Vodka

Nem, ebben a bejegyzésben nem a legutolsó orbitális berúgásomnak állítok emléket, hanem a néhai lábujjamnak, amit sikerült immáron fogalmam sincs hányadjára, eltörnöm. Igen, vodkával. Nagyjából ez az a pont az életemben, mikor szívem szerint távol tartási végzést nyújtanék be magam ellen, majd bevonulnék egy gumiszobába, csendesen töprengeni az élet dolgain. Illetve szeretnék köszönetet mondani É.-nek, aki pontosan értette milyen is, mikor az ember lánya vodkával töri el a lábujját, és nem kérdez vissza, hogy: “úristen, az ennyire nehéz?!”. Ennyire.

Történt ugyanis, hogy egy gyönyörű Finlandia vodkás üveg hevert a pénteki utolsó szobám asztalán keresztbe. Rend a lelke mindennek, gondoltam, majd megmarkoltam a palack nyakát. Ekkor még azt gondoltam, hogy a Finlandia vodkás üveg csak félig van tele, majd alig pár pillanattal később kiderült, hogy egészen. Meglepődve az üveg súlyától, az bizony kicsúszott a markomból és nyílegyenesen a jobb lábam nagyujján landolt. Esküszöm, hogy csillagokat láttam, meg pintyeket is, és káromkodtam is, mint a kocsis, magyarul, angolul felváltva. Ültem a szőnyegen és dédelgettem a lábujjamat, ami szemlátomást dagadt és csodaszép szederjes színt öltött. Sajnos sok időm nem maradt arra, hogy eldöntsem, most akarok e meghalni vagy inkább később, mert késésben voltam a szobával és hogy őszinte legyek ezek után csak egy vágyam volt, minél hamarabb hazamenni. Így aztán visszatuszkoltam a lábam a cipőbe, kitakarítottam a szobát, miközben azon imádkoztam, hogy hagyjam el valahol félúton a lábujjamat, mert akkor nem fájna ilyen nagyon.

Hazaérve már eltűnt róla a csodaszép szederjes szín, helyette mélylila, zöld, és sötétkék színt vett fel, először csak a lábujjam hátsó részén, majd gyönyörű övet képzett ezekből a színekből pár nap múlva, körben az egész ujjamon. Gondolom bejelölte, hogy honnantól fog leesni. Pont most egyébként, mikor a körmömből már csak fél centi hiányzik, hogy eltűnjön az előző törés nyoma. Most majd megint kezdődik elölről, félévente komplett lábujjköröm cserén esek át.

Mikor elmeséltem E-nek, először halkan röhögött, majd kicsit jobban, főleg miután elmeséltem neki, hogy mindezt vodkával. Szülei újból felajánlották, hogy szívesen kórházba visznek, mondtam nekik, hogy ez igazán nem szükséges. Főleg, hogy minden hétvégén kórházba járjunk, az előző hétvégén ugyanis durva allergiás rohamom volt a vegyszerekre. Kb. kétszeresére feldagadt a nyakam és fuldokoltam, mire hazaértem E.-hez. Aki azon nyomban felszaladt a szüleihez, hogy jézusisten, meghal a csajom. Szerencsére Anyukájának volt egy adag antihisztamin a gyógyszerei között, nekem meg kálciumom, így sikerült visszavernünk a támadást. Viszont csak két óra múlva kaptam rendesen levegőt és tudtam nyelni. Addigra E. már nagyjából az őrület határán volt. Most meg eltörtem a lábam ujját. Szerintem a szülei most már végérvényesen azt gondolják, hogy egy kripli vagyok, bár ennek ellenére hősiesen szállították a jeget a lábamra és a rengeteg szójatejes teát. Mert minden angol szerint, a tea a megfelelő válasz a krízisek megoldására.

Egyébként pedig isteni szerencse, hogy 3 nap offom volt péntek után, mert kellett a pihenés a lábamnak. Viszont én nehezen tűrtem a bezártságot, főleg a láb felpócolás, jegelés részét. Három nap a négy fal között számomra olyan, mintha valaki életfogytiglani börtönre ítélne. Viszont megszámolni sem tudom hány filmet láttam, nagyjából az összes kedvencemet, amiket E. meglepő módon még nem is látott. Aztán még a Netflixre is regisztráltunk, és onnantól maga volt a kánaán. Már csak azért is, mert rajta van az összes Doctor Who rész, az összes. Ez komolyan maga mennyország.

Sajnos az, hogy kedden már dolgoztam az több szempontból sem volt mennyország. Először is cipőben kellett lennem, másodszor járkálnom, harmadszor meg *sípszó, sípszó, sípszó*. A többit mindenkinek a képzeletére bízom.