Azért nincs új bejegyzés (ez most egy paradoxon, mert ugye, ez most egy új bejegyzés), mert azzal, hogy az Anyukám hazautazott a jókedvem is elillant. Volt, nincs. Gyakorlatilag napok óta bőgök, mint egy kis idióta liba. Rejtegetem a könnyeimet, mert nem akarok senkivel sem beszélni róla. Mégis mi mondanivalóm lenne? Szar az élet? Fáj a világ? Ráléptek a tyúkszememre? Borzasztó ez az egész, hogy van egy kimondottam jó szakmám, van benne tapasztalatom, de nem tudok a saját országomban munkát találni, nem tudom magamat otthon fenntartani, képtelen vagyok az Anyukámnak segíteni. Helyette idegen országban vakarom mások szarát.
Hiányzik az otthoni szaros kis életem, a biztonság, az Anyukám, a barátaim, a kutyám, a lakásom és még sorolhatnám. Helyette van együtt lakás tíz idegen emberrel, osztott szobában, jéghideg, ótvar fürdőszoba, órákon keresztül tartó buszozás, megszakadás a munkában és kínlódás, kínlódás ezerrel. Tudom, hogy én választottam, de valami buzi rossz, mikor este hazaesek és csak a fent felsorolt opciók várnak.
Persze tolom tovább, mert mindig van fény az alagút végén – most éppen egy új álláslehetőségben – csak olyan jó lenne már kibillenni ebből az állapotból, hogy érezzem nem mazochizmusból csinálom ezt az egészet. Szeretném, ha tudnám és látnám, haladok valamerre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése