I am a celebrity, get me out of here

Tegnap este durva celeb-mérgezést kaptam, úgyhogy egy időre leállok a talk-showk nézésével, mert így is több british cölöpöt felismertem, mint kellene. Mondjuk katartikus élmény volt összefutni a wc-ben az összes EastEnders "sztárral", akik gyakorlatilag sorfalat álltak nekem, miközben a kéztörlőt próbáltam feltölteni, majdnem meg is hajoltam, mikor végre sikerült. 

Aztán egy nagyon édes férfihang felhívott, hogy kaphatna e esetleg - de igazán nem akar zavarni, távol álljon tőle - egy vasalót és vasalóállványt. Majd mikor bemondta, hogy a legnagyobb tárgyalóba kéri, akkor azért meginogtam és visszakérdeztem legalább 5-ször. Végül persze vittem, de arra igazán nem számítottam, hogy kinyitva a tárgyaló ajtaját Olly Murs-szal találom szemben magam, aki egy szál alsógatyában áll a terem közepén, a McFly tagjai meg a karosszékekben terpeszkednek. Itt mondjuk kiderült, hogy mennyire öreg vagyok, mert Olly meglepően hanvas volt, én pedig arra gondoltam, hogy milyen édi kisgyerek és nem arra, hogy bazzzzeg, micsoda test.

De lehet, hogy az is közrejátszott, hogy az ismert angol playboy éppen takarítást kért telefonon és már az járt a fejemben, hogy mi minden szart fogok megint ott találni. Tegnapelőtt kicsit kiakadtam, mikor a szőnyegből vért kellett kiszednem, a fürdőkádból meg... hagyjuk... Nagyjából végeztem is, mikor megjelent az új kurvájával, aki mint kiderült bulgár volt. Majd persze megkérdezte tőlem is, hogy hová való vagyok. Mikor mondtam, hogy magyar, akkor vigyorgott és vicceskedve megjegyezte, hogy az majdnem Bulgária... Itt volt az a pillanat, mikor a csajjal egymásra néztünk... én pont azt gondoltam, hogy bazzeg ha valami félrecsúszott volna a londoni "karrieremben" simán lehetnék én is kurva, az ő szemén meg tisztán látszott, hogy azt gondolja: lehetnék én is takarítónő... 

Igazán kíváncsi leszek, hogy ma milyen szarra megyek be, bár mostanában már azt gondolom, hogy nem tudnak mivel meglepni. Mondjuk, azért Keanu Reeves-től még mindig elájulnék.

Hello shit

Arról nem is írtam, hogy egy évesek lettünk E.-vel. Mondjuk már jó régen el is múltunk, de mindegy. Szóval, jah, 1 év. Persze én az egészet úgy képzeltem, hogy a boldogságtól álomittasan fogunk majd arról ábrándozni, hogy terhes vagyok... Hoppácsak... majdnem így is történt, leszámítva, hogy 5 órára rá már a kórházban zokogtunk egymás vállán. Nyilván, hogy én voltam megint a hülye, mert hajtok, mint az állat, pedig ezelőtt pár éve a doki is megmondta, nagyon kell vigyáznom az elején. De, hogy a faszban tudod, hogy mikor van az eleje?! Semmi jel nem mutatott rá. Nem voltam kívánós, nem voltam rosszul, nem fájt a mellem... stb. Fel tudnám sorolni az egész kelléktárat, de egyik sem voltam, leszámítva azt, hogy hullámzott a kedélyállapotom, bár, ha jól belegondolok, nálam azt tök normális, hogy sírok a reklámokon.

Még mielőtt bárki törölne a RSS olvasóból, leszögezem, hogy ez nem lesz kismama-blog, arra majd indítok másikat, ha bekövetkezik. Most leginkább arról akarok írni, hogy azóta most tudtam először leülni a főnökömmel, hogy ezt én így tovább nem csinálom. Nem vagyok igavonó állat, hogy végigszopjam a délutános műszakot, azért, hogy reggel visszajöjjek ugyanazt a szart lapátolni. Mással sem csinálja ezt meg, hát velem se tegye. Hümmögött és sajnálkozott, hogy nem tudta, meg nem akarta, sajnálja. Mondjuk többre nem jutottunk, de ígéretett tett, hogy nem fog délutános után reggelre betenni és dupla segítséget kapok, ha parti van a házban. Azt mondjuk ezután sem értem, hogy ez, ha Kas van délután magától érthetődő, nekem meg ezért külön kell szólnom. 

Aztán még az is van, hogy jött egy új lány, a Naomi, aki magyar. Szóval, akár örülhetnék is, hogy bővül a csapatunk, de... jaj, istenem, hát egy kész nyiff és nyaff vagyok ma, a fenét kezdtem el blogot írni, fogjatok le Az igazából nem baj, hogy totál kezdő, én is voltam az. Én is pontosan azt hittem, hogy úgy kell takarítani, hogy kettőt fújok a vacakból, letörlöm osztjóvan. És visszanézve a hőskorba nevetségesen bénán ágyaztam, bár szentül hittem, hogy pont így jó. De... ohhh... bazzmeg, nézz magadba szánalmas vagy... nem, csak kibaszodtul öreg... Nah, jó, mondjuk ki. Az van, hogy én borzasztóan utálom azokat a csajokat, akik folyamatosan a pasijukról beszélnek a többi nőneműnek, aztán meg ha feltűnik egy fasz a láthatáron, akkor majdhogynem pucérra vetkőzve lejtenek fátyoltáncot előtte. Tudjuk jól, hogy ez adódhat a korából fakadóan (fiatalság, bolondság) vagy egyszerűen csak született ribanc. Szóval, most itt tartok, hogy próbálom kitalálni melyik, csak az a baj, hogy igazából hajlok rá, hogy mindkettő. Pedig volt egy pont, mikor megenyhültem, és komolyan azt hittem barátok leszünk. Jó, igazából csak két órán keresztül tartott, aztán megszünt. És ezen az sem segít, hogy Tomek folyamatosan nekem puffog miatta, Kas is nekem puffog miatta és Virgi, az őrült nő is nekem puffog miatta. Én pedig hazajövök és E.-nek puffogok miatta.

Azt hiszem szépen sikerült összefoglalnom milyen fasza napjaim is vannak mostanában, holott megigértem a dokinak és E.-nek, hogy én leszek a csí, a végtelen nyugalom és a hosszan zengő ohmmmm. Komolyan azon vagyok, de tényleg. Még jóga tanfolyamot is néztem magamnak, aztán az árától majdnem agyvérzést kaptam, így letettem róla. De azért pár percig tök jó volt nekem.

Shit always happens

Igazán lebénít az a sok rossz, ami mostanában csak gyűlik körülöttem. Próbálom magam felfegyverkeztetni pozítiv energiával, de marha nehezen megy. Éjszakákon át csak forgolódom, nem jön álom a szememre. Hallgatom E. lélegzetvételét, ahogy küzd minden egyes levegővétellel, a nátha most őrá csapott le. Próbálom örömtelivé varázsolni a gondolataimat, miközben a sok szar csak gyűlik, gyűlik. Rossz hírek garmadája. Én meg pozítiv vagyok és vidám, mosolyogva gondolok az előttem álló szebb napokra a nagy büdös lószart. Mert nem szabad aggódni, nem szabad agyalni, csak áramlani szabad, mint a csí. Mert úgy még nem volt, hogy valahogyan ne lett volna. Meg aztán minden rendben lesz, meg van is. Meg aztán ennek most így kell lennie, hogy tanuljunk belőle. Ugye?

Lássuk csak:

1. Egy barát elvesztése a rákkal szemben

2. Egy barát elvesztése az élettel szemben

3. Egy baba elvesztése a munka miatt

Ugye, mindenki úgy gondolja, hogy ebből csak erőt meríteni és tanulni lehet? Komolyan mondom, nagyon igyekszem.

Stays

A hiányosságaim egyike, hogy kb. másfél éve azon gondolkodom, hogy mi a tököm lehet ez a kb. 4 cm hosszú, fém körömreszelő alakú, fehér, műanyag basz, ami nagyjából minden férfi vendégünknél megtalálható. Tegnap aztán elértem a Nirvánát, megvillágosodtam, fény gyúlt az agyamban... 

Történt ugyanis, hogy egy vendégnek sikerült "meggyőznie", hogy vasaljam ki az ingjét. (Mi ilyet nem vállalunk, mert ezek az ingek csuda drágák és a hotel nem vállal felelősséget azért, ha odakozmál, véletlenül.) Mondjuk a meggyőzés nagyjából így zajlott: 

- Megkérném, hogy vasalja ki az ingem... 

- Mi ilyet nem vállalunk, mert bla-bla-bla... bla-bla-bla... 

- Légyszí... 

- De mi... 

- Légyszí... 

- Hát, izé... 

- Adok egy tizest is...

- Nah, jó. Hol az az ing?

Bár, ez igazából tényleg nem az anyagiakról szól, hanem leginkább arról, hogy buzira nincs kedvem kivasalni azt a redvás inget a levegőtlen, fülledt folyóson, ami pillanatok alatt megtellik gőzzel, ha bekapcsolom a vasalót. Szóval, a tizes inkább csak fájdalomdíj.

De nem is erről akartam írni, hanem a 4 cm-es, fém körömreszelő alakú, fehér, műanyag baszról. Ami nem más, mint... tadammmm... és dobpergés... bakkter: gallérmerevítő. Hát, esküszöm az életben nem jöttem volna rá. Igen, az én hiányosságom. Igen, tudom... Sherlock egy másodperc alatt rájött volna. Igen, tudom... Sherlock nyilvánvalóan maga is hord ilyet. 

Gallérmerevítő. Istenem, most olyan okosnak érzem magam.

 

Mixed

Annyira kedvem lenne írni, csak időm nincs rá, ami borzasztó frusztráló. Csak dolgozom és dolgozom, miközben a fejemben kavarognak a leírni való gondolatok. Pl. már ezer éve akarok egy értékelést írni a The Casual Vacancy-ról, ami szerintem egy kellően érdekes könyv, szóval kell róla értékelést írni nagyon. Mondjuk fingom nincs róla, hogy mikor. Lehet addigra el is felejtem, hogy mit akarok írni. Közben meg olvasom a The lovely bones-t, ami egyszerűen gyönyörű, viszont nem tudok elvonatkoztatni a filmtől, és folyamatosan Saoirse Ronan hangját hallom a fejemben, ahogy felolvassa nekem a könyvet. Ami szuper élmény pl. a merón ülve, mikor a szemben lévő ülésen egy nagydarab, fekete fickó éppen a fikáját eszi. Hiába nah, metrón ülve az embert mindig sok inger éri, lehetőleg egyszerre, jó is ez a multikulti.

Persze igazából nem lehet egy szavam se, hiszen egymás után volt két szabad vasárnapom, így aztán a közeljövőben biztosan nem is lesz több. Ezen a héten meg 6 napot dolgozom, mert az egyzik csaj beteget jelentett. Ebben csak az a dühítő, hogy valaki folyton beteget jelent, így hol Tomek, hol TB, hol pedig én dolgozunk plusz egy napot a héten. Hülyék ezek a magyarok én mondom neked. A rotában már csak röhögök azon, hogy a neveink mellett csak nőnek a lecsúszandó napok száma, ahelyett, hogy csökkenénnek. Tegnap már az is ki volt írva nagy betűkkel, hogy senki sem kérhet szabadnapot a hétvégére, ami csak azért vicces, mert addigra mindenki beteg lesz és majd csak mi fogunk bejönni dolgozni. A linen-es faszi pl. két hete kirándította a vállát, aztán betegácsiban volt, most meg hozott egy igazolást arról, hogy nem emelhet nehezet és nem lépcsőzhet(?). A kérdésünk csak annyi volt feléje, hogy akkor mi a faszért jöt be dolgozni, hiszen a munkája nagyjából abból áll, hogy ágyneműket, töröközőket és extra ágyakat kell mozgatnia, ami értelemszerűen nehezek. Ráadásul az egész ház tele van lépcsőkkel. Szóval ez az a pont, amikor feladtam a miértek keresését és beletörődtem abba, hogy 6 napot dolgozom egy héten és van egy csomó lecsúszható napom, plusz még 5 kivehető szabadságom. Végülis még két és fél hónap van ebben az évben, nem is értem miért aggódok.

Egyébként múlt vasárnap Richmondban voltunk E.-vel, mert szarvasokat akartam látni. Meg E. arcát, amint leesik neki a tantusz, hogy egy olyan városban lakik, ahol vannak szarvasok, vadon. És közel is lehet menni hozzájuk. Mondjuk most éppen nem, mert párzási időszak van, ami azt eredményezi, hogy iszonyú idegesek, és ezen nem segít a sok ember sem, akik mind közöttük járnak, azzal a feltett szándékkal, hogy cuki képeket készítsenek róluk. Így aztán láttunk jó pár teljesen felajzott szarvast rohanni a nagy füves pusztán, az emberek éppen csak el tudtak ugrálni előlük, ami vicces volt ugyan, de leginkább ijesztő. És hát szarvasbőgés. Normális esetben otthon, Magyarországon ilyet csak éjszaka, a nagy sűrű sötét erőben hallasz. Itt voszont alig 5 méterre tőled simán eleresztett egy-egy hajókürtre emlékeztető hangot, hogy aztán messziről felhangozzék a válasz. Egy szó mint száz, gyönyörű volt és ijesztő kirándulás egyszerre.

Most pedig, hogy ezt leírtam elmegyek dolgozni, de előtte szépen kimásolom a következő leckémet, hogy legyen mit olvasgatnom a metrón, ahol emberek túrják az orrukat. Mondjuk nem is értem honnan vettem a bátorságot, hogy angol nyelven tanuljak bármit is, nyilván a korom előrehaladtával megőrültem. Amit ugye az idő igazol is majd. Mindegy, azért tudjátok, hogy én megmondtam előre.

Me and my english

Elérkezett a szép esős nap, amire komolyan rá lehet húzni a british weather gyönyörű terminólógiáját. Vagyis nincs hideg, de van egy kis szél és esik. Tökéletes nap arra, hogy a tulajdonunkban lévő két laptopból egyet csináljunk végre, így az enyém hónap végén most már végérvényesen az Anyukám tulajdonába kerül. Mondam is E.-nek, hogy ez nekem legalább olyan "végleges" lépés, mint az összeköltözésünk. Szóval, szenteljünt egy perc néma csendet az én régi Fujitsu gépemnek, ami kibírt velem 5(!) évet, mert ezennel búcsút veszünk egymástól. Egyébként borzalmas, hogy mennyi haszontalanságot tároltam rajta, illetve, hogy mennyi élesen elkülönülnek azok az évek, amikor otthon használtam, és mikor kikerültem Angliába. De tény és való, hogy nincs szükségünk két laptopra. Különben is, nagyjából csak én vagyok a családban az egyetlen, akinek szinta a mindennapjaihoz kell a számítógép. E. okostelefonról netel, a család pedig csak tévézésre használja a netet. Így aztán valóban nincs értelme tovább fiókban tárolni az én kis régimet. Csak kicsit fáj az "elvesztése", olyan édes bárányos, baglyos matricákkal volt tele. (A mostani jujdemodernre meg nem lehet ilyesmiket pakolni, mert E.-nek kiakad a cukiságtűrő képessége.)

Aztán persze magyaráznom is kell egy kicsit a bizonyítványt, mert már egy hete a blog felé sem néztem. Ennek az az oka, hogy küzdünk az internetszolgáltatóval, mert vannak olyan napjaink, mikor egyszerűen nem lehet netezni. Nem kapcsolódik, nem nyit meg, nem tölt be semmi. Ha mégis, akkor egy mél elküldése legalább 10 percet vesz igénybe és minimum 4-szer újra kell tölteni az oldalt közben. Egy szóval borzalmasan macerás és bosszantó az egész. Végül kénytelen voltam igazán hisztis picsaként toporzékolva követelni E.-től, hogy hívja fel az ügyfélszolgálatot, vagy lépjen valamit, mert szálanként fogom kitépni a hajamat és az övét is. Mondjuk nem lehettem túl meggyőző, mert E. bár vette a fáradságot, hogy felhívja az ügyfélszolgálatot, az 5. "nem értem mit mond-nál" egyszerűen átpasszolta nekem a telefont, azzal a felkiáltással, hogy nem értek külföldiül (én meg nyilván igen, mert külföldi vagyok). Egyébként én nagyjából mindenre fel vagyok készülve, ha telefonon kell ügyet intézni, pl. nagyon tudok koncentrálni, konkrétan kiélesedik a hallásom és minden más érzékszervem megszűnik létezni, de erre a borzasztóan orrhangú, indiai akcentusra nem voltam felkészülve. Nagyjából a 10. "nem értem, ismételje meg még egyszer" kérdésemnél nálam is elszakadt a cérna és egyszerűen sírva fakadtam. Hüppögve közöltem Apukával, hogy nem beszélek angolul, miután átadtam neki a telefont. Apuka kb. 1 percig bírta az orrhangú ügyfélszolgálatost, mikor kiakadva közölte vele, hogy aki nem beszél angolul az ne menjen telefonos helpdeskesnek, majd levágta a kagylót. Ezek után csak félve mertem megkérdezni, a telefonra dühösen meredő két férfiembert, hogy hogyan is lesz nekünk ezután netünk, de szerencsére a hálózat valami isteni szerencsének köszönhetően megjavult. Viszont én is tanultam valami újat: Angliában soha, semmilyen körülmények között se próbálj meg felhívni telefonos ügyfélszolgálatot, mert az összes hited abban, hogy tudsz angolul nagyjából 5 másodperc alatt köddé válik.

Végül persze a cikket is sikerült leadni időben, sőt hosszas bírkózás után képeket is sikerült csatolni hozzá, ami azért nem semmi teljesítmény volt. Ráadásul mivel erősen grafomán vagyok nem sikerült gátat szabnom a belőlem feltörő szóáradatnak, így lesz folytatás is. 

Azt is el kell mesélnem, hogy a Nagy Mindenható Mysterius Shopper megint meglátogatott minket, persze megint sikerült olyankor tennie ezt, mikor senki sem számított rá. Bár ha azt vesszük éppen előtte poroltam le hatalmas márványlépcső oldalán található karvesztett antik szobrokat és cucáltam fényesre a korlátot díszítő apró kosfejeket, fogkefével (remélem kitaláltátok, hogy ezek nem az én ötleteim voltak, hanem a főnököm józan ítérlőképességének apró gyöngyszemei), akkor azt kell, hogy mondjam, de, igazából készültünk rá. Mivel Tomek tudja, hogy mennyire para vagyok az egésztől, így írt egy smst, hogy volt a NMMS, de jók voltunk, ne aggódjak. Arra persze nem voltam felkészülve, hogy másnap behívat a főnök, az ilyenekre sosem vagyok felkészülve és sosem értem, hogy miért kell engem ekkora stresszen kitenni állandóan. Szerencsére csak azt akarta közölni velem, hogy megint 100%-os teljesítményt produkáltam és az eddigi eredményeimet nézve szeretne felterjeszteni a hónap dolgozójának (ohhh... azok a boldog szocialista évek!). Szerencsére nem pukkant ki belőlem a röhögés, csak utána, mikor sikerült bemenekülnöm az egyik cupboard-be és elcsukló hangon elmagyarázni a helyzetet TB-nek. Nos, attól nem félek, hogy én kapom meg ezt a megtiszteltetést, mert ez a cím csak olyan fontos embereknek jár ám, mint a recepciósok, biztonsági emberek és managerek. Bár kétségtelenül óriási fricska lenne a recis luvnya felé, aki folyton cikizi az angolom.

Mixed

O. anyukája eljött meglátogatni a kicsi lányát, hozott nekem ellátmányt otthonról, amivel most már biztosan kibírom a maradék egy hónapot, amíg hazalátogatunk. Az egésznek csak annyi volt a buktatója, hogy a cuccért el kellett menni O.-hoz, vissza Stratfordba, amitól őszintén kirázott a hideg. Végül persze kénytelen voltam elzarándokolni, ha egyszer Mackó sajtot akartam vacsorázni. Nos, a házban nem változott semmi, miért is változott volna. Hiába a fenyegetőzések, könyörgések, ugyanazok a mihaszna emberek tespednek a szobákban, mint amikor ott laktam. O. sem változott semmit a jelek szerint. A elhasznált wc-papír gurigák - éppen egy pisire való maradékkal - rendre ott sorakoztak a kandallópárkányon. (Az egyetlen dolog, amire komolyan haragszom a világon, hogy miért nem lehet teljesen elhasználni a papírt és miért nem lehet utána kidobni?!) Meg kellett állapítanom, hogy képtelen lennék visszaköltözni ilyen körülmények közé. Az pedig O. természetét mutatja, hogy a "közös barátaink" éppen most vesznek ki maguknak egy szép nagy házat - csak barátoknak - és tök meglepő, de őt nem hívták. Bár az is igaz, hogy a tervek szerint csak októberig marad, szóval miért is invesztálnának bele bármennyi energiát is.

Ha már ott jártam felmarkoltam az odaérkező leveleimet is, amik nagy részt banki papírok voltak a számlámról, de volt köztük két érdekesség is. Az egyik a helyi Apeh-től, amiben közlik, hogy ügyes, okos munkaerő vagyok, annyira, hogy túlfizettem az adót. Szóval kaptam vissza az államtól egy kis pénzt, éppen annyit, hogy visszajött a kettőnk repjegye, oda-vissza. Igazán nem panaszkodhatok, meg aztán jól is jött. Oda vagyok meg vissza, pénzt mindig öröm kapni. A másik, amitől aztán végképp eldobtam az agyam, az az előző munkahelyem születésnapi üdvözlő kártyája volt, minden főnököm aláírásával. Hát, komolyan meghatódtam. Szerintem nem sokan mondhatják el magukról, hogy az előző munkahelyük születésnapi jókívánságokat küld nekik, azután, hogy lelépett tőlük. Ráadásul most már azt sem lehet mondani, hogy nem jöttek rá arra, hogy új munkahelyre mentem. Elképesztő, komolyan. Ki is tettem a régi lapok közé. (Meg persze megemlítettem a mostani főnökömnek is, csak, hogy tudja mennyire nagyszerű munkaerő vagyok.)

Az O.-val találkozás túlélése után megjutalmaztam magam egy új tusfürdővel. Végre volt időm teljesen végignézni az egész kínálatot. Ki is választottam egy olyat, aminek az összetevői között nem volt semmi káros, komoly kihívás volt, de sikerült. Aztán itthon volt nagy meglepetés, mikor a teljesen natúrnak mondott tusfürdő, kinyomás után neonnarancssárga színben tündökölt. Valószínűleg ez lett volna az utolsó szín, amire gondolok, ha egyszer natúr termék. Így aztán várom, hogy mikor esik le a bőröm, vagy átváltozik sugárzóan narancssárgává. Mondjuk a jó hír az, hogy nem habzik, mert mid tudjuk, hogy a habzóanyagokban van a legtöbb káros anyag. Most már csak a színén kellene egy kicsit alakítaniuk.

Most ott tartunk, hogy Mackó sajtot eszek, pirítóssal, délutánra meg Boci csokival fogom kényeztetni magam. Szerintem mindez megfizethetetlen.

Young at heart

Már egy ideje tervezem, hogy megírjam ezt a posztot, mert az nem lehet, hogy ne álljon itt mementónak, hogy idekint Londonban milyen szuper fiatalokkal hoz össze a sors. Mert jellemzően leginkább a fejünket csóváljuk a mai fiatalok láttán, hallatán és elképzelni sem tudjuk, hogy megállnak a saját lábukon vagy, hogy az idejük nagy részét nem a talpuk tanulmányozásával töltik, hanem valami sokkal értelmesebbel. Pedig tény, hogy nem jöttem volna vissza, ha nincs K., aki a maga 20 évével simán kenterbe vert engem kitartásból, akaraterőből. Folyton az járt a fejemben, ha ő képes rá, akkor engem vajon mi gátolhat meg benne. Egyszerűen akkora ereje van ennek a kicsi lánynak, hogy képes volt átlendíteni a legrosszabb perióduson, amit Londonban töltöttem, már a puszta jelenlétével is. Komolyan nem tudom hova lettem volna nélküle, arról nem is beszélve, hogy O.-val való konflikusaimat is tompította. Borzasztóan sajnálom, hogy E.-t már nem ismerhette meg, de hiszem, hogy lesz még rá alkalmunk és ezúton is köszönöm neki azokat a feledhetetlen hónapokat, amit a társaságába tölthettem, örökké hálás leszek neki érte.

Aztán TB, akivel kezdetben csak lakótársak voltunk, majd összekötött minket a munkakeresés keserves időszaka, ami párosult a mindkettőnk közös szenvedélyével, Londonnal. Szerintem nagyjából ő az egyetlen ember, akitől még az állandó okoskodást is elviselem, mert mellé olyan szeretetteljes személyiség társul, ami tökéletesen elfeledteti, azt, hogy éppen az előbb próbált meg bemagyarázni egy nyilvánvaló baromságot. De lehetelen haragudni rá, és elég is csak legyinteni, mert tudom, hogy bármikor számíthatok rá, E. mellett ő az egyetlen biztos pont az angliai tartózkodásomban. És lehet, hogy banálisnak tűnik, de nem is tudom elképzelni az életemet már nélküle. Az pedig, hogy sokkolóan majd 10 évvel fiatalabb nálam már le sem merem írni de.

Legújabb ismeretség pedig Mafia, aki K. korosztálya. Fejben, lélekben és intelligenciában messze túlmutat bárkin. Nekem pedig borzasztó kín, ha azt hallom hogyan ostorozza magát, amikor látom, hogy erőn felül teljesít, építi az életét, a hugáét, holott szerintem még abban a korban van, amikor hanyagul lábat lóbázva kéne élveznie ezt az egészet. Persze nem féltem őt attól, hogy nem élvezi, de ha megtehetném, akkor sokkal, de sokkal könnyebb életet kívánnék neki. arról pedig fogalma sincs, hogy mekkora tehetség (és nem csak A.-nak jegyzem meg zárójelben, hogy az Ezoparát is neki köszönhetjük).

Szóval, ők az én energiáim, a lendületem és az akaraterőm idekint a nagy ködösben. Hálás vagyok nekik és hiszem, hogy a világot pont az ilyen kvalitású fiatalok viszik előrébb (és ilyenkor eszembe jutnak az otthon hagyott barátaim, akik borzasztóan hiányoznak, és alig várom, hogy végre újból láthassam őket).

First time...

Most volt először, hogy sírva távoztam a munkahelyemről és most először fizettem múzeumért Londonban. Mindezt nagyjából 17 órán belül, szóval eseménydús napom volt. De kezdem az elején.

Nem volt jó napom a melóban, borzasztó nehezen bírom az igazságtalanságot és a megalázást. Igen, tudom... jókor mondom... miután lehúztam egy évet már szobalányként. De tény, hogy a HH-ban csak most találkoztam ezzel a jelenséggel először. Délutánosként az is a dolgom, hogy a recepcióról összeszedjem a szemet, felvigyem a tisztítóból érkezett ruhákat a megfelelő szobákba. A recis kuka csurig volt, mellette egy papírzacskó szintén csuftig napilapokkal. Felmarkoltam az egészet és bedobtam a megsemmisítőbe. Történt mindez 4 órakor. Nyolc órakor pedig felhívott a duty manager, hogy hova tettem a papírzacskót, mert a vendég keresi. Mondtam, hogy nagyon sajnálom, azt hittem, hogy szemét és kidobtam a darálóba. Lekisért a darálóhoz, kinyitatta a lerakót és rámparancsolt, hogy kerítsem elő a papírzacskót. A megsemmisítőbe konyhai maradékot, törött üveget, papírt... gyakorlatilag bármit bedobunk és egy nagy gép szépen apró fecnikre szakítja, töri, aprítja az egészet. Arra, hogy megtaláljam azt a nyamvadt papírzacskót, akkora esélyem volt, hogy... semmi. De nem baj, mert a duty managert ez nem zavarta, rámparancsolt, hogy pakoljam ki a feléig és utána vissza, remélve, hogy megtalálom közben a papírzacskót. Adott mellém őrt is, hogy meg ne tudjak szökni. Mindezt az esti szervíz kellős közepén. Két órámba került ez a huncutság, hogy leássak a trutyis, bőzölgő, tocsogó kuka közepéig és visszapakoljam bele ugyanazt. Utána még mosolyogva kellett szobákba kopognom, hogy kérnek e esti szervízt. Nem volt őszinte a mosolyom és az illatom sem volt rózsa. De és ez most egy óriási de, egy hős voltam, nem bőgtem, egészen addig, míg meg nem láttam E.-t, na de akkor aztán minden kijött belőlem. Gyakorlatilag taknyom-nyálam összefolyt úgy bőgtem Turnpike Lane kellős közepén.

Szerencsére másnap jöttem a molyos lányok és hoztak csokit, így helyreállt a világ egyensúllya. Éppen csak beestem Paddingtonra, mikor a lányok egyszerűen a nyakamba borultak, hogy milyen jó, hogy megvagyok. Őszintén én is így éreztem. Tök jó, hogy megvagyok. Elzarándokoltunk felmarkolni a London Passt, hogy aztán élvezhessük az ingyen múzeumokat, szóval így igazából nem is fizettem a múzeumért, vagyis tecnikailag nem, de egyébként a LP igazi úri mulatság, mert aranyáron mérik. Viszont legalább láttam végre a Towert és a Westminstert, és a híd motor szobáját. Őszinte leszek a Tower nem akkora durranás, mint amennyire egyébként kinéz. Mert amikor kívül sétálsz, akkor csorgatod a nyálad, hogy mennyi gyönyörűség lehet odabent, ami egyébként valóban így van, de hozzá adódik még kb. egymillió ember, akik büdösek, izzadtak, a lábadra lépnek, a nyakadba prüszkölnek és azt gondolják mivel magyarul beszélünk nem értünk angolul és így ócska vicceket engednek meg maguknak. Nem, nem vagyok türelmes az emberekkel, mikor másfél méter széles csigalépcsőn kell leereszkednem, miközben a sarkamra lépnek. És nekem ne harangozzák be a Bloody Towert úgy, hogy ott aztán eldobom az agyam, mert egy Game of Thrones epizód megnézése után simán kidobom a taccsot, itt meg kicsit unatkoztam. Szóval kedves eljövendő túristák... ha rám hallgattok, akkor Horniman-, John Soane-, Science múzeum és Greenwitch legyen az úticélotok, ha Londonba jöttök. 

Viszont a Westminster gyönyörű. Hol egy kápolna, hol egy benyíló, hol egy titkos kert, folyosó, ajtó, rejtek... Imádtam, imádom minden pillanatát. Csodaszép fotók készültek ott a festett üvegablakokról, pillérekról, oszlopokról, Anglia legöregebb ajtajáról és rólunk Molyokról. Még Jeffiről is sikerült olyan képet lőnöm, amin mosolyog. Mert olyan volt az egész hely aurája, hogy ámultunk, mosolyogtunk, sutyorogtunk, csodálkoztunk. Jeffi még könyvet is vett, mert megszólította (mármint a könyv). Tower után kisimította a ráncainkat, elfújta a homlokunkról a gondokat.

Mivel szorított a vonat indulás, visszanyargaltunk a Hídhoz, hogy végigjárjuk a pincétől, a padlásig. Remek volt, végigsétálni a tetején lévő folyosón, oda-vissza, ámultunk a világ különböző hídjain (a Lánchíd is ott volt). Majd leereszkedtünk a régi motorszobába, ahol láthattuk a gőzgépeket, amik arra szolgáltak, hogy felnyissák a hidat. Levezetésképpen pedig jól megsétáltattam a lányokat végig a Southwalk-on, a Clink és a Globe mellett. Aztán mivel jól elnéztem az órát majdnam sikerült lekésniük a vonatot, nagyon metróztunk, nagyon futottunk, de végül ippeg elérték. Ők nem látták, de én végigugráltam az utolsó hajrát, amit lenyomtak a peronon. Illetve azt sem látták, hogy megpityeregtem az elutazásukat. (Ahogyan azt sem, hogy a tőlük kapott csokit majszolom, miközben ezeket a sorokat írom.)

Őszintén remélem, hogy nagyon jól érezték magukat, nekem abszolút sikerült elfelejtenem az előző buzirossz napot. Ha pedig saját lakásunk lesz visszajönnek és bepótoljuk a 9 és 3/4 vágányt.

London is not enough

Már hónapok óta tervezzük milyen is lesz, ha egyszer hétvégén kapok offot és pont aznap jó idő is lesz. Eddig minden hétvégére kapott szabadnapomon zuhogott az eső, vagy elképesztően, borzasztóan hideg volt, az akkor készült fotóinkon nem túl hiteles a mosolyunk.

Most viszont sikerült kifognunk az év legmelegebb napját, ami egyben azt is jelentette, hogy 50 fokos melegben asszalódtunk a dugóban hazafele jövet, de ennyit igazán képesek voltunk feláldozni ezért a napért. Meg hát közben remekül szórakoztunk hobbit házakat nézegetve, jövőt tervezgetve, aminek egyébként az lett a vége, hogy lesz gyerekünk, meg házunk, egyszer... Jelen pillanatban a jövőnk éppen rajtam múlik, mármint azon, hogy megírjam életem könyvét, hogy aztán boldogan élhessünk egy ici-pici házikóban, vidéken. Nincs rajtam elég nyomás... komolyan.

Reggel felkelve csak faltól-falig tudtam mozogni, ami bár vicces volt, fájdalmas is, szóval azon voltunk, hogy elnapoljuk az egész kiruccanást. De akkor eszembe jutott a tenger és a homok, az útba eshető könyvesboltokról pedig ne is beszéljünk. Így győzőtt a kíváncsiság, a józan ész és az ide nekem Angliát érzése. Első állomásunk Canterbury, ami E. szerint engem majd teljesen letaglóz és imádni fogom minden pillanatát. Ami egyébként igaz is, csak szeretném, ha mindezt mínusz százezer emberrel tehetnénk. London után egyszerűen heveny emberundorom van. Egy helyen ha 10 embernél több van, az nekem már maga a pokol, úgy tűnik visszavonhatatlanul kisvárosi lány vagyok. Viszont lenyűgöző, hogy a belvárost még mindig körülveszi a várfal, hogy a katedrális gyönyörű, a kicsinyke kanálisok hajózhatóak és mindenütt szépséges tudor stílusú házak állnak. Szépségben nálam egy polcon áll Szentendrével, amit alig várok, hogy megmutathassak E.-nek. A város azzal is kiérdemelte a figyelmemet, hogy remek second hand könyvesboltjaik vannak (két új Adrian Mole könyv) és nerd bolt, ahol be is szereztem a kötelező Doctor Who bögrémet.

Canterbury után elindultunk a tengerpartra, ami nekem eleve hihetetlen és felfoghatatlan, hogy egy olyan országban élek, aminek van tengerpartja. Itt döntöttem el végérvényesen, hogy a tengerparton akarok élni (igazából egy tengerparti házban, mert télen biztosan hideg lenne egy sátorban), vagyis inkább akkor, mikor megláttam a tengert és sikítottam, akkorát, hogy E. ijedtében elengedte a kormányt és egy percre azt hitte meghalunk. Szerencsére még idejében rálépett a fékre, így a hírekben elmaradt a tömegszerencsétlenséget okozó nő sikolya. Herne Bay köves, kagylós tengerpartja nem hagyott bennem mély nyomot, mert nálam a tengerpart homokos és acélkék színű víz nyaldossa a partját. Viszont a mólói a tipikus angol házikókkal... szerelem volt első látásra, meg hát, Tardis. És az, hogy a mólóról rákokat lehet pecázni... most komolyan, kiből nem bújik ki a gyerek e hír hallatán?

Mikor E. közölte velem, hogy akkor most indulunk, egy pillnatra meginogtam, mert még csak a nap fele telt el és én még nem akartam hazamenni, szerencsére még a kocsiban kiderült, hogy csak egy másik tengerpartot akar mutatni nekem, így újból cuki és kezelhető hangulatba kerültem. Margate-et már a tv-ből ismertem és már akkor sem igazán értettem, hogy miért haldoklik. Ez számomra az odaérkezésünkkor sem derült ki, sőt, most hogy itthon vagyunk, még mindig erősen gondolkodom rajta. Mert egyébként pontosan értem, ugyanakkor egyszerűen imádnék ott élni és az a vicces, hogy pont nyáron utálnám, mert tömeg van, viszont télen gyönyörű lehet. (Mindig is tudtam, hogy fordítva vagyok bekötve.) Szóval homokos a tengerpart és végtelennek tűnik, igaz, hogy a tenger nem acélkék, de TENGER és még csak véletlenül sem látod Siófokot a másik oldalon. 

Persze nem készültem bikinivel, mert most csak felmértük a terepet, de majd legközelebb. Már most szólok, hogy arról nem lesznek fotók, mert senkit sem akarok sokkolni a testem látványával. Viszont a mostani kirándulásról vannak képek a facén. Ide csak mutatóba teszek be párat. A következő kirándulás szerintem Oxford lesz, meg persze jönnek a csajok is. Ujjak kersztbe, hogy kapjak szabadnapot. Szóval jövünk még vicces "London is not enough" kirándulásokkal a jövőben.

Ikea

Rá kellett jönnöm, hogy nem tudok blogot írni, ha E. körülöttem van. Kicsit olyan megcsalásnak érzem, hogy magyarul írok, azt is megcsalásnak érzem ha magyarul beszélek, bár ez egy idő után elmúlik ha nagyon belelendülök. Ilyenkor jön az, hogy ráhajol a vállamra és próbálja kibetűzni, mit írok, miközben nagyokat röhög. Nem érti az "s" és az "sz" hang közötti különbséget, de arra csak most jöttem rá, hogy képtelen kimondani a "gy" hangot, az egy-et következetesen edzsi-nek ejti, amin meg én röhögök. 1:1

Aztán az is van, hogy egyre nagyobb darabot hasítok ki a közös szobánkból. Ott kezdődött, hogy Gromit és Shaun folyton beesett az ágy mögé, ahonnan csak bonyolult tornamutatványokkal lehtett kipecázni őket. Így aztán megkaptam az ágy fölötti második polcot is, ahol most Gromit, Shaun és Bruce Lee üldögél boldog egyetértésben. Az első polcot már időben lefoglaltam magamnak, a pár darab báránykámnak, gyertyáimnak és most végre sikerült bevennem a második polcot is. 

Tegnap pedig nagytakarítás közben ráeszméltem, hogy van nekünk ablakpárkányunk, belül. Oda és vissza voltam a boldogságtól, mert ez egyet jelent csak: virágokat. Amik azóta hiányoztak, mióta kijöttem Londonba. Odahaza gyönyörű orchideáim voltak, korallvirágok és pálma, itt nulla zöld, virágok is csak a kertben (bár legalább van kert). Mivel virágokon kívül még képkeretekre is szükségem volt, kézenfekvő volt számomra az Ikea, főleg, mivel anyukának meg gyertyák kellettek. Ez még otthoni körülmények között is Ikeáért kiált.

A legjobb az egészben, hogy itt az Ikea csak egy fél órás buszútra van, ami gyakorlatilag semmi. Úgy döntöttünk, hogy csak a piacteret nézzük meg, mert bútort ugysem akarunk venni, ellemben gyertyát, képkeretet és virágokat igen. Persze közben olyan dolgokra is elcsábultunk, mint falióra, buboréklámpa a fürdőbe, kinálótálca... stb. De azért sikerült megvennünk azokat a dolgokat is, amiért mentünk. Így a táskába került egy korallvirág, egy sárkányfa és egy szerencsebambusz is, meg persze gyönyörű piros képkeretek.

Hazaérve aztán belaktam a teret. A virágok cuki bádog kaspót kaptak és kikerültek az ablakpárkányra. A bambusz kék pici üvegcsét kapott. Most már csak a másik ablak sikít virágokért, de úgy vagyok vele, hogy ha ezek kibírják egy hónapig, akkor elzarándokolok és veszek még egy garmíturát. Plüsskutya és Anyukám is végre képkeretet kapott, és minden félelmem ellenére remekül mutatnak a piros képkeretben a kék falon. Kezdem magam kényelmesen érezni, még akkor is, ha az elején ragaszkodtam ahhoz az elképzeléshez, hogy ez E. szobája, nem tudok kibújni a bőrömből és kellenek a szememnek ugyanazok a megszokott szépségek, mint otthon.

E. hazaérkezve, csak annyit mondott mosolyogva, hogy úgy érzem bejelölted a területhatárokat. Válaszként csak annyit mondtam, hogy amíg nem kap a boxbaba virágfüzért a nyakába, addig szerintem nincs semmi baj. Még szerence, hogy ezt ő is így érzi.

Little bites

Az történt, hogy ami a polcon cuki, pasztel narancssárgának látszott, az voltaképp neon narancssárga lett miközben a körmömre került. Hogy hogyan történhetett ez, arról fogalmam sincs. Viszont valahogy minden nap egyre neonabb, már ha van ilyen szó. Így az elmúlt napokban elég vad körmökkel szórakoztattam a kedves vendégeket és van még ebből a sorozatból egy kékem is, szóval, ha eddig nem jött rám panasz, akkor majd ezután. 

Bár őszintén remélem, hogy ez nem az a hely, ahol ilyesmiért bárki is kiakad, főleg azután, hogy tegnap pont időben beestem a munkahelyemre neon körmökkel, felhívván a főnökömet, csak annyit hörög elhalló hangon a telefonba: Newcastle, most! Én meg futok, mert Tomek egy higgadt ember és nem szokott haldokló hangon nyöszörögni a telefonba. (Bár múltkor pókot találtam az egyik szobában - egészen picikét csak - ő pedig azt skandálta a szoba túlsó végéből kétségbeesve, hogy: öld meg! öld meg! megfordult a fejemben, hogy talán mégsem olyan higgadt.) Belépve a hálószobába, félőrülten habzó szájjal, kezében két párnával hadonászva, egyre csak azt hajtogatta: szerinted is pisi szag van? szerinted is pisiszag van? És hát mitagadás a szoba penetránsan bűzlött a pisiszagtól. Kétségbeesve közölte velem, hogy már az egész szobát végigszagolta, de nem tudja bemérni a forrást. Így aztán még egy fél órán keresztül azt játszottuk, hogy négykézláb közlekedve a szőnyegen, minden négyzetmétert megszagoltunk, kevés sikerrel. Már ott tartottunk, hogy kölcsönkérünk a szomszéd parkból egy kutyát, hátha az kiszagolja a pisipontot, mikor egy óvatlan mozdulattal felemeltem az évek óta elmozdíthatatlannak hitt díszpárnát, ami nedves volt a beleívódott pisitől. Kedves vendégünk egy átbulizott, füvezett északa után nemes egyszerűséggel úgy gondolta wc-nek használja a közel 100 éves karosszéket és annak díszpárnáját. Mr. A. a nagymindenség főnöke erre egyébként a telefonba csak annyit reagált, hogy: mindent a kedves vendégért... de azért a szobát nem adjuk ki ma éjszakára, mert finoman fogalmazva is bűzlik.

Ezek után azért belátható, hogy olyan apróságok, mint a neon köröm, igazán elhanyagolható. Ahogyan az is, hogy kézikönyv ide vagy oda, én bizony beszéltem a Director Úrral. Mert úgy esett, hogy megint szembetalálkoztam vele a szobában és az ember lánya egy idő után érzi, hogy kínosabb az, ha csendben marad, mintha a "Helló" után mondatot is fűz. Így történt, hogy a köszönés után azt is sikerült elmondanom neki, hogy szeretem ő a kedvenc rendezőm, imádom a filmjeit, főleg Royálékat és nagyon várom a következő filmjét. Majd mielőtt válaszolt volna elrohantam, hogy elmeséljem Tomeknak, vétettem a szabályzat ellen, de nem direket, csak így esett. Erre ő azt mondta sztoikus bölcsen, hogy most már mindegy, de figyeljek oda, hogy nagyon híres embereket ne támadjak le, mert akkor tuti kirúgnak. Mondtam neki, hogy ezzel nem lesz gond, mivel Liam Nelson-nak sem üvöltöttem az arcába, hogy vegyél engem feleségül, pedig közel álltam hozzá. Erre visszakérdezett: Liam Nelson, hol, mikor? arcán a rajongók jól ismert bárgyú mosolyával. Mondtam, hogy vagy ezer éves téma, meg álnév alatt volt és csak egy napig vendégeskedett nálunk. Mire megnyugodott és visszarendezte arcvonásait. Én pedig igazából akkor nyugodtam meg, mikor másnap is találkoztam a Director Úrral és nem dobálta rám a keresztet és köpködött utánam, hanem megkérdezte, hová való vagyok és látszott rajta, hogy őszintén örül neki, hogy Magyarországon is ismerik és szeretik a filmjeit.

Őszintén remélem, hogy BC-vel való találkozásom ennél egy kicsit normálisabbra sikerül majd, pl. nem fogok elszaladni azután, hogy megcsókoltam a lába nyomát megláttam. Addig is trenírozok rendezőkkel és egyéb híres emberekkel.

Dear Director

Ott álltam a szoba közepén a kosarammal a kezemben, mikor szembetalálkoztam 20-as éveim kedvenc filmrendezőjével. Igazi gyönyörű pillanat volt, az állam kb. a földet súrolta és csak annyit tudtam kinyögni: Hello. (Igen, ha Benedict Cumberbatch-csal találkoznék, valószínűleg sírnék.) És erre mit csinál ez az arany tündér ember? Hálásan megköszöni, hogy kitakarítottam a szobáját, megkérdezi, hogy tegnap is ugye én, nekem meg csak bólogatni van erőm és hülyén vigyorogni. Mire kezembe nyom egy 20-ast és valóban látszik rajta, hogy hálás, és nem csak megjátssza. Kitámolygok a szobából, bár még kedvem lenne megkérdezni, hogy ugye a következő filmjében is fog szerepeli Luke Wilson és jajistenem, de mennyire bírom a filmjeit, de nem lehet, mert benne van a kézikönyvben (gonosz, gonosz kézikönyv), hogy nem tudhatja a kedves vendég, hogy felismertem. Pedig úgy szerettem volna megölelni.

Az öreg dalszerző bácsi (aki egyébként pont úgy néz ki, mint Billy Nighy a Love Actually-ban), már előre köszön, mondania sem kell, tudom, hogy az ablakot kinyitva kell hagyni, utálja a függönyt és csak a redőnyt használja. Általában ki sem dugja az orrát délelőtt és este csak 8 körül ér vissza. Ideális vendég, de komolyan, mert simán lehet nála takarítani, turn down-olni, nem bassza szét a szobát még akkor sem, ha a történetesen vele van a barátnője. 

Közben pedig visszajött a nyaralásból Tomek, a kisfőnök. Vigyorogva közölte velem, hogy ugye tudom, hogy ez a tréning egy éves, és mostantól havonta egyre el kell mennem, plusz el kell kísérnem a staff meetingekre is. Azt hittem csak szivat, de a főnököm arcát látva mindez komoly. Szóval, így állunk. Megkaptam az új szerződésemet is, mert lejárt a 3 hónap próba. Sajnos, ebből a pénzből még mindig nem fogok meggazdagodni, bár így azért nagyságrendekkel könnyebb, hogy E.-vel összebútoroztunk. 

Az pedig, hogy lesz egy szabad szombatom, az maga a megvalósult álom. Az pedig, hogy E. azt tervezi, hogy NAGY városnéző túrára indul velem, maga a mennyország.

Mysterious shopper

Az elmúlt 3 hetünk nem volt egy leányálom a melóban. Ott kezdődött, hogy a főnökünk valami vírusos fertőzést kapott a szemére, amitől gyakorlatilag megvakult. A kisfőnökünk elutazott nyaralni, miközben az egyik szobalány meg eltörte a lábát. Szóval, hamar-gyorasan 3 fővel lettünk kevesebben, mint szoktunk lenni és ebből próbáltuk kihozni a maximumot, úgy, hogy néha R., néha TB., néha pedig én játszottam a főnököt, miközben csináltuk a saját dolgunkat is. Elképesztően fárasztó időszak volt, tetejében a mosógép is elromlott, így a szomszéd mosodában kellett átjárnunk mosni. Gyakorlatilag soha sem tudtam, hogy mire megyek be, volt olyan hogy délután 2-kor még mindig el voltunk maradva 5-6 szobával, ami egyáltalán nem megszokott, ráadásul nem volt időnk ellenőrizni a kiadott szobákat, rohanva takarítottunk, rohanva csináltunk mindent és csak reménykedtünk, hogy minden rendben van.

Ebbe a káoszba érkezett meg a mysterious shopper, akinek már a neve említésétől megfagy a vér az ereinkben. Mert a mysterious shopper olyan mint az ÁNTSZ, NAV és egy ételkritikus egyben, jön és megszemlél MINDENT. És mikor azt írom MINDENT, akkor az valóban úgy is van. Benéz az ágy alá, rendel, kér, kipróbál, csekkol, ellenőriz, megkóstol, lehetetlen kéréseket kér, miközben persze neked gőzöd sincs, hogy most éppen magát a mysterious shoppert szolgálod ki. Ő pedig jegyzetel, osztályoz és megírja a riportját rólad és a szállodáról. Így aztán nem csoda, hogy ő az, akinek a nevét-nem-mondjuk-ki-soha és mindannyian azt számolgatjuk előre, hogy vajon mikor jöhet.

Nyilván a legrosszabbkor. Aznap, mikor csak 2 szobalány dolgozik, elromlik a mosógép, nincs időnk ellenőrizni, káosz és anarchia van az egész szállóban, és gyakorlatilag csak annyit akarunk, hogy túléljűk a  napot. És persze, hogy a tetejében én vagyok a délutános, tehát rohangálok, nincs időm semmire,  vasalóállványokat cipelek a tetőn át, mosott ruhákért szaladgálok, cipőt pucolok, teaforralót szerzek, takarítok, esti szervízt bonyolítok, ömlik rólam a víz, miközben cukinak és mosolygósnak kell lenni a kedves vendéghez. És én próbálom, annyira próbálom, hogy titokban potyognak a könnyeim, főleg, mikor két telefonhívás között, miközben ágyaznom kéne valahol, éppen lépcsőt mosok fel, mert valaki a közepére hányt. De persze, hogy viszem azt a kurva vasalót és vasalóállványt, csak ne lássák rajtam, hogy sírtam... és igen, uram visszajövök bármikor, amikor csak szeretné és megcsinálom az esti szervízt, ha kell vért is adok...

És másnap, mikor lelkileg felkészülve a legrosszabra, megérkezek a munkahelyre, közlik velem, hogy emlékszem a tegnapi vendére a Portman-ból? Nah, ő volt a MYSTERIOUS SHOPPER. És rohanok a szobába, ahol TB áll teljesen lefagyva, kétségbeesve, mutogatva a hibákat... megbuktunk bazzzzmeg, megbuktunk... koszos, ujjlenyomat, por... jajistenem... most mi lesz. Pedig tök cuki csávó volt, ki sem néztem volna belőle. De megbuktunk, bazzzeg az tuti. Ezt nem fogjuk kimagyarázni, így van, minegyikünket kirúgnak, keresztet vethetünk a munkahelyükre.

Próbáljuk túlélni a többi napot is, toljuk magunk előtt az egészet, legjobbat próbáljuk kihozni magunkból, miközben érezzük, hogy a dolgok koordinálatlanul csúsznak ki a kezünk közül. És akkor, mint egy megváltó, végre megérkezik a főnökünk, mosolyogva, kipihenten, éles szemmel. Összehívja a társaságot és dicsér, lelket simogat, összekapar minket hamvainkból, csokit oszt és hősöknek hív minket. Mi pedig várjuk, hogy mikor veszi elő a nyulat a kalapból... és kiveszi. 93%, ami eddig a legrosszabb eredményünk, de még így is mi teljesítettünk a legjobban a szállodában, mindenki más 60% körül van. 93%, döbbenten nézünk egymásra TB-vel, ilyen nincs, láttuk a nyomokat, úristen 93%!!! 93%!!! meg vagyunk mentve. És ha még ez nem lenne elég... kedden továbbképzésre megyek, mert a mysterious shopper azt írta az értékelésében, hogy kedves voltam, pontos, udvarias és mosolygós, ezért a főnököm úgy gondolta, hogy továbbképez supervisornak.

Próbáljuk csak meg összerakni a képet a fejünkben... egy éve semmirekellő, béna takarítónő voltam, aki nem beszélt angolul... most pedig... szeretnék visszamenni az első szállodába és az orruk alá dörgölni az egészet, hogy tudják igenis jó vagyok, nem vagyok hasznavehetetlen és nem, nem lehet megtörni.

At the Zoo

Ha állatokról van szó, akkor nekem szinte mindegy, hogy fekete-fehér vagy tarka, a lényeg annyi, hogy béka ne legyen köztük. Így aztán az állatkert ilyen szinten maga a földi paradicsom, még akkor is, ha nagyon sok emberben az a téves kényszerképzet él, hogy az állatkert valami borzasztó dolog, ahol kínozzák és tönkreteszik szegény állatkákat, azért, hogy az egyszerű haladók élvezzék a látványukat. A valóság azonban az, hogy az állatkertek manapság afféle menedékhelyek és fontos kutatási központok, azért a sajnálatos okból, hogy majd az unokáink is láthassanak tigrist vagy éppen arany fakúszó békát. Szóval, lehet utálni és nem szeretni, a lényeg az, hogy szükségünk van rájuk.

Nekem meg arra, hogy időről-időre lássak pingvint vagy tapírt, mert cukik és gyermeteg módon tudok tőlük elalélni, halk sikkantások közepedte. (Igen, tudom, hogy egyes állatok közelében nem viselkedem komoly felnőtt emberként, de mentségemre szolgáljon, hogy mindezt nem művelem hangosan és látványosan. Kívéve békák esetében, amikor is, de.) Így aztán én és az állatkert egy külön fogalom, ezt most az egyszer E. is megtanulta. kezdjük ott, hogy mindjár első körben be kellett ülnie velem egy gyerekeknek tartott előadásra, ahol láttunk tatut, nyestet, bagolyt és papagájt (kinek neve George). Az első sorban a gyerekek hangosan kacagtak, mi meg E.-vel húúú-ztunk és hááá-ztunk, mert a madarak a fejünk fölött repültek el, a tatu pedig majdhogy nem a lábunknál kutatott élelemért. Annyira lenyűgöztek minket, hogy fényképezni is elfelejtettünk, nem úgy mint utána a pingvineknél, ahol külön kihívás volt megörökíteni az izgő-mozgó, pancsoló madarakat, akik szinte élvezték, hogy az orrunk előtt produkálhatták magukat. Nyilvánvalóan kiröhögték csalódott arcunkat, amiért csak fél pingvineket tudtunk lefotózni.

Trópusi madár és pillangóház, mindkettő maga a csoda, ahogyan ide-oda cikáznak tarka szárnyaikkal, nyilvánvalóan tudomást sem véve a szájtáti emberkről. Vagy a szurikáták, akik anélkül is cukik, hogy bármit is csinálnának. Gorillaház, ami szinte ugyanolyan, mint a budapesti. Zsiráfok, akikkel fejmagasságban találkozhatsz és bámulhatsz bele hatalmas szempillájú szemeikbe. Rovar- és hüllőház, ami nekem külön kihívás volt a békák miatt. A kicsikkel még elvagyok, de a varangyoknak már a gondolatától is kiráz a hideg, így az ausztrál ásóbékát passzoltam, viszont a fakúszó békát lefotóztam, mert egy hős vagyok és mert kb. 3 centi volt az egész.

Az akváriumban tültöttünk a legtöbb időt, mert gyönyörű tengeri és folyami tartályok voltak, megtömve korallokkal és érdekes halakkal. Láttunk pl. csikóhalakat is, amik a Temzében is élnek vagy Némót és piranhát. Sajnos a vidráknak már nagyon melegük volt és pont előttünk kaptak enni, így mire odaértünk kidőltek és csak az odújukban láttuk őket szúnyókálni. Pedig küldetésemnek tekintettem, hogy lefotózzak egy cuki vidrapofát, de majd legközelebb.

Ami nekem meglepetés volt, hogy semmilyen medvéjük nincs. Se barna, se fekete, se jeges. Illetve elefánt és rinochérosz sincs. Gondolom ezekkel az állatokkal már nagyob helyre lenne szükségük, mert ez az állatkert is a város szívében van, csak úgy, mint a budapesti. Viszont ellentében azzal, sokkal inkább tágasabb, levegősebb, nincs az az érzésed, hogy minden állatból van egy kicsi, hanem inkább néhány főbb állat, az viszont nagy területen, elszórva. A gondozók és önkéntesek csodálatosak, szinte másodpercek alatt ott teremnek, ha egy állat túl nagy figyelmet kap és szétterelik a népet, illetve készségesen felelnek minden kérdésre és persze hamarabb megtalálják a bozótban a kérdéses állatot, mint mi.

Tartalmas napot töltöttünk el, sétálva, állatokat nézve, de őszintén megmondva, ha csak turistaként látogatnék ide, kihagynám. Hogy miért? Mert drága, drága és drága. Még akkor is, ha tudod, hogy a jegyedből finanszíroznak kutatásokat és ösztöndíjakat. Legközelebb vadasparkba megyünk, E. szerint ott van medve is. Már most odáig vagyok érte... mármint a medvéért, de persze E.-ért is természetesen.

Bank holiday

Mostanra beállt, hogy az offjaimat hétfő-kedd-re kapom, így sokkal könnyebb tervezni, még akkor is, ha E. normális, angol munkahelyen dolgozik, ami annyit jelent, hétvégenként van otthon. Viszont, ha olyan szerencsések vagyunk, hogy bank holiday van, akkor rendre együtt tölthetjük a hétfőket, kedden meg elintézhetem a maradék dolgokat, kirándulhatok, ha az idő engedi illetve múzeumba mehetek, mert miért ne. Szóval nekem ez így nagyon jó, főleg, hogy havonta egyszer kapok egy hétvégét is, komolyan egy szavam sem lehet. 

Főleg, hogy tegnap, bank holiday hétfőn olyan ragyogó idő volt, hogy vétek lett volna otthon maradni, különben is régóta tervezett missziót teljesítettünk. Történt ugyanis hetekkel ezelőtt, hogy a szomszéd macskája kipecázta az egyik halat a kerti tavacskából és jóízűen elfogyasztotta a verandán, úgy, hogy csak a feje maradt meg. Ráadásul a legnagyobbat választotta, azt aminek neve is volt (Sally, a hal), szóval érthető módon mérgesek és csalódottak voltunk. Ez a hétfő viszont kapóra jött nekünk, mindannyian felkerekedtünk, hogy új halat szerezzünk.

Vagyis ekkor még azt hittem, csak halról lesz szó. Néhány héttel ezelőtt az urban-eve-en mutattam E.-nek Gomezt, a nyulat, ő pedig teljesen odáig volt, hogy nyulat lehet lakásban is tartani. Onnantól kezdve esténként, lefekvés előtt nyuszikat mutogatott nekem a telefonján, hogy nézzem meg milyen cukik. Nos, engem nyilván minden pici, szőrös állatka levesz a lábamról, de olyan kérdésekre nem voltam felkészülve, hogy hova pisil a szobanyúl, mekkorára nő meg és mekkora hely kell neki. Szóval kénytelen voltam néhány estét nyulas honlapok böngészésével tölteni, hogy minden kérdésre megnyugtató választ adjak. Aztán a dolog ennyibe is maradt, kivéve a nyuszis képek nézegetését, amit egy idő után már csak E. űzött kitartóan. Azért valljuk be, hogy mulattatott a dolog, mivel egy több mint 100 kilós emberről van szó, aki odáig van a nyulaktól. Próbáljuk csak meg elképzelni... nah, ugye.

Szóval, elmentünk először az egyik közeli garden centerbe, ahol nagyon szép aranyhalak voltak, de valami horribilis összegért. Így aztán kénytelen voltunk felkerekedni és elmenni egészen Enfield-ig, hogy még több helyet bejárva, megtaláljuk a tökéletes halat. Az első garden center megvett engem kilóra, mert gyönyörű tavacskákban szépséges aranyhalak úszkáltak, de a mi halainkhoz mérten vagy túl nagyok, vagy túl kicsik voltak. Így onnan is tovább indultunk, volna... vagyis a család indult volna, E. viszont ragaszkodott ahhoz, hogy megnézzük a többi állatot is. A többi állaton kutyusokat, cicusokat, höriket és papagájokat kell érteni, elkerített részen, ahol megsimizheted őket, hogy aztán soha az életben ne akarj elválni tőlük. Okos. Persze az árak kellően elrémisztőek voltak, pl. egy westi 600 font-nál kezdődött, egy teknőctarka, brit rövidszőrű cica (értsd: sima házimacska) pedig 200 font. Komolyan letettem a hajam, egészen addig, míg E. el nem rángatott a nyulakhoz. Ott üldögéltek a ketreceikben, cukin majszolva a salátát és szénát. E. húga közben folyamatosan olyanokat mondott, hogy az egyik barátjának is van szobanyula és tök édes, meg szobatiszta. Nekem meg itt esett le, hogy akkor most nyulat veszünk. Igen, tudom, lassú a felfogásom. De mentségemre szolgáljon, hogy én állatot általában úgy hozok a házhoz, hogy előtte pontosan tájékozódom róla, nem csak annyira, hogy mekkorára nő meg vagy hova pisil, hanem valóban. Mert pl. a nyuszik is elélnek 5-7 évig, és hát addig bizony az életed részét képezik, még akkor is, ha éppen nem akarod.

Így aztán bámultam E.-re, aki teljesen elgyengülve állt a nyuszik ketrece előtt, olyan arccal, hogy kérlek vigyük haza őket, pont úgy ahogyan néhány perce én álltam a cicák és kutyusok előtt (600 font bazzzzmeg). Próbáltam összevakarni valamit, amivel meg tudom hatni ezt a hatalmas embert, hogy nem, nem viszünk haza minden nyulat, gondolkozzunk reálisan. Végül kénytelen voltam bevetni az adu ászt, ami után szomorúan, ámde nyúl nélkül távoztunk az üzletből. Az állatkereskedés ugyanis éppen kifogyott a holland törpenyulakból. Micsoda balszerencse, hogy mi előtte pont azt beszéltük, hogy ha nyulat vennénk, akkor csak is olyat, és semmi mást.

Viszont a következő állatkereskedésben megtaláltuk a tökéletes halakat, narancssárga, fekete pöttyöset és egy kék, fekete pöttyöset, álom áron. Megkaptuk őket egy nagy zacsiban, azzal az ígérettel, hogy kibírják hazáig, amit valóban meg is tettek, leszámítva azt, hogy többször azt hittük kilyukasztják a zacskót annyira ficánkoltak. Otthon aztán összeengedtük őket a többiekkel, ami kezdetben jó ötletnek tűnt, mostanra azonban több fejfájást okoztak, mint örömet. Ugyanis a többi hal nem fogadta őket túl kedvesen, két napja azzal vannak elfoglalva, hogy kikészítsék a kéket. Összevissza kergetik a tóban, egy perc nyugalmat sem hagyva neki, lökdösik és piszkálják, mi meg azon gondolkodunk, hogy hogyan is lehetne megmenteni, de semmi ötletünk sincs. Tökéletes tanácstalanság, E. pedig folytatja a holland törpenyulak tanulmányozását (tegnap rajtakaptam, hogy este a szokásos box edzése közben nem verekedős videókat nézett motiváció gyanánt, hanem nyuszis honlapokat), addig, amíg valóban el nem szánjuk magunkat egy állatka befogadására.

Move in officially

Hát ez is bekövetkezett, hivatalosan is összeköltöztünk. Eddig csak félhivatalosan cuccoltunk össze, mert a fele holmim még mindig Stratfordba volt, volt kulcsom az ottani házhoz és oda voltam bejelentve. Tegnap viszont megragadtunk két nagy szemeteszsákot és azzal a szent elhatározással indultunk neki a napnak, hogy most vagy soha. Persza az egészből az lett, hogy egy gyönyörű, laza napot töltöttünk együtt, vásárlással, kávézóban való üldögéléssel, jövőt tervezéssel. Mire észbe kaptunk már 4 óra volt, így én elrohantam összepakolni, mert ehhez a művelethez nem kell, hogy láb alatt legyen a férfi ember. E. pedig elfoglalta magát azzal, hogy még több helyet csinált a cuccaimnak, hogy aztán, ha rácsörgök azonnal jöhessen felkapni engem és a pakkokat.

Meglepően hamar végeztem Stratfordban, bár szomorúan vettem tudomásul, hogy booooooooooooooorzasztóan sok cuccom van, pedig komolyan dolgoztam rajta, hogy ne legyen ennyi (nem). Szóval, nem kicsit aggódtam, hogy mit fog szólni E. a két zsáknyi és egy hatalmas bőrödnyi holmihoz. És nem véletlenül, mondjuk úgy, hogy fentakadt a szemöldöke, mikor meglátta a zsákokat és a bőröndöt. Közölte, hogy ennyi helyet biztos, hogy nem csinált, szóval a holnapi napom egy kihívás lesz, mire elpakolok mindent. És hogy őszinte legyek, adott pillanatban én is így éreztem.

Most viszont, hogy minden gyönyörűen el van pakolva, összehajtva, majdnem tökéletesen láthatatlanul, ami leginkább nekem volt igényem, mert ez mégis csak az ő területe és nem akarom, hogy úgy érezze, a csaja egy pillanat alatt átvette a hatalmat. Persze vannak itt-ott gyertyák és egy-két bárány, de tényleg nem annyira ijesztő mennyiségben, mint otthon. Bár ez nem azt jelenti, hogy idővel nem fognak ellepni minket a bárányok és gyertyák, ismerve magam. A bögrékről most próbálom lebeszélni magam, ami igen erős akaraterőt igényel, mert csudaszép DW-s bögréket láttam, megint.

Arról elfelejtettem szólni, hogy megint voltam múzeumban, méghozzá kert és lakás múzeumban, ami szintén ingyenes és olyan gyönyürűségesen szép kertje van, hogy az maga a csoda. Azt még ki kell derítenem, hogy ide hogyan lehet képeket beilleszteni, de próbálkozom vele.

Holiday

Most, hogy az ember lánya kényszert érez arra, hogy nap, mint nap posztoljon, írjon, blogoljon, a szerver úgy dönt, hogy az istennek sem kapcsolódik, mert minek az. A Blog.com meg bocsánatkérő levelekkel bombáz, hogy mennyire sajnálják, de komolyan. Én is sajnálom, de komolyan, mert az agyamat karmolássza belülről a sok le nem írt gondolat, lassan fejfájást kapok tőle és muszáj lesz innom még egy kávét. Még szerencse, hogy nyaralok és végtelen mennyiségű kávét ihatok, senki sem fog rám szólni, hogy a hátadon pörögsz, miközben én már aludnék, mert este 11 van.

Egyébként el kell mondanom, hogy kicsiny városom már olyan menő, hogy laktózmentes lattét is lehet venni az egyik új kávézóban, és nem néznek közben hülyén rád, hogy mi a jóistent kérsz, hanem elkészíti, szép karcsú pohárban, kis pohárka vízzel és mosolyog közben, hát, megáll az ember esze, tiszta Európa. Nem is kell innen Angliába menni. Van laktózmentes latte. Meg óriáslimonádé. Jelenleg ez a kedvenc helyem a városban. Minden nap itt adok fogadóórát a barátaimnak, akiket imádok. Visszahallgatva magamban az ujjongó, üdvözlő szövegemet, szimplán szerelemet vallottam mindegyiknek. Mert hiányzanak, cefetül.

Persze ügyeket is kell intézni, sokat, amitől a hajam égnek áll, mert a bürokrácia is olyan mint egy üres, lyukas vödör. Csak akkor működik, ha töménytelen mennyiségű pénzt öntesz belé, és akkor talán elindul valami apró fogaskerék. Kimondottan elegem van már abból, hogy bizonygatnom kell, kifizettem ezt vagy azt, befizettem ezt vagy azt, küldöm a pénzt folyamatosan erre meg arra. Közben pedig odakint minden egyes fontot beosztok, számolok, kalkulálok, hogy itthon olyan apróságot is el tudjak intézni, mint egy rohadt meghatalmazás, ami egyébként egy vacak papír az aláírásommal, de kellek hozzá én is, hogy lássák, nicsak létezem. 21. század, komolyan. De legalább az útlevelemet eltudtam intézni, igaz, hogy az is egy rahedli pénzbe került és még Pestre is kell utaznom miatta, mert ugye a rahedli pénzből már nem futja a Magyar Államnak visszaküldeni, nekem kell felbumlizni, metrózni érte. 21. század. Bár, ha már itt tartunk azt sem vágom, hogy mi a tökömnek kell újat csináltatni, miért nem tudják csak meghosszabítani? Illetve, miért kell füzet alakúnak lennie, ha sehol sem pecsételnek már bele, mert az már nem divat, miért nem csak egy sima kártya ez is és kész? Az élet nagy kérdései.

Azon is el kell gondolkodnom, most, hogy már összebútoroztunk és van saját polcom, hogy milyen könyveket vigyek ki. Igen, itthonról oda, Londonba. Ez számomra borzasztó előrelépés, mert nem azon agyalok, hogy hogyan is tudjak onnan hazahozni dolgokat, hanem innen viszek nehéz cuccokat, mint könyvek. Gondolatban összeállítottam egy tízes listát, bár azért limitált hellyel rendelkezem és E. is csak 4, max. 5 könyvet engedélyezett, lévén, hogy az ő dvd-i is hamarosan árverésre kerülnek és amíg nem költözünk saját helyre ne nagyon halmozzunk fel dolgokat. A család azóta is tiszta lelkes és boldog, hogy összeköltözünk, közös jövőt tervezünk. Itthon Anyuka is megállás nélkül sír, hogy végre legyen egy kis boldogságunk és nyugalmunk, mert megérdemeljük.

Most viszont húzok óriáslimonádét inni a barátokkal, meg laktózmentes lattét. Holnap meg útlevél, aztán meg moly, utána meg utazok vissza, hogy kicsit kipihenjem ezt a húzósra sikerült nyaralást.

Sinusitis

Lassan már kész orvosi lexikon leszek, illetve már pontosan tudom a rajtam előforduló összes betegség nevét. Ez most egy egyszerű pharyngitis-szel kezdődött (torokgyulladás), ami aztán viharos gyorsasággal fordult át sinusitis-szé (arcüreggyulladás). A baj csak az, hogy már egy hete tart, borzasztó magas lázzal és sokkolóan durva orrfújásokkal tartkítva. Tegnap E. pl. kijeleltette, hogy most már tutira biztos, hogy az agyamat fújom ki, mert az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ennyi pus (genny) elférjen az arcüregeimben. A legrosszabb az, hogy miattam ő sem bír aludni, mert egyrészről úgy fűtök a láztól, hogy ember legyen a talpán, aki megmarad mellettem, másrészről pedig percenkét orrot fújok, hangosan és gusztustalanul. Egyébként ennek következtében az orrom gyakorlatilag megsemmisült. Bőrkedarabok lógnak róla, sebek borítják, és vörös mint a bohócorr. Lassan ki leszek tiltva az emberek közül. Szerencsére a főnököm pontosan látta, hogy halálomon vagyok és értelemszerűen nem tett délutánra, mikor is a kedves Mentalista bácsinak kellett volna felajánlanom éjszakai szervizes szolgálataimat. Viszont holnaptól megint délután vagyok, két napig, szóval tutira összefutok majd vele, én és a megsemmisült orrom. Remélem nem ájul el, én meg nem török össze semmit.

Csak, hogy képben legyetek az összes nyavajáimmal, nőt egy corn (tyúkszem) is a lábamra, amitől tisztára pánikba estem, mert nekem még ilyenem sosem volt és megdöbbentő, de basszus ez a vacak fáj is. Én azt gondoltam, hogy ez a corn dolog csak nénikkel és bácsikkal fordul elő, már tisztára bepánikoltam, hogy néni lettem (vagy bácsi, ami azért valljuk be még rosszabb), de Barb (E. anyukája) szerint attól, hogy sokat van cipőben a lábam és folyton talpalok. Egyébként nagyon naivan azt hittem, hogy tyúkszem csak az ember talpára nőhet (én és a hülye elképzeléseim), ezzel szemben nekem két lábujjam közöt van, így a tapasz feltétele bizony két emberes manőver. Egy, aki odafogja, miközben szétfeszíti a lábujjakat, és kettő, aki ráragassza a tapaszt. Szóval igazi csapatmunka, még szerencse, hogy a tapasz vízálló és úgy ragad, mintha egész életemben ott akarna maradni, így nem kell ezzel minden nap szenvedni. Viszont csodák csodája már legalább nem fáj.

Egyébként a betegségnek van egy jó oldala is, miszerint most már teljes egészében E.-hez költöztem. Bár igazából csak a cuccaim egy része van itt, de miután visszajövök otthonról, teljes egészében ideköltözöm. A vicces az, hogy most már olyan sms-eket küldözgetünk egymásnak, mint “Hi sweetie, I am home” vagy “I will be at home soon”. Szóval hivatalosan is együtt vagyunk, ami kiverte pár embernél a biztosítékot. De sikerült ezen is túllépnünk, ezzel is bizonyítva, hogy összetartunk és valóban együtt vagyunk. Illetve sikerült rábeszélnem, hogy ne akarjon kikísérni a repülőtérre hétfőn, viszont vasárnap számára hajnalban ott lesz értem Standstaden, ami nekem nagyon-nagyon sokat jelent. És még a megsemmisült orromat is szereti.

And how about our wedding?

Nem, nem készül senki sem házasodni, legfőképpen én nem. Viszont tegnap E. szájából elhangzott ez az ominózus mondat, miközben makarónit kotyvasztottam a konyhában, ő meg odakint fújta a füstöt. Egy kicsit összerezzentem, majd kisöpörtem a hajat a szememből, próbáltam nagyon szexinek tűnni, de csak annyi csúszott ki a számon, hogy: what about, what? Tényleg nagyon szexi. Főleg annak függvényében, hogy még mindig az összeköltözés vonalán mozgunk. Viszont ollé, megvan az időpont, amivel úgy tűnnik mindenki elégedett, ujjak keresztbe, a szülinapomat már összeköltözve töltjük. Vagy előbb… vagy nem tudom. Mert az van, hogy a hetem nagy részét eleve nála töltöm, csak pár éjszakát töltök Stratfordban, mondjuk egy mosás-száradás elejéig, aztán vissza Turnpike Lane-re. Ahol viszont még nincs semmi cuccom, egy fogkefén és pár zoknin kívül. Így elég nagy logisztikát igényel az ott alszom, innen megyek dolgozni, hova megyek aludni téma. Egyébként ez a rendes vitáink forrása is, mármit, a vitákat általában így kell elképzelni:

E.: Akkor este Stratfordba mész?

R.: Felejtsd el, itt alszom.

E.: Ok.

Nos, igen. Én hordom a nadrágot. Viszont E. remekül tud segíteni benne. (Komoly készetetést éreztem, hogy tegyek ide egy mosolygó fejecskét, erről is SzJG tehet.) Persze megértem az ő álláspontját is, mivel nem túl egészséges, hogy a szüleivel egy fedél alatt fogunk élni, viszont arra teljesen jó, hogy lássuk menni fog e nekünk így együtt. Az egyébként nem kétséges, a szülei szeretnek, elfogadtak, így a béna angolommal együtt. Azt hiszem a jég igazából tegnap tört meg közöttünk véglegesen, mikor reggel kivánszorogtam a konyhába egy kávéért, és az anyukája szó nélkül megölelt. Az hiszem pislogtam kettőt, mielőtt én is, mert nem tudtam mire vélni és csak abban reménykedtem, hogy nem azért csinálta, mert E. tőle is megkérdezte azt a bizonyos fent említett mondatot. Oké, hogy az a célom, hogy férjhez menjek, de előtte még szeretnék kicsit összecsiszolódni a leendő férjjel.

Persze a béna angolom azért még mindig állandó humorforrás. Pl. nem gondoltam volna, hogy a elviszünk az Alexandra Palace-hoz, hogy ne gyalogolj olyan sokat, igazából azt jelenti, hogy akkor mi is megyünk veled és az egész átfordul egy közös sétálásba, ebédelésbe. Pedig megtörtént, én pedig csak akkor eszméltem, mikor a park tavacskájának partján ülve a pincér elém tette az ebédet. Onnantól aztán már nem volt visszaút. Végigsétáluk a parkot, a tavat és a helyi OBI-t. Ahol szintén megpihentünk, hiába nah, fel kell vennem a nyugdíjas tempót. Az angolul való kommunikálásom aztán olyan jól sikerült, hogy mikor a pincér magyarul szólt hozzám, én csak pislogtam nagyokat, hogy honnan a fenéből ismerjük mi egymást??? És különben is honnan tudja, hogy magyar vagyok??? És egyébként is WTF??? Kb. tíz perc után le is esett, hogy Fülike tesójábal beszélek face to face, szóval földi, egyenesen a szomszéd utcából, ami egészen elképesztő valljuk be.

És most beesett mellém E. is, aki röhögve olvassa magyar soraimat és hitelenkedve hallgatja, hogy ma a szüleivel voltam kirándulni. Közben pedig érzem, hogy roppant mód büszke rám, hogy feltalálom magam abban a környezetben, ahol ő otthonosan mozog, és hogy a szülei szeretnek. Most pedig Game of Thrones.