Tök őszintén mondom nektek, hogy az, aki azzal kábít, hogy a terhesség első három hónapja maga a pokol, akkor még nyilvánvalóan nem volt terhes életében sosem. Elmondom, hogy az utolsó két hét (a kiírt naptól számítva), rosszabb MINDENNÉL.
Ez az a pont, amikor a pocakod annyira lent van, hogy már nem látod a köldöködet, más egyéb testrészeidről már ne is beszéljünk. És kőkemény. Mintha egy óriási bazalttömböt cipelnél magaddal mindenhová. Jah, és önálló akarattal bír. Vagyis ha eldőlsz balra, majd kiegyenesedsz, a pocakod még hosszú percekig a bal oldaladon marad és hevesen kapálózik a helyváltoztatás miatt. A kapálózás pedig többé már nem egy cuki mozdulatsor, amitől elalélsz és könnybelábadt szemekkel simogatod a csöpp dudort, hanem messzemenőkig fájdalmas dolog, amitől kétrétgörnyedve nyöszörögsz.
Hah, és a hormonok! Ha eddig nem őrültél meg tőlük, akkor majd most. Képes vagyok két másodperc alatt bárkit elküldeni a picsába, majd a harmadik másodpercben őrjöngve, takonytól fuldokolva bocsánatot kérni. Nem szép látvány. A mélypont valószínűleg ma volt, mikor 17 perc skype-olás után közöltem Anyukával, hogy tegyük le, mert neten keresztül fogom kinyírni, pedig csak annyi volt a bűne, hogy naaaaaaagyon, naaaaaagyon cuki volt és megérő.
Az egyetlen ember, akit hosszútávon is elviselek magam mellett, az E. Tegnap mikor túl voltam egy bocsánatkérésen (taknyos, nyálas), közölte velem nagyon komoly arccal, hogy olyan vagyok, mint egy túlhajtott olimpikon, akinek másnap versenye lesz. Majd másnap aztán közlik vele, hogy hoppácsak mégsem, legyen inkább holnap. Majd a következő nap, mikor testben és lélekben felkészül a nagy napra, megint lemondják. Azt hiszem ennél találóbban senki sem fogalmazta még meg. Várok, minden nap várok. Remélem már nem kell sokáig... grrrrrr...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése