Amióta volt az a nagy ijedség múlt héten, azóta felváltva őrködik fölöttem a Család. Most pl. iszonyú náthás vagyok, de délután dolgoznom kell menni. Anyuka pedig itthon tesz-vesz és kb. 10 percenként megkérdezi: biztosan elmész dolgozni? nem akarsz inkább itthon maradni? Én igazából tök szívesen maradnék itthon, de már múlt héten is hiányoztam 3 napot, szóval nem lenne szerencsés, ha eljátszanám mégegyszer. A főnököm már így is messzemenőkig megtesz az érdekemben mindent. A fiúk mutattak olyan mélt, ami rólam szól, és komolyan teljesen elérzékenyültem. Arról nem is beszélve, hogy van olyan érzésem, hogy én leszek a hónap dolgozója... Erról igazán nem akarok beszélni, mert olyan, mint a szocializmusban. Viszont kapok pénzt, ami ugye a szocializmusban nem volt olyan egyértelmű. Már csak abban reménykedem, hogy nem az a képet fogják kirakni rólam, amin az orrom szép vörös és be van dagadva, a szemeim pedig könnyben úsznak, mert éppen arcüreggyulladásom volt, mikor készült. Igazán ciki lenne 3 hónapig ezt a képet látni minden nap, mikor a kajáért állok sorba, hátam mögött az összes dolgozóval.
Egyébként pedig nem tudom hova tűnt az idő. Nektek nem tűnt fel, hogy egyszerűen eltűnt? Komolyan idejét sem tudom mikor volt időm bármit is írni, vagy csinálni, csak úgy a magam örömére. Mondjuk azt sem tudom, hogy mikor olvastam utoljára. Valahol a Felhőatlasz közepén tartok, de már arra sem emlékszem mi volt az elején. Vagy a közepén. Vagy úgy egyáltalán. És azt sem tudom hova tűntek a fejemből azok a könyvek, amiket olvastam. Komolyan, mint egy archeimeres. Néha arra sem emlékszem, hogy 5 perce mi történt. Ijesztő. Remélem elmúlik, mert értékeléseket kellene írnom és cikkeket. Most pedig ennem. Még szerencse, hogy az ilyeneket nem felejtem el. Még.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése