Hétfőn megjött az Anyukám. Előtte viszont nagy rohanásban voltunk E.-vel, mert kicsit bonyolultra sikerült az előző hetünk, csoda, hogy nem zavarodtunk össze, hogy most hogyan alszunk, kinél, mikor. Ki, hova megy, kinek mikor, hol van programja, kinek kell menni segíteni és hova, de főleg mikor. Így hétfő reggel, mikor álltam a tűzhelynél reggelit készítve, el sem hittem, hogy mindent lerendeztünk és csak délután az Anyukámért kell kimennünk a reptérre. Az pedig eleve maga volt a csoda, hogy az előző busszal ki tudtunk menni, így még egy kávéra is volt időnk, vagyis azt hittük, mert persze a gép előbb landolt, ezért az utolsó kortyokat már állva ittuk. Aztán persze nem akart Anyuka az istennek sem kibukkanni a tranzitból, mi meg csak álltunk és vártunk, miközben én ezerrel sugároztam a hőt, E. meg sóhajtozott, hogy melege van.
Aztán megjött Anyuka, én meg bőgtem. Hazafele a buszon meg csak beszélgettünk, és beszélgettük, E. pedig aludt, mert nem szokta a nagy rohanást és különben is öreg már és kövér. Ezt nem én mondtam, hanem ő. Erre én mindig csak nevetek és azt mondom, hogy: You are not old sweetie and I like your fat belly. Amire ő felemel és jól megszorongat csak hogy érezzem a törődést és a nagy, kövér pocakját. Amit egyébként tényleg szeretek és szerintem nem is kövér, csak szeretem húzni az agyát azzal, hogy ő nyilvánvalóan nem eheti meg azt az adag kaját, amit én simán belapátolok, anélkül, hogy híznék tőle egy dekát is. A kedvenc reggeliző helyünkön is én vagyok a “kicsilány”, aki nagyon sokat eszik, és folyton fekete teát iszik.
Aztán úgy volt, hogy kedden szabad vagyok, és megyünk Anyukával várost nézni, de behívtak dolgozni, én meg otthagytam Anyukát Stratford kellős közepén azzal, hogy: arra van a bevásárlóközpont, arra a központ, itt és itt szállsz fel a buszra, ha haza akarsz menni, és ott szállsz le, hogy hazaérj, szia. Ezután a napom nagy része azzal telt, hogy szentségeltem és imádkoztam felváltva, hogy Anyuka túlélje az első napot Londonban, hogy ne keveredjen el, hogy ne essen pánikba és egyáltalán. Erre most már a negyedik napon ott tartunk, hogy minden nap eljön elém a munkahelyemre, megvár, előtte meg csavarog a városban. Már látta a National Gallery-t, a National Portre Museum-ot, a Leicester Square-t, a Trafalgar Square-t, a Piccadilly-t végigsétált a Charing Cross-on és simán elközlekedik Stratfordban. Holnap a British Museum van a soron, aztán pedig szabad leszek és kiruccanunk Greenwitch-be. Az Anyukám egy hős. Komolyan. Térképpel és az én ákombákom térképeimmel simán elcsalikázik a városban.
Eddig egy közös napot tudtunk eltölteni, szerdán, a keddi szabadnap helyett. Akkor elmentünk Notthing Hill-be, megnéztük a Portobello Road-ot, a Holland Parkot. Majd a Hyde Park következett és a Buckingham palota a St. James Park-kal, Westminster a Big Ben-nel és a London Eye. Még leírva is sok, nem hogy végigjárni, de Anyuk egy hős volt. Holnap még megyek dolgozóba, aztán 3 napunk még marad együtt, mert szerdán már megy haza. Borzasztó rossz lesz majd megint nélküle, mert az ember úgy megszokja, hogy hiába nem élek vele, mindig tudom, hogy ott van, elég csak átmenni az út túloldalára és vacsorával vár. Itt kint meg nincs ilyen és csak hetente hallhatom majd megint csak a hangját. Szóval nagyon fog hiányozni, meg hiányzik az otthoni szaros életemnek ez a szeglete, hogy hazamegyek, bekapcsolom a tvt, bekucorodom a kádba és olvasok, hogy elmegyek sétálni Plüssel, vagy, hogy mellém bújik vagy együtt töltjük a vasárnapot Anyukával… stb.
Néha komolyan azt hiszem nem éri meg az egész, aztán átölelem E.-t és kitakarítom Justin Timberlake után a szar és máris helyrebillen az életem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése