Néha komolyan elgondolkodom azon, hogy hogy a fenébe lehet az, ha én beszélek a problémáimról, akkor valahogy hirtelen már nem is én beszélek a problémáimról, hanem a másik. És csak beszél, beszél, beszél... én meg ülök és nem értem, hogy az én problémáim hova tűntek, az előbb még itt voltak... de igazából most is itt vannak, csak nagyjából senki sem kíváncsi rájuk.
És azt sem értem, hogy miért nekem kell titkokat elmondani. Miért nem találnak meg mások másokat a titkaikkal? Miért pont engem? Nekem is vannak titkaim, de lakat van a számom, azért titok, hogy ne mondjam el senkinek. Persze mások titkait nem mondom el senkinek, kinek is mondanám el, hiszen, ha én beszélek, akkor előbb-utóbb nem is én beszélek, hanem a másik, én meg ülök csendben és kurvára nem értem, hogy hogyan is kerültem ki a beszélgetésből.
Azon is szoktam gondolkodni, hogy mások miért nem látják, ha megbántanak embereket. Miért lehet büntetlenül végiggyalogolni más emberek lelkén, miközben azok, akik mindennap megteszik, kurvára meg vannak sértődve, ha az ő harmatos virágszál lelkükbe valaki beletipor?
Frankón nem értem az embereket. Tényleg nem. Lassan elkezdek beszélgetni a virágokhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése