Szombat reggel, J.-vel elcuccoltunk Potters Bar-ba gyermekeink levetett holmijait. Reménykedtünk, hogy sikerül valamit eladnunk, bár az odavezető úton megállapítottunk, hogy ez egy nagyon elit környék, a gazdagok tutira nem a mi Primarkos babaruháinkra vágynak. Sejtésünk beigazolódott, szinte semmit sem sikerült eladnunk. Viszont nekem sikerült beszereznem egy édes fürdős játékot Ficánkának és egy pár biztonsági rácsot a lépcsőink elbarikádozására.
Mert bizony mászik. Nulla félelemérzet nélkül, fejjel előre, kissé még ingatatgon. Félelmetes. Meg persze cuki. Főleg mikor megkérem, hogy jöjjön ide hozzám, ő meg, mint az egy napos kiscsikó botorkál felém. És az is csudaklassz, hogy megérti és megteszi, amit kérek tőle. Pl. erősen fogja a hinta láncát hintázás közben, mert mondom neki, hogy kapaszkodjon. Az már más kérdés, hogy a hintát elhagyni mindig nehéz, mert kapaszkodik (erősen) és közben azt kiabálja, hogy: Nyeeeeee!!! Néha be is alszik közben, mert annyira átadja magát a hintázásnak.
Kérem tőle, hogy tegye a kezét az enyémre, hogy együtt kapcsoljuk le és fel a fürdőszoba lámpáját. Vagy odaadja a kanalat, ha megkérem rá. A legjobb az egészben, hogy látszik rajta, élvezi, ahogy képes megérteni engem és cselekedni. Reggelente megengedem, hogy ágytámlába kapaszkodva kinézzen az ablakon. Kapaszkodik mind a két kezével, miközben kurjongat. Percekre el is lehet engedni, mert stabilan áll.
A potters bar-i dologból még azt akartam kihozni, hogy E. vigyázott Ficánkára hat órán keresztül, beleértve a délelőtti altatást is, ami kritikus pont, mivel csak cicin alszik el. Viszont annyira ügyesen megoldotta, hogy együtt megreggeliztek, játszottak kicsit, majd elmentek hintázni a parkba, ahol Ficánka elaludt. E. valahogy belevarázsolta a babakocsiba és még másfél órát körözött vele a környéken. Én meg közben nem adtam el szinte semmit, aggódtam, hogy mi lehet a fiúkkal és a melleim majd szétdurrantak. Hazaérve a szobánk kicsit romokban, viszont, ami a lényeg, Ficánka jókedvű, E. meg baromira fáradt. Kérdeztem tőle, hogy azért a szülei segítettek e neki. Röhögött, mondta, hogy gyerekvigyázás helyett inkább elmentek bevásárolni. Majd hazaérve azon röhögtek, hogy E. mennyire elfáradt a sétálásban (nagyon meredek, dimbes-dombos környéken lakunk). Szerencsére E. remekül lereagálta a helyzetett, közölte velük, hogy útközben látott rengeteg nagyszülőt is gyerekkel és talán itt lenne az idő, hogy ők is aktív részesei legyenek az életünkben. Nyilván azóta is várjuk a változást.
Sajnálom, hogy ilyenek, így nagyon nehéz lehet nektek... A magyar nagyszülők tényleg sokkal jobbak ilyen szempontból. Nálunk rendszeresen "elkérik" a gyereket, hogy vigyázhassanak rá, igaz, ők 200 km-re laknak, de mindig megoldjuk valahogy, hogy együtt legyenek. Vagy levisszük félútig és ott átadjuk, vagy ők jönnek, vagy mind lemegyünk. És ezek azok a pillanatok, amikor le tudok ereszteni, mint egy lufi, mert nem kell állandóan résen lennem, hiszen a gyerek jó kezekben van. Így, hogy a párod is ilyen ügyesen rendezgeti a kicsit szerencsére neked is lesznek majd ilyen "lufileeresztős" pillanataid. A lényeg, hogy tudd magad átadni ennek, mert ez lesz a legnehezebb, kiélvezni, de idővel, ahogy mindig arra mész majd haza, hogy minden oké volt, míg nem voltál ott, menni fog :)
VálaszTörlésN.
Nàlunk se kérik el őket egyàltalàn, ha mi nem mennénk, sose talàlkoznànak az unokàkkal, elég nekik a fészbúkos làjkolàs.
VálaszTörlésLufileeresztős nálam az Anyukám, csak ő olyan távol van. E. még mindig tanulja Ficánkát, elveszik a pelenkák, ruhák, kaja melegítés, játékok között. Néha úgy látom kifejezetten fél Ficánkától. Fél, hogy sírni fog, hogy kárt tesz benne, valamit rosszul csinál. Persze alakul, már így is rengeteget segít, pl. most sem ülhetnék a kádban posztot írva, ha nem ő lenne a gyerekkel.
VálaszTörlésAz angol nagyszülőknek nincs Facebook oldaluk, ők élőben lájkolnak minket, mikor éjjel nem tudnak aludni tőlünk. :/