Show must goes on

Volt egy esküvőnk, időközben. De leginkább szóra sem érdemes. Főleg, mert nem lettem Mustafáné és mert egyáltalán nem olyan volt, amilyet terveztünk. Többek között én biztosan nem úgy terveztem, hogy egy szeparációs szorongással küzdő, üvöltő egy évessel kell majd egész nap harcolnom. Illetve szentül meg voltam győzödve, hogy a barátaimat kicsit több időre láthatom majd egy "hellósziánál". Azt pedig végképp nem gondoltam, hogy az est folyamán random, ismeretlen törökökkel fogok majd X-factort nézni. Ne kérdezzétek...

Aztán hazajöttünk egy kicsit pihenni a nászút előtt. Azóta már rájöttünk, hogy ez volt igazából a nászutunk, mert délutánonként Ficánka nagymamázott, mi meg végre kettesben tölthettünk pár órát... hosszú hónapok óta először. Tartottunk itthon is egy ebédet a barátoknak, rokonoknak. Nah, az végre olyan volt, amilyet akartunk. Sírás, dráma és hiszti nélkül, kipihenten.

Majd eljöttünk Lillafüredre, az elvileg nászútunkra. Harmadik napja vagyunk itt, de esküszöm nem értem, hogyan létezhettünk eddig beltéri medence és erdei kisvasút nélkül. Illetve egyáltalán nem akkora durranás a Palota Hotel, mint gondoltam. Tény, hogy sokat nyom a latban a Home House-os hátterem, de azt kell, hogy mondjam, a személyzet csapnivaló, a takarítás és szervíz pedig kiábrándító. Két dolog menti meg az egészet: a festői környezet és a beltéri medence. És persze nem akarok visszamenni Londonba. Elkeseredésemet mi sem mutatja jobban, mint a tucatnyi elmentett telefonszám, melyeket egy-egy eladó házról írtam fel. 

Sporty Spice

Van egy új nemzeti sport, a gyereknevelés. Esküszöm, olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá. A néni az utcán, a boltos, a hajléktalan, a kávézós, a légiutas kísérő, az utasok a buszon, metrón, hajón, vonaton és repülőn, a szomszéd autóban ülő, a szomszéd, a gyerektelen ismerős, a gyerekkel rendelkező ismerős, a barátok, a munkatársak, a főnök, a nagyszülők, a rokonság, a facebook csoportok, a bloggerek... stb. És mind tanácsot ad, bármilyen élethelyzetre, akár kéred, akár nem. Mert az ő gyereke, az a követendő minta, vagy éppen nem és mind, mind meg akarja menteni a lelked, mert az, amit csinálsz és, ahogyan csinálod, az pont úgy rossz. Mert hagyod sírni, mert nem hagyod. Mert ölbe kapod, mert nem kapod. Mert még nem adtál neki babapiskótát, vagy mert igen. Mert pólóba öltözteted, vagy pulóverbe. Mert együtt alszol vele, mert külön szobában. Mert túl féleted, vagy mert laza vagy.

Elmondják, meghallgatod, persze olyat nem mondanak, hogy pont az a jó, ahogyan te csinálod. Az fel sem merül senkiben, hogy te jobban ismered a saját gyerekedet, mint ők. Hogy nagyjából te vagy az egyetlen, aki megoldást adhat bármilyen probémára, és, ha panaszkodsz vagy elmesélsz dolgokat, nem véleményt vagy tanácsot vársz, hanem valakit, aki megért és többet tud válaszolni, mint dadddddyyyyy. Ha hárítasz, megkapod, hogy nem muszáj megfogadni, de a szomszéd Pistikével ugyanez volt, nézd mára meg egy részeges, link alak lett belőle, aki veri a feleségét. 

Nem nyerhetsz. Komolyan nem. Most éppen ott tartunk, hogy a nagyszülők nem beszélnek velem, mert Ficánka felsírt éjjel 2 percre. Szerintük sírni hagytam a gyereket, ami megbocsájthatatlan bűn. Meghallgatni sem hajlandóak, holott csak annyi történt, hogy olyan méllyen aludtam, hogy nem ébredtem fel a motozására és későn dugtam a mellemet a szájába. Ennyi és megint hozhatom az ellenőrzőm, mert rossz anya vagyok.

Az vígasztal, hogy még két hét, aztán irány Magyarország, utána meg Bristol. Csak addig kell túlélni... és mély levegő...

Next big step

Ma felmondtam a munkahelyemen. Van még egy hónapom - felmondási idő - aztán örökre búcsút intek London legmenőbb magánklubjának. E. már egy hete felmondott, azóta sokkal jobb a kedve, bár rendesen megdolgoztatják. Îgy kell ennek lennie, nyugtatom magam, közben pedig borzasztóan be vagyok tojva. De persze minden nagy változás az első lépéssel kezdődik. 

Mi most nagyot változtatunk. Végre. Eljött az idő, hogy nem csak a munkahelyünktől, hanem Londontól is búcsút vegyünk. Esküvő és nászút után már csak átmenetileg jövünk majd ide vissza. Addig, amíg sikerül mindent elrendeznünk... BRISTOLban. Igen, eljött a napja. Jó messzire megyünk minden bajtól, stressztől és rokonságtól. Hisszük, hogy ez valami jónak a kezdete. Tervezünk, haladunk, beszélgetünk. Aggódunk és örömködünk. Borzasztó sok dolgunk van addig is, nekem pl. 2 tortát is meg kell sütnöm a hétvégén, mivel Ficánka 1 éves lesz, E. pedig betölti a 4. X-et. Meg öltönyt kell venni, virágokat intézni, visszaigazolni a szállodát, a repjegyeket megvenni, ingatlanossal találkozni, Bristolba menni, próbasminket csináltatni, hajat vágatni, meghívókat postázni, szemüvegért elmenni, úszásórák, hen party és még egy csomó minden, ami most nem jut eszembe.

Néha szeretném, ha már túl lennénk rajta. De az igazság az, hogy jobban működöm teher alatt.

Family photoshoot

Az esküvői fotós ragaszkodott hozzá, hogy készítsen rólunk jegyesfotózást. Mi ezen jót derültünk, mert mi nem azok a fajták vagyunk, akik csak úgy felszabadultan teszik-veszik magukat a fényképezőgép előtt. Úgyhogy gondolatban sok sikert kívántunk neki. Majd inkább felvetettük, hogy legyen családi fotózás, mivel van egy gyönyörű kisfiúnk, aki ellensúlyozza béna szüleit.

Aztán megbeszéltük a helyet és az időpontot... viszont nem számoltunk az angol nyárral. Mert az angol nyár az olyan... az olyan... hogy nem létezik. Vagy esik, vagy nem. Gyakorlatilag ez a két lehetőség van. És mikor nem esik, az sem feltétlenül jelenti azt, hogy jó idő van. Általában nincs. Ha meg igen, akkor mindenki gyorsan kiposztolja a fészbukra, nehogy bárki is lemaradjon róla. Kétszer tettük át a fotózást, mire sikerüt végre eljutnunk Greenwich-be. Akkor is úgy, hogy egész délelőtt zuhogott az eső, telefonon tartottuk a kapcsolatot a fotóssal, hogy szerinte és szerintünk mikor áll el, és van e esélyünk rá, hogy elkészüljenek a képek.

Végül délutánra kisütött a nap, felszárította a tonnányi vizet, így elkészülhettek a képek. Maradjunk annyiban, hogy még mindig nem mi vagyunk azok, akik kényelmesen érzik magukat a fényképezőgép előtt. Viszont nem is lettek olyan rossszak a képek, sőt, hála a gondos utómunkának azt kell mondanom egyes képeket egész türhetően nézek ki.

Ficánka pedig... egyszerűen csodaszép.

Tired

Annyira fáradtak vagyunk, hogy E. tegnap zoknistól fürdette Ficánkát és nekem közel öt perc után esett le, hogy min is kell röhögni.

.

Olyan jó lenne most otthon lenni. Elbúcsúzni tőled. Virágot vinni. Liliomot, mert azt szeretted. Sírni a többiek vállán. Elmondani, hogy az utolsó pillanatig is hittél, hittünk. Erős voltál és bátor. És nagyon fiatal. 

Örülök, hogy ismertelek. Örülök, hogy a barátom voltál. Sajnálom, hogy nem tudtalak megölelni gyakrabban. 

Megtartom a könyved. Már bele is írtam: Drága barátnőmtől, akit már nem ölelhetek meg (1982. 07. 03. - 2015. 07. 04.). Isten veled.

Stand up, lil' man

Tegnap a kisfiam minden előzmény nélkül, felállt a konyha közepén. Körbenézett, hogy ki látta ezt a produkciót, majd lépett felém egyet és nagy kacagással a karjaimba dőlt, hogy aztán nagy, nyálas puszikkal halmozzon el.

Sírtam. Szerintem az első kimondott "szeretleknél" zokogva fogok elalélni.