Évértékelés

Igazán sűrű év volt a 2017-es, bele sem gondolok hányszor kívántam, hogy vége legyen. Azt hiszem úgy kezdődött, hogy egyre többet beszélgettünk róla, hogy kellene Bebének egy testvér. Megkérdeztük őt is, hogy mit szólna hozzá, a válasza az volt, hogy kislányt szeretne. Aztán számolgatni kezdtünk, amikor  is rájöttük, hogy ha most nem, akkor soha. De őszintén mi voltunk a legjobban megdöbbenve, mikor alig pár hónap után kezünkben tartottuk a pozitív tesztet. Emlékszem, mindketten kuncogtunk, mit valami buta kis tinédzserek. 

Sajnos hamar végetért a kuncogás, mert Bebének nagyjából ekkor tetézett a dackorszak, ami minden nap súlyos harcokat jelentett vele és a lelkiismeretemmel. Sokszor sírtam álomba magam, azt kérdezve: vajon elég jó anya vagyok e? E. őrlődött közöttünk, hétvégén próbált tehermentesíteni, egy-egy ilyen alkalom után a sürgősségin kötöttünk ki, mert Bebe sikításától beszakadtak a dobhártyái. Milliószor elhangzott közöttünk, hogy valóban okos dolog e még egy gyereket vállalni, közben pedig rettegtünk, a lehetőségtől, hogy akár elveszíthetjük a Cseppnyulat.

Szeptembertől Bebének elkezdődött az új ovi, ami még több stresszt és frusztrációt hozott ki belőle. Másfél hónap komoly harcok, beszélgetések, motivációs táblák, matricák segítségével végre szelídebb mederbe tereltük kishörcsög természetét. Közben pedig rám vártak az ilyen-olyan vizsgálatok, orvosi konzultációk, ahol folyton elhangzott az a mondat, hogy "ne aggódjak, minden rendben lesz, vigyáznak ránk". Nem tudom, hogy ki, hogy van vele, de valahányszor meghallom azt a mondatot, hogy ne aggódjak, lever a víz, pulzusom megemelkedik és aggódni kezdek.

Terhességi cukor mértésbe kétszer is belefutottam, mert nem lettek jó eredményeim, aztán meg mégis, majd mégse. Végül a sokadik konzultáció után úgy döntöttek, hogy mégis jó minden. Majd kiderült, hogy Cseppnyúl túl pici, és plusz ultrahangra kellett menni, a vizsgálat után minden rendben találtak, csak én rettegtem hónapokig, hogy mi van akkor, ha mégsem.

Kezdődött a karácsonyi hajtás, Anyukám pedig úgy döntött, hogy csak a legutolsó pillanatban jön ki hozzánk segíteni. Addigra már akkora voltam, mint a ház, és egyáltalán nem esett jól minden nap két kilométert sétálni, hogy elintézzem az ovikört. Viszont muszáj volt, mert meg kellett tanítanom neki, hol kell leszállni, merre kell menni. És rá kellett vennem Bebét, hogy legyen olyan jó és fogadjon szót az Anyukámnak. Talán ez volt a legnehezebb, mert Bebe bizalmát elnyerni borzasztó nehéz és Anyukám nem nagyon jeleskedik a türelem és a kedveskedés terén.

Azt hiszem az évben mégis az volt a legjobb, mikor látogatók jöttek. Először volt munkatársam Krisz a családjával, Bristolból. Velünk töltötték a húsvétot. Közben kiderült, hogy ők is babavárásban vannak. Az év egyik legjobb híre. Majd jött A. Thaiföldről, akit már 3 éve nem láttam. Szuper pár napot töltöttünk együtt, és E.-nek hála sikerült sok-sok szabadidőt A.-val töltenem. Teljesen feltöltődtem a látogatásától. Utána volt Home House-os munkatársam N. jött a vietnámi pasijával, Nam-mel. Nagyon cukik voltak, bár azt hiszem Nam fog főzni legközelebb, mert a spagettim borzasztó lett. Jól leégtem egy igazi séf előtt. Kora ősszel Zs. és B. jött, akiktől kisimultak a megviselt idegeink, lefoglalták Bebét, én pedig kedvemre csacsoghattam, csavarogtam velük.

Év végén végre eljutottam a vágyott textiles tanfolyamra is, ahol már egy éve várólistán voltam. Megtanultam indigóval festeni, stencilezni, márványozni, pachworközni. De a legjobb, hogy szuper barátokra is szert tette. H.-ra, aki egy lakóhajón lakik és híres folk énekesnő. S.-re, aki az egyik nagyon menő bentlakásos suli művészettanára. És J.-re, akinek pont egy olyan kaliberű fia van, mint Bebe.

Összeségében elmondhatom, hogy elképesztően tartalmas év volt. Eddig messze a legjobb és őszintén alig várom, hogy megmutassa mit is tud a 2018. Mert azt már most tudom, hogy a változások éve lesz.

És még akkor a szülésről és a karácsonyunkról nem is írtam...