, vagy a kamra legalsó polcán. Elsuttogva, vagy hamar eldadogva, fél szavakkal. Mindegy is, csak rejtsük el, mosolyogjunk, cheese. 

Hát, nálunk nincs elrejtve, azt hiszem leginkább miattam. Kitörök, vulkán vagyok, robbanok. Ő meg magyaráz, ugrom, magyaráz, robbanok. A vége akkor is röhögésbe torkollik, mert nem tudjuk megállni, hogy ne figurázzuk ki a másik magyarázkodását. Vagy elég azt mondanom: olyan vagy, mint Tamás! Mindent lehet, de az "olyanvagyminttamás" felér egy kijózanító pofonnal. Nálunk senki sem akar olyan lenni, mint Tamás. 

A családunk másik fele viszont Tamás vagyis Tamások, sok-sok Tamás. Mindig mindent jobban tudó, másoknak irányt mutató, példa értékű Tamások. Akikről csak a beavatottak, sorok között olvasók tudják, hogyha lehull a függőny, akkor kártyavárként omlik össze a világ, a mindentudás körülöttük. Mert akkor kiderül, hogy csalja, hogy meghalhat, hogy mentális beteg, hogy pánikbeteg, hogy megvakulhat, hogy...

Azt hiszem sokkot kaptam, pedig minden kamrapolcot gondosan átnézek, szőnyeg alól is kisöpröm a koszt, mégis valahogy mindig összegyűlik a sok suttogás, mosolygó "jólvagyokból" kibújó könnyek.

The hardest job ever

Vannak rosszabb és még rosszabb napjaink. A még rosszabb napok után szinte felüdülés a csak egy kicsit rossz nap. Igazán kár, pedig bíztam a homeopátiás golyócskákban. Azt hiszem tegnap volt mindkettőnk legrosszabb napja, ami duplán szívás. Viszont mostantól magasról letojok minden szánakozó pillantást és megmondóembert, csak előre nézek, mert ott legalább ilyen cukiságok vannak, mint ez:

Brexit

Elmondom, hogy én hogyan gondolom...

Amikor kijöttem ide, azért tettem, mert nem volt jó otthon. Szar munkám volt, nem kerestem sokat, éppen annyit, hogy pont éhenhaltam, miután havi rendszerességgel kifizettem a rezsit és a hitelt. Húzhattam volna még otthon évekig, mert szerencsére ott van az anyukám, aki eltartott volna, etetett volna... a nyugdíjából.

De ugye van az a dolog, hogy, ami nem megy... Hát, nem ment. Eljöttem Angliába, gazdasági bevándorlónak. Tudjátok, az az a fajta, aki elveszi a helyiek munkáját. Azt a munkát, amiért a helyiek egymást ölik. Amiért sorban állnak. Nyilván nem, mert a takarítás elég nehéz meló, nem keresel túl sokat, ráadásul rendszerint állatként kezelnek, lenéznek, munkaidő is hosszú, arról nem is beszélve, hogy hétvégén is dolgozni kell. Szóval, nem, egyáltalán nem áll ezért a munkáért sorba senki, de komolyan, még az ilyen gazdasági bevándorló sem, mint én. Viszont Anglia drága ország, valamiből meg kell élni és még haza is kell küldeni, hitelre.

Szóval, marad az olyan munka, mint a mosogatás, takarítás, kávézózás, ahová azért vesznek fel, mert éppen ott vagy és jelentkeztél rá, vagy mert a Pista szólt, hogy lehet menni. Más munkát is lehet találni, be lehet tölteni, illetve lehet ranglétrán előre jutni, de nyilván első körben még nem ugrálsz, dolgozol és küldöd haza a pénzt. Laksz egy lukban, vagy egy vadidegen családnál, sok emberrel együtt. 

Ha van egy kis gógyid rájössz, hogy egy csodaszép, toleráns, elfogadó és befogadó országban laksz, ahol nem az alapján ítélnek meg, hogy ki vagy mi voltál otthon, hanem hogy mivé válsz itt. Figyeled? A jövőd a fontos, nem a múltad. Nem a múltad, amiért sírsz-rísz, hogy magyarként milyen szar volt ez is, az is, hanem hogy, hogyan állsz meg a világban, fordítod a magad és a többiek hasznára azt, hogy itt élsz.

Maradtam, lett egy családom. Egy fiam, akinek a jövőjét tervezem. Angol-magyar-török család vagyunk, ennek minden jóságával, hülyeségével együtt. Három ország ereje, lehetősége az több, mint amit bárki is álmodhat. Szerintem. 

Sajnos, az ország, amiben lakunk nem így gondolja. Éreztük már eddig is, de leginkább Ipswichbe költözésünk után bukott ki a dolog. Mosolyognak ránk, mert fehérek vagyunk. Egészen addig, míg bemutatkozunk. Kivülállók lettünk. E. a török vezetéknevével, én a magyarral. A CV-jén ott áll a neve, fotó nélkül - mert itt így van, a hátrányos megkülönböztetések ellen (igen, itt kell röhögni) -, és a HR-es eldönti: ez egy török, nem alkalmazom, az én csudaszép fehér vállalatomban.

Most itt tartunk. Alkalmi munkák. Támogatások. És EU-s kilépés. El kell gondolkodnunk, hogyan tovább. Tervezzünk itt, mintha mi sem történt volna, vagy tervezzünk máshol, mást. Vannak terveink, mert ilyen szerencsések vagyunk, hogy lehetnek. De a tőr bent van a szívemben... én azt tanultam ettől az országtól, hogy hogyan kell elfogadni, befogadni és toleránsnak lenni... Ők meg... megmutatták, hogy hogyan nem.

Always something

Újév szerint kettőnk közül, azért én írok blogot, mert velünk mindig történik valami. Néha komolyan azt kívánom, hogy velünk már ne történjen semmi, vagy ha történik az csillámpónis, habcsókos dolog legyen, egy kis rózsaszín, szikrázó festékkel.

Tegnap este Bebét fürdettem, mikor csöngettek. E. nyitott ajtót. Azt hittük a rendelt pelenkák jöttek meg, de az amazonos futár helyett, egy helyi részeg arc állt az ajtóban. Tudnotok kell, hogy a templom másik fele még mindig szeretetházként üzemel, ahol utcára került, lecsúszott emberek lakhatnak egy évig, úgy, hogy minimális bérleti díjat kell fizetniük, segítenek nekik állást keresni, visszailleszkedni a társadalomba. Soha semmi bajunk ne volt velük, teljesen elkülönül tőlük a mi templom részünk.

Erre tegnap ott áll egy az ajtóba... az ajtónkba, ami egy magas fal túloldalán van, egy szinte észrevehetetlen kapu mögött. És előadja, hogy ő lakott itt, az előző lakót is ismerte, nagyon örül, hogy ilyen aranyos család költözött ide. E. türelmesen végighallgatta, majd közölte vele, hogy a kapu a háta mögött van, arra lehet kimenni. A pasi hőbörgött egy sort, hogy ő csak örül, hogy megismert minket... majd kitántorgott a kapun és elment. E. nagyon feldúltan jött be hozzánk. Közölte, hogy most azonnal átmegy a szomszédba és jelenti az incidenst, mert dumálás közben a pasi többször is megpróbált belesni és beljebb jönni a házba, hiába hajtotta be E. az ajtót.

Ezután átment a szomszédba, szólt a recepción, hogy ez történt, ha tőlük jött át valaki, akkor jó lenne, ha elbeszélgetnének az ott lakókkal. Mi meg nem tehetünk mást, mint ezentúl zárjuk a kaput.

Ez szépen megadta az alaphangulatot az esténknek. Későn kerültünk ágyba, szerencsére harc nélkül. Mindenki hamar elaludt. Éjjel arra ébredtem, hogy valami furcsa. Áthajoltam Bebéhez. Nem hallottam, hogy lélegzik. Mellkasára tettem a kezem. Nem mozdult. Teljesen felébredtem. Felültem és kicsit megemeltem a testét. Életlen rongybabaként feküdt a karomban. Kicsit megráztam, ráfújtam az arcára. Semmi. Ekkor kirobbant belőlem a kiáltás, amire E. is felébredt. Visszatettem Bebét a matracára, és újból kicsit megmozgattam a vállát, miközben a nevén szólongattam.

Feleszmélt, kinyitotta a szemét, elmosolyodott, hangosan azt mondta, hogy: Mummy! Majd az oldalára fordult és aludt tovább. E. döbbenten bámult rám. Elmondtam, hogy nem lélegzett, bepánikoltam. Hívtuk a segélyvonalat. A doki meghallgatott minket, azt mondta figyeljük, de minden elmondásunk szerint a gyerek alszik, lélegzik. Ha megint hasonló történik, hívjuk őket, jönnek, de addig is reggelre szerez nekünk időpontot a dokinknál.

Semmit nem aludtam. Ültem az ágyán, néztem, kezemben a telefon. Aludt. Reggel a szokott időben kelt. Nem 4-kor, nem 7-kor, hanem 8-kor. Rohamtempóban reggeliztünk, rohantunk a dokihoz.

A doki alaposan megvizsgálta, kis hőemelkedése volt, ezért vettek tőle vért. Ez így leírva tök egyszerűnek tűnik, de higgyétek el nem volt az. Aki már próbált polipot lefogni, olyat, aminek a csápjai kemény cipőben végződnek és közben úgy üvölt, mintha nyúznák, annak van némi fogalma, milyen lehetett. Vele sírtam, miközben a nővérkével megpróbáltuk a hatszáz kezet és lábat növesztő gyereket lefogni. 

Egy hét az eredményig. A doki szerint csak egy olyannak lehettem tanúja, amit ők lassú légzésnek hívnak. Babáknál előfordul. Figyeljem, de szerinte nem lesz baj. 

Napközben aludt. Én pedig figyeltem. Három kávé van bennem és egy kóla. Ma éjjel sem alszom. Figyelem. Most már tényleg azt szeretném, ha semmi sem történne velünk. Csak csillámpónik és habcsókok, rózsaszín szikrázó festékkel.