3 hónap

Be kellett látnom, hogy kis családom hosszú távon nem tud együttműködni az anyukámmal. Bebe konkrétan depressziós lett. Először azt hittük a húga okozta ezt a sokkot, de most, hogy anyukám már egy hete nincs itt, kezd visszatérni minden a régi kerékvágásba. Elmúltak a dühkitörései, a hisztik, a nyafogások. Visszakaptuk az érzékeny, érzelmektől túlfűtött Bebét, aki két rohangálás között is szakít időt arra, hogy megsimogassa Cseppnyúl fejét, vagy megkérdezze etetés vagy pelenkázás jön e.

De nem panaszkodom, biztosan mindenben a legjobb szándék vezette, csakhát...

Viszont Cseppnyúl már három hónapos és valami álom kétgyerekezni. Pedig mennyire féltem tőle. Mondjuk ez leginkább Cseppnyúl érdeme, aki olyan gyönyörűen belesimul az életünkbe, hogy az ember legszívesebben teletömné vele az Instát és a Facebbookot. Ennek fényében most már teljesen megértem azokat, akik kiakadnak a folyton panszkodós, "nem ezt vártam a gyerekezéstől" anyukákra. Ha első gyereknek Cseppnyulat kaptam volna, én is szentül meg volnék győződve, hogy minden panaszkodós anya csak azért morog, mert több figyelmet akar vagy mert puhány, vagy mert naivan tényleg azt gondolta, hogy gyerekezni leányálom. Cseppnyúl pont olyan, mint amilyennek ezt az egész babázzunk dolgot elképzeltem. Mosolyog, bújik, alszik, 3 óránként eszik, néha meglep ls végigalussza az egész éjszakát, egyébként akkor is 3-4 óránként ébred, eszik és alszik is vissza. Képes elaludni egyedül, csak akkor sír, ha valóban oka van, pl. hasfájás vagy megijedt. Az pedig, hogy tudunk vele utazni... esküszöm ez a legjobb dolog benne. Bebével 3 évig minden utazás a legrosszabb rémálmunk volt, tök mindegy, hogy csak tíz percről vagy egy-két óráról volt szó, a masszív üvöltés garantált volt. Cseppnyúl már attól bealszik, ha a popsija hozzáér az autósüléshez.

Szóval jók vagyunk. Vagyis nem. Pont ma mondtam a healt visitorunknak, hogy Cseppnyúl érkezésével visszatért a bűntudatom, hogy Bebe azért ennyire érzékeny, kicsit más, mint a többi, mert annyi rossz dolgon mentünk keresztül a születésekor. Hogy a trauma nem csak az én szervezetemet viselte meg, hanem őt is. Hogyha neki is biztosítani tudtuk volna, amit Cseppnyúlnak, akkor most nem küzdenénk/küzdene annyi problémával. Minden sokkal könnyebb lehetne. 

Egy jobb világban csak annyit kérnék, hogy senki se ítélje el azokat az anyukákat, akik panaszkodnak, keseregnek, depressziósak, mert ki tudja milyen traumát dolgoznak fel éppen, azzal, hogy beszélnek róla.