Family visit

Mivel gyermekem fél órája csillag alakban kiterülve alszik, van időm posztot írni az elmúlt borzasztóan fárasztó hétvégéről.

Ott kezdődött, hogy hosszas kérdez-felelek és barkochba után a család végre elárulta, hogy most hétvégén szeretnének meglátogatni minket, Ficánka alvásidő után. Mikor mondtuk, hogy az olyan kettő után szokott lenni, akkor közölték, hogy az késő, és egyre itt lesznek. Nem voltam boldog. Aztán valóban megjelentek egykor, Ficánka még aludt volna, így értelemszerűen nem volt feldobva a nagyszülők és nagynéni látványától. Rá is lett rögtön fogva, hogy már elfelejtette őket, ment a szomorkodás vagy öt percig, aztán közölték, hogy egyébként vegyük ki a kocsiból a maradék hátrahagyott holmit. A maradék hátrahagyott holmi egyébként pont azért volt maradék, hátrahagyott holmi, mert nem kell, és erről még Londonban tájékoztattam a nagyszülőket, elköltözésünk előtt. Most viszont megkaptuk két nagy szemeteszsák formájában, plusz szőnyeg. Megint nem voltam túl boldog.

Aztán persze ment a kritizálás, hogy ezt miért így, ezt miért úgy, anyósom meg árgus szemekkel figyelt, hogy miről tud majd pletykálni hazafele a kocsiban. Apósom minden áron ki akart menni a városba, ami csak ürügy volt, hogy végre rágyújthasson. A nagylány bámulta a tv-t, a fiú Ficánka építőkockáiból tornyokat épített, és halálosan megsértődött, ha Ficánka lerombolta. Sógornőm néha próbálta menteni a menthetőt, értsd: mosolyogott és volt egy-két kedves szava. E. leginkább az új projektje bemutatásával volt elfoglalva (szigeteli és tapétázza a kisszobát), én pedig Ficánka és a család között lavíroztam, hogy mindenkinek legyen mindig innivalója, ennivalója (almás sütit sütöttem nekik, vanilia sodóval) és gyermekem se sikítson hosszan.

Hazamenetelük után E. még odabökte, hogy igazán főzhettem volna valamit, mert most vacsora nélkül mennek haza. Ettől egy kicsit kiborultam, mert tudni kell, hogy após nem eszik disznót, halat és csirkét, anyós nem eszik fűszereset, a gyerekek nem szeretik az ismeretlen ételeket, egyedül a sógornőm nyitott mindenre és hát, főzzél nekik. Tudom, az anyós minden nap megtette, olyan is volt: két szem krumpli, marék rizs, sós lében ázott brokkoli, plusz két darab csirkecomb, apósnak bárány. Ezért is eszünk most mindent két pofára E.-vel és fűszerezek, mintha nem lenne holnap. Szóval, nem főztem és szarul éreztem magam, amiért nem tettem, meg minden másért, ami miatt kritizáltak. Nem voltam boldog.

Másnap Judit barátnőm jött a három éves kislányával. Egy pillanat alatt kitört a káosz és anarchia a nappaliban. Játékok mindenhol, a gyerekek sikoltozva lógtak a csilláron. Dackorszak rulez. Aztán nem akartak enni, aztán egymással játszani, aztán elmenni wc-re vagy pelust cserélni, viszont akartak kockákat dobálni, fel-le sétálni a lépcsőn, könyveket rágni, ugrálni az ágyon és a kanapén. Szóval, pont úgy viselkedtek, mint az ilyen korú gyerekek általában, káoszt és zűrzavart teremtve maguk körül, bizonyos pontján az estének már hisztérikusan röhögtünk, mi felnőttek. Aztán megvacsoráztunk - mert főztem - csirkemellet, disznót jó fűszeresen, meg rozmaringos tört krumplit, finom salival. Majd az est maradék idejében azon drukkoltunk, hogy a lányok épségben hazaérjenek, mert Judit nem szeret, sőt kimondottan fél sötétben, autópályán vezetni. Szerencsére már 9-kor jött az sms, hogy épségben otthon vannak és ne aggódjunk, jönnek máskor is. 

Mára kellően fáradt vagyok és még hátra van a védőnő látogatása. Szeretnék ezután kivenni egy szabadnapot és csak pihenni, lábat lógatni.