4 and the half

Avagy, kicsit nagyobban, kerekebben. És leamortizálódva. Mert a várandós könyvekben nincs az sehol sem leírva, hogy dög fáradt leszel, a lépcsőn felfelé a 100 éves anyóka is leelőz, zabálhatsz mint a disznó, de nem hízol - valaki más hízik helyetted, rémálmaid vannak, éjjelente nem alszol, pisilned kell - folyton, ha nem sietsz, magadra vess... én szóltam! viszket, húzódik, fáj, a melled is, vérzik az ínyed, az orrod is, horkolsz - durván hangosan, pukizol - hangosan, sokat, mint egy tengerész. Közben pedig gyönyörű vagy és kívánatos nem. Éljen a második trimeszter!

Közben meg valahogy imádok terhes lenni, babát várni. Teljesen elalélok miközben belémrúg. Simogatom, becézgetem a hasam, beszélek hozzá. Meghallgatjuk a kedvenc zenéimet, hangos könyveimet. Védőnőhöz járok, meg ultrahangokra, együtt izgulok a nagyikkal, hogy vajon megmutatja e. Szóval imádom, már most imádom mindenét. Csak ne kéne menetrendszerint felébrednem hajnalban arra, hogy kirúgja az oldalamat, pörög, forog, feszít. Mostanra elértük az egy hajnal - egy könyv sémát. Lassan kifogyok a könyvekből, még szerencse, hogy a díler hálózatom itt kint is működik. 

És persze voltunk otthon is. Otthon otthon. Anyával. Meglátogatott a nővérem is, az igazi. Bár ettől kicsit úgy éreztem magam, mint valami állatka, akit ketrecbe zártak és mutogatnak, hogy: né má, hát nem édes, hogy gömbölyödik. Komolyan, emberek úgy beszélgetnek a pocakomról, mintha ott sem lennék. És tapogatják, amivel nem igazán tudok mit kezdeni. Elvégre én sem megyek oda másokhoz, hogy megfogjam a mellüket például. Gondolom idővel ez csak rosszabb lesz. Jah, és a kérdések! Elgondolkodtam, hogy csináltatok egy pólót, megválaszolván az össze idióta kérdést. Szerintem sikerem lenne.

A legjobb persze az Anyával, Majával és a barátokkal töltött percek voltak a legjobbak. Az, hogy végre átölelhettem őket, beszélhettem velük és kicsit részese lehettem a mindennapjaiknak. És persze bőgtem, sokat. Azt hiszem a legrosszabb pont az volt, mikor láttam Kisbab-ot elmenni. Láttam, ahogyan potyognak a könnyei. Én pedig az ablak túloldalán zokogtam az asztalra rogyva. Soha sem lesz könnyebb a búcsúzás. 

About my bad mood

Egyértelműen kiborulok, ha egy férfi azt mondja egy kapcsolatra, hogy minden a nő hibája. Egy ilyen mondathoz én túl feminista, idealista és nyugati gondolkodású vagyok. Aztán rájöttem, hogy én még soha nem főztem, mostam, takarítottam egy párkapcsolatban és talán itt lehet a hiba. Igazából el sem tudom képzelni, hogy főzzek, mossak, takarítsak egy párkapcsolatban, miközben a másik mellkast döngetve csinálja a semmit. Meg is kérdeztem rögtön E.-től, hogy ha külön költözünk akkor így lesz e. Szerinte persze, mert egy nőnek ez a dolga. Mondjuk ki, itt egy picit elveszetnek éreztem magam és feministának, de azért volt bennem annyi tartás, hogy közöljem vele: majd, ha eltartasz szívem. Persze a válasz sem késett sokáig: Mondjuk megírhatnád végre azt a könyvet és akkor mind boldogan élhetnénk, mint a gazdagok. Nincs rajtam elég nyomás, komolyan.

Közben volt egy ígéret is egy esetleges munkahelyváltásra, ami persze nem jött be. De ebben is én vagyok a hunyó, mert mindent készpénznek veszek. Különben meg honnan is veszem, hogy képes lennék munkahelyet változtani, mikor nem beszélek angolul, a barátaim is megmondhatják. A recis luvnya is megmondhatja. Mindenki megmondhatja. Csak E. szerint cuki az angolom, de ő nyilvánvalóan elfogult. Soha nem fogok tisztességesen megtanulni angolul és ebben J. K. Rowling sem segít, aki olyan szavakat használ a könyvében, amit még a szótár sem ismer és amit még életemben nem hallottam. Persze E.-t kell megkérdeznem, aki csodálkozva bámul rám, majd rögtön utána hozzáteszi: de azért szuper az angolod. Hát, persze szívem.

Közben meg nem értem, hogy másoknak hogyan sikerül az, ami nekem nem. Nyilván szerencse és tehetség kérdése. Én meg nem tartozom egyik kategóriába sem. Vagy egyszerűen csak meg kéne kérdezni a mindentudó horoszkópos könyvet, ami persze otthon maradt. Úgy tűnik mióta visszajöttünk nekem egyszerűen nem megy ez a londoni lét. Túl sok megválaszolatlan kérdés motoszkál bennem, pedig olyan szuper dolgok is érnek közben, mint találkoztam egy régi munkatársammal, aki már úgy kellett nekem, mint egy falat kenyér.

K.-val még az útépítő cégnél dolgoztunk együtt, csuda jó csapatot alkottunk mi ketten, imádtam vele dolgozni, mert okos és szorgalmas és bármit megtenne a családjáért. Többek között azt is, hogy kijött Bristolba dolgozni, hátrahagyva a kislányát és a feleségét. Kb. ezer éve tervezzük, hogy egyszer eljön Londonba, de most itt volt az alkalom, mert a párja meglátogatta őt és végre volt idejük és pénzük hozzánk is eljönni.

A Kerékkel keztük, mert ők vettek rá jegyet, amire én eddig még soha, de tervbe van, komolyan. Mondjuk ki kerek perec, hogy ez engem nem érdekel, de majd tavasszal, ha jön Anyukám megint, erőt veszek magamon. Szóval ők felmentek, én meg elmentem enni (ez annyira jellemző rám... helló, szia, szórakozzatok jól, én megyek eszem valamit...). Aztán átléptünk a Big B-hez és a királynőhöz, ahol éppen őrségváltás volt, mondhatni akár így is terveztem, persze nem, de tök jól hangzik. Majd Trafalgar Square és British Museum, a múmiáival. Innen nagy ugrással Camden Town, mert muszáj volt szuvenírokat venni. Persze szakadt az eső, London gyönyörűen bemutatkozott erre az egy napra. Azóta meg folyamatosan jó idő van, 20 fok és napsütés. A város nem maradhat ki a Tower és a híd nélkül, szóval oda is el kellett mennünk, itt szerencsére már nem esett, viszont hideg volt és köd. Majd bevetettük magunkat az Oxford Street forgatagába, ahol végre be tudtam bizonyítani a város árnyoldalát, miszerint borzasztó tömeg van. Mindenhol. A játékboltban is. Egyébként ide vissza kell mennem, mert annyi jó kreatív kütyü is van, hogy ott muszáj lesz órákat eltöltenem. Majd hívott E., hogy végzett a melóban, menjünk vacsizni. Így elmetróztunk Turnpike-ra és beültünk a kedvenc török éttermünkbe, ahol mindig akkora adag kaját kapunk, hogy utána nem tudsz megmozdulni. Most is ez volt, csak pihegtünk a hosszú, fárasztó nap után, pedig még vissza is kellett metróznunk a Victóriára.

Persze bőgtem az elváláskor, mert én ilyen hülye kis liba vagyok, de megigértük egymásnak, hogy októberben vagy novemberben mi megyünk majd Bristolba egy egész hétvégére. Már nagyon várom, mert borzasztóan hiányoznak az életemből azok az emberek, akik az otthoni mindennapjaimat képezték. Ettől vagyok mostanába ilyen búval baszott, meg a moly miatt, meg a problémák miatta, amiket nem lehet leírni és amiatt, hogy nem beszélek angolul. Töményen összefoglalva: néha kimondottan szar az élet.

(És itt szeretném megjegyezni, hogy a blog bekötése a Molyra napokon belül meg fog szűnni. Szóval, ha onnan olvasol tegyél inkább a könyvjelzőid közé, vagy az RSS olvasóba. Köszi.)

Fuck, fuck, fuck and some good

Ok, nagyjából most lett elegem a blog.com-ból. Imádtam az elején, okos volt, tanulékony és könnyen kezelhető. Aztán jöttek a komment szigorítások és egyszerűen nem lehetett hozzám kommentelni, pedig nekem fontos a visszajelzés. Most pedig már hetek óta nem férek hozzá a bloghoz. Hát, most lett elegem. Költözök, amint lehet, ha végre hozzáférek a blogomhoz, apránként át fogom költözteni ide. Jó lesz, már ha egyszer hozzáférek újból a blogomhoz. Ujjak keresztbe.

Egy hét otthoni rohanás után, újból London. Rövid volt az otthon töltött idő, tokkal, vonóval 5 napot töltöttem otthon. Azt is leginkább rohanással, mert mindenkivel találkozni akartam, útlevél készítetéssel, pénzügyek rendezésével. Ebből az lett, hogy van új útlevelem, talákoztam sok-sok baráttal, de még így sem minddel, és persze a pénzügyeket nem sikerült elrendezni, baszódjon meg minden bank. Egyébként én itt és most befejeztem velük a tárgyalást, mintegyik egy nagy fasz, kb. úgy kezelnek, mint valami bűnözőt, mert külföldön dolgozom és nem tudok 20 naponta hazajönni, hogy ezt vagy azt aláírjak, mert persze mindenhová az én aláírásom kell, nem lehet meghatalmazást adni, nem lehet megbeszélni velük... egyáltalán semmit sem lehet. Szóval befejeztem a velük való tárgyalást, magasról leszarom őket, lesz, ahogyan lesz, kapják be.

Ez mondjuk megadta az alaphangulatát az otthon létemnek, a második felütés az volt, mikor rájöttem, hogy a kutyám már nem szeret. Átpártolt Anyukámhoz, lassú nyugdíjas tempóban éldegélnek ők kettecskén, amibe én már nem férek bele. Elveszítettem Plüsskutya szeretetét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sirattam meg ezt a szituációt, ugyanakkor valahogy így most könnyebb is lett, mert ők ketten már egy család, nekem meg nem kell tovább azon aggódnom, hogy szót fogad, boldog e, nem törtem e össze nagyon a lelkét. Persze Anya lelkét összetörtem azzal, hogy most már mindketten látjuk, hogy nem jövök haza Angliából, legfeljebb csak látogatóba, így most a további kérdés már csak az, hogy vele mi lesz. Szeretném, ha mind együtt lennénk idekint, de ahhoz meg kell teremtenem a feltételeket. Ez most a következő etap.

Szerencsére nagyon sok baráttal sikerült talákozni, volt Molytali is, ami újabb erővel töltött fel a következő hónapokra. Remélem ők is így érzik, mert nagyon sokat jelentenek nekem, és remek volt, hogy úgy tudtunk találkozni, hogy nem számított az idő. A négyszemközti fogadóórák is tök jól sikerültek, ott folytattuk a beszélgetést, ahol múltkor abbahagytuk, ilyen az igazi baratáság. Sajnos néhány dolog beárnyékolta a nevetésünket, de erősek vagyunk, mint a vídia, bassza meg. Vagy valami ilyesmi.

Szóval ez a poszt nem szól másról, mint a blog költözéséről, az otthonlétemről, a barátokról. A következőben majd fogok panaszkodni, vagy nem. Bármi előfordulhat még.

Holiday

Most, hogy az ember lánya kényszert érez arra, hogy nap, mint nap posztoljon, írjon, blogoljon, a szerver úgy dönt, hogy az istennek sem kapcsolódik, mert minek az. A Blog.com meg bocsánatkérő levelekkel bombáz, hogy mennyire sajnálják, de komolyan. Én is sajnálom, de komolyan, mert az agyamat karmolássza belülről a sok le nem írt gondolat, lassan fejfájást kapok tőle és muszáj lesz innom még egy kávét. Még szerencse, hogy nyaralok és végtelen mennyiségű kávét ihatok, senki sem fog rám szólni, hogy a hátadon pörögsz, miközben én már aludnék, mert este 11 van.

Egyébként el kell mondanom, hogy kicsiny városom már olyan menő, hogy laktózmentes lattét is lehet venni az egyik új kávézóban, és nem néznek közben hülyén rád, hogy mi a jóistent kérsz, hanem elkészíti, szép karcsú pohárban, kis pohárka vízzel és mosolyog közben, hát, megáll az ember esze, tiszta Európa. Nem is kell innen Angliába menni. Van laktózmentes latte. Meg óriáslimonádé. Jelenleg ez a kedvenc helyem a városban. Minden nap itt adok fogadóórát a barátaimnak, akiket imádok. Visszahallgatva magamban az ujjongó, üdvözlő szövegemet, szimplán szerelemet vallottam mindegyiknek. Mert hiányzanak, cefetül.

Persze ügyeket is kell intézni, sokat, amitől a hajam égnek áll, mert a bürokrácia is olyan mint egy üres, lyukas vödör. Csak akkor működik, ha töménytelen mennyiségű pénzt öntesz belé, és akkor talán elindul valami apró fogaskerék. Kimondottan elegem van már abból, hogy bizonygatnom kell, kifizettem ezt vagy azt, befizettem ezt vagy azt, küldöm a pénzt folyamatosan erre meg arra. Közben pedig odakint minden egyes fontot beosztok, számolok, kalkulálok, hogy itthon olyan apróságot is el tudjak intézni, mint egy rohadt meghatalmazás, ami egyébként egy vacak papír az aláírásommal, de kellek hozzá én is, hogy lássák, nicsak létezem. 21. század, komolyan. De legalább az útlevelemet eltudtam intézni, igaz, hogy az is egy rahedli pénzbe került és még Pestre is kell utaznom miatta, mert ugye a rahedli pénzből már nem futja a Magyar Államnak visszaküldeni, nekem kell felbumlizni, metrózni érte. 21. század. Bár, ha már itt tartunk azt sem vágom, hogy mi a tökömnek kell újat csináltatni, miért nem tudják csak meghosszabítani? Illetve, miért kell füzet alakúnak lennie, ha sehol sem pecsételnek már bele, mert az már nem divat, miért nem csak egy sima kártya ez is és kész? Az élet nagy kérdései.

Azon is el kell gondolkodnom, most, hogy már összebútoroztunk és van saját polcom, hogy milyen könyveket vigyek ki. Igen, itthonról oda, Londonba. Ez számomra borzasztó előrelépés, mert nem azon agyalok, hogy hogyan is tudjak onnan hazahozni dolgokat, hanem innen viszek nehéz cuccokat, mint könyvek. Gondolatban összeállítottam egy tízes listát, bár azért limitált hellyel rendelkezem és E. is csak 4, max. 5 könyvet engedélyezett, lévén, hogy az ő dvd-i is hamarosan árverésre kerülnek és amíg nem költözünk saját helyre ne nagyon halmozzunk fel dolgokat. A család azóta is tiszta lelkes és boldog, hogy összeköltözünk, közös jövőt tervezünk. Itthon Anyuka is megállás nélkül sír, hogy végre legyen egy kis boldogságunk és nyugalmunk, mert megérdemeljük.

Most viszont húzok óriáslimonádét inni a barátokkal, meg laktózmentes lattét. Holnap meg útlevél, aztán meg moly, utána meg utazok vissza, hogy kicsit kipihenjem ezt a húzósra sikerült nyaralást.

Faves of 2012

Imádom, mikor ha valamit már második alkalommal rendeznek meg Magyarországon, az már hagyománynak számít. Így a blogon idén is lesz kedvencek az elmúlt évből, mert ez már hagyomány.

Első sorban könyvek:

Charles Frazier: Hideghegy – Komolyan nem hittem volna, hogy ez a könyv ennyire le tud kötni, irtó pici betűk, vastag, nehéz könyv. Vastag, nehéz mondanivalóval.

Robert Merle: Mesterségem a halál – Merle zseniális. Nincs mese.

Három nő, akiknek betűin feltétlen imádattal csüngök: Diana Wynne Jones, Brunella Gasperini, Linn Ullmann

Tim Davys: A lefejezett keselyű rejtélye – Plüssállatok. Medve Elek, hiányzol.

Dimitri Verhulst még mindig.

Filmek:

Lorene Scafaria: Seeking a friend for the end of the World – Eddig képtelenségnek tartottam, hogy a világvégéről jó filmek is készülhetnek, tévedtem.

Peter Jackson: The Hobbit – Most komolyan ki gondolta volna, hogy ez a film nem kerül fel a listára? Martin Freeman, Ian McKellen, Richard Armitage és BC hangja, ami ugyan annyira torz volt, hogy ember legyen a talpán, aki felismerte, de a tudat, hogy ő is szerepelt benne… és persze Lee Pace jávorszarvason… (ha már itt tartunk az Alkonyat tetrológia, kvatrológia, kinek hogy tetszik, is csak miatta volt elviselhető)

Netről:

A tökéletes fanvideó Sherlock-ról:

Much Ado About Nothing – David Tennant, kell ennél több?

Tv-sorozat:

Doctor Who – a legkomolyabb függőségem.

Sherlock – BC, minek is magyarázzam?

FortySomething – fiatal BC, minek is magyarázzam? Jah, és Hugh Laurie.

Zene:

Edmunds – Ha Doctor Who, akkor ez is evidens.

Current Swell – a kanadaiak jók.

Jovanotti: Ora – új album, dupla élvezett. Imádom, imádom, imádom

És ide tartozik, Spotify. Tessék letölteni.

Mollisan Town

Van nekem egy kedvenc könyvsorozatom, amit egy állítólagos svéd író írt, bizonyos Tim Davys. Aki vagy történetesen álnéven ír vagy nem svéd, mert hát ugye ilyen névvel?! Annyira titkos és titokzatos, hogy a neten is csak annyi található róla, hogy New York-ban él, van kutyája, felesége és húsz éves koráig nem olvasott. Vannak bizonyos összeesküvés-elmélet gyárosok, akik szerint a pasi egyébként egy híres amerikai reklámszakember, mások szerint egy mocskos bevándorló, valahonnan a világvégéről. (Ezt a tényt erősíti egyébként az is, hogy a sorozat második kötete minősíthetetlenül szar  nem túl jó, annyira, hogy a magyar kiadó nem is adta ki.) Viszont van nekünk egy mocskosul jó első és harmadik kötetünk és hamarosan jön az utolsó befejező rész is. Hogy miért is áll mementóként ez a szösszenet a blogban? Na, miért? Yes, and all together now... Rachel... Igen, a Szerep Portál megint lehozta egy kritikámat.

Murder is easy

Nem szeretem a Miss Murple történeteket, ebben A.-val meg is egyeztünk, de ha ilyen handsome vidra faced guy játszik benne, akkor igen. Igazán nem tehetek róla, de egy férfi legyen magas és vékony (vagy alacsony és deltás). Szomorú, hogy A.-nak már kezd egy kis pocakja nőni, lehet, hogy le kéne cserélnem egy pocaktalan fiatalabbra. (Mondjuk egy ilyen kis cuki vidra arcúra.)

Igen, tudom, hogy engem egyszer az álmodozás fog a sírba vinni, de mit tegyek, mikor az élet ilyen unalmas, sótlan alak. És még könyvértékelést is kell írnom, de annyira iiiiiiiiiszonyúan depis könyvet olvasok, hogy a maradék 20 oldalt egészen egyszerűen elégetném. Lesz belőle értékelés, de tuti, hogy legközelebb olyan könyvet kérek, amiben:

1. nem hal meg senki.

2. nem hal meg senki.

3. nem hal meg senki.

4. nem hal meg senki úgy, hogy megöli egy disznó.

5. nem hal meg senki úgy, hogy megöli egy disznó.

6. nem hal meg senki.

7. stb.

Abban viszont megegyezhetünk, hogy Agatha Christie maga volt a krimik királynője és én imádom. Miss Murple-t nem, de gondoljunk csak a cuki vidra arcúra. (boldog, elégedett mosoly)

Panic love

Második írásom a Szerep Portálon. Nem tudom megszokni, hogy az írásaimat egy kultúrával, művészetekkel foglalkozó oldalon lássam. Olyan mintha nem is én lennék, illetve folyton az jár a fejemben, hogy ezt nem is érdemlem meg. Mármint a lehetőséget és a felületet. És eleve ki kíváncsi rám? Pedig szerintem ez most jobban is sikerült, mint az előző. Mégis teljesen ambivalensek az érzéseim. De lehet, hogy csak ez az igen nyomasztó könyv volt rám ennyire nagy hatással. Vagy talán az is kiakaszt, hogy a dolgok jelen állása az, hogy semmi. A betanított majmok még mindig jobbak nálam, és a faszik sem érdemlik meg a könnyeinket.

Når jeg er hos deg

Van az úgy, mikor úgy érzem, ha csak egy kicsit is, de sikerül némi enyhítést kicsikarni az Univerzumtól. Nem nagyot, épp csak egy akkorát, amitől fejemet kidughatom a hullámok közül és vehetek egy mély lélegzetet. Amitől úgy érezhetem, hogy fontos vagyok, vagy tehetséges, vagy éppen az adott pillanatban sikerült valami nagyot alkotnom, amire büszke lehetek. Nekem ezek fontos dolgok.

És könnyekig megható érzés, mikor valaki bízik benned, az ítéletedben, az ízlésedben és érez benned annyi kraftot, hogy azt mondja: te, figyelj! mutasd meg! Mutasd meg magad, olvass és írj. Ne aggódj, segítek, fogom a kezed. Menni fog. Szeretem ezeket a "menni fog-okat". És te kedves Univerzum, komolyan bekaphatod.

Stella zuhan by Rézangyal

Five day off

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a buzirossz dolgok mellett persze történnek jó dolgok is az életemben. Félretéve a kifakadós vitámat Anyával, a hihetetlen pénz- és időzavart, amibe kerültem, a Kutya mostanra gyakorlatilag állandósult szőrproblémáját, azt hogy egy betanított majom vagyok, vannak szívet melengető apróságok, amik megmentenek a totális megborulástól.

Vegyük először is a molytalit, amit most első alkalommal nálam tartottunk. Iszonyú kicsi helyen megpróbálva kihozni a maximumot. És sikerült: rengeteg süti, mind laktózmentes, amiért külön hála mindenkinek. Teázás, nagy nevetések és filozofálgatás, és talán most először éreztem úgy, hogy nem azért lett vége a találkozónak, mert muszáj (bezár a cuki), hanem azért, mert mindenki kellemesen "elfáradt" a nagy beszélgetések közepette. Újabb könyvek cseréltek gazdát, pl. Jeripusz (ami egy nagyon fura könyv), A tizenkét karátos autó (amit ígérem el fogok olvasni, bár Rejtővel hadilábon állok) és receptes könyv, citromtorta, veszett lelkekkel.

Másnap meg Feszty Árpád kiállítás, egy tatai iskolában megrendezve. Csodás pasztell és tus tanulmányrajzokkal, vázlatokkal a körképből. Különböző paraszt, földműves életképek, gyönyörűen élethűen. Mindez után pedig egy remek csajos délelőtt O.-val és Jam-mel. Rég volt részem ilyenben, hogy boltba be, boltból ki, ruhák próbálgatása, még ha nem is veszel semmit (persze vettem, egy ruhát, hogy mikor veszem fel még előttem is rejtély, de kurva jó). Majd egy kóla mellett kifaggattuk  Jam-et, hogy kivel is randizik. Hazaérve csak azt vettem észre, hogy valami piszok mód el vagyok fáradva, pedig még hátra volt az egész délután és este.

Azt is el kell mondanom, hogy az év eddigi filmélményei közül (ami nem volt túl sok) eddig A leleményes Hugo visz mindent. Látványilag, történetileg szerintem még sokáig lesz a Best. Elejétől a végéig sírtam, úgy, hogy sokszor nem is éreztem, de peregtek a könnyek az arcomon, igazi nagy szívet tépő krokodilkönnyek voltak ezek. És tudom, hogy hamarosan egy másik filmre is csak egy nagy csomag papírzsepivel leszek képes beülni. Már most azon gondolkodom, hogy inkább itthon nézem majd meg, egyedül, valószínűleg üvöltve a sírástól (a'la Kristen Bell). Szóval A leleményes Hugo alapmű, tessék jól megnézni.

Arról sem szabad megfelejtkezni, hogy volt Bab szülinap is. Ezüstfának álcázott neuron tortával, apró betűs, de annál nagyobb lánggal égő happy birthday-jel. Millió süti, hogy a fogad fáj belé, sör, cider, kóla... hiszem kereket ültünk, a 20.-at. A tetejében Sid-del, akinek sikerült két új rajongót szereznem. Ordibálással: tetű vagy Sherlock! és rengeteg röhögéssel: invisible harmonica, invito sör!

És most egyszerre azt veszem észre, hogy vége ennek a csodás 5 napnak, telve örömmel, bánattal, barátokkal, szerelemmel. Kicsit kiborít, hogy megint jönnek a szürke hétköznapok, de feltöltődve vágok bele és a horoszkópos könyvnek is értem már minden szavát.

Sick as a dog

Mindent elkövetek annak érdekében, hogy a lázam 38 fok alá menjen és a hurut is felszakadjon. Ennek érdekében Gyuri bácsi varázsfüveit iszogatom, meg kakukkfüves köptetőt és még mézes kenyeret is hajlandó vagyok enni, plusz Rubophen. Nem vagyok beteg, nem vagyok beteg. Ettől függetlenül holnap meglátogatom a jóképű doktorbácsim, hogy kopogtassa meg a hátamat és írjon nekem egy szép levelet, amiben kifejti, hogy lassan 9 éve laktózallergiám van. Ez egyébként független attól, hogy meg vagyok fázva, de kell az adóhoz.

Pedig MiraRami szentül megesküdött, hogy nem fertőz. Igazából nem is bánom, hogy beteg lettem, ha ez pl. azzal is járna, hogy olyan sziporkázó legyek, mint ő. Mert a mostani molytalit egyértelműen ő vitte el a hátán, olyan beszólásokkal mint "az utca pozitív oldala" vagy a lottón nyert könyvvel. És az is van, hogy immáron 1 éves lett a könyvklub, amit megvallom töredelmesen, hogy csak leghalványabb reményeimben mertem elképzelni. Mert valami piszok nehéz embereket havonta rávenni arra, hogy kimozduljanak kis fészkükből és valami újba belevágjanak. És mégis itt vagyunk, túl számtalan közös teázáson, sütizésen, közös könyv- és mozi élményen. Remek kis csapattá verbuválódott könyvmolyok, akik minden alkalommal megnevettetnek, elgondolkodtatnak és ráébresztenek arra, hogy igenis létezik érdek nélküli barátság ebben a züllött világban.

Love to do

Naszóval, az utóbbi időben aránytalanul sok olvasnivalóm támadt. Először is ott van a molytól molynak kihívás, ami miatt M. könyveit olvasom, szerencsére az ízlésünk nagyjából hasonló, így két év alatt csak kb. 10 könyvet kell majd elolvasnom, ami igazából nem is túl nagy falat. És tervben van még millió egy kihívás is, amire jelentkeztem, nem is tudom mit gondoltam...

Aztán még ott van, amit folyton kölcsönkérek, a Titok. Minden alkalommal naaaaaaaaagyon alaposan átolvasom és kérem az Univerzumtól a tutit. Igazából csak arra kéne már végre rájönnöm, hogy MI is a TUTI?

Elkezdtem a Harry Pottert angolul, a harmadik könyvvel kezdtem, mert azt imádom a legjobban és Lomb Kató is azt tanácsolja, hogy azt olvassuk idegen nyelven, amelyik érdekel. Engem egyébként még sok más könyv is érdekelne angolul, de úgy érzem a tudásom igencsak hiányos.

És még volt utókarácsony is, minek keretében megkaptam Merlétől Mesterségem a halált. Katrincától kaptam és annyira nagyon örültem neki, hogy ő volt a FMK molyangyalom, hogy örömömben még a buszt is lekéstem és aludhattam nála. Illetve nem csak a molytali volt frankó, hanem az utána következő italozás. Szeretném elmondani, hogy imádom az olyan mondatokat, hogy: Szia, te mit tanulsz? Mert ilyenkor mindig rájövök, hogy a tükörnek van igaza és ilyenkor még az van, hogy szívem szerint örökbe fogadnék minden taknyosorrú 16-18 éves kisfiút, még akkor is ha full részegek. És szeretek olyan dolgokról is beszélgetni, mint: szerintetek az gáz, ha a pasik soooooooooookáig néznek a csajok után? Egyébként nem, én is naaaaaaaaaagyon sokáig nézek meg srácokat, főleg, ha cukik, vagy ízlésesek, vagányak, lököttek és egészen egyszerűen jó néha nyálat csorgatni, nah...

Aztán még Újévtől kölcsönkaptam egy elképesztően fura könyvet, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei-t, amiben olyan képek vannak, amitől eldobod az agyad, köré pedig egy történet van vonva, amiről még nem tudok semmit, szóval shhhh...

Én szeretek olvasni, szeretem, ha fiatalnak néznek, szeretek buszokat lekésni, szeretek Tin-tin frizurájú srácokkal beszélgetni, szeretek nevetni, szeretek könyveket szaglászni, szeretek... szeretek...

Love is in the air

Oké, egészen egyszerűen történt. Az van, hogy a pasik simán levesznek a lábamról az intellektusukkal, a vagányságukkal vagy éppen a szemtelenségükkel. És erre itt van ez a csávó, ez a Dimitri Verhulst, aki mindezt olyan vehemenciával csinálja, hogy egészen egyszerűen múúúúúúúszáj (igen, így hosszú ú-val) rajongani érte és szerelembe esni. Pedig nem is ő a világ legszuperebb dobosa - nem, nem a félkezű, mert bár messze ő a legjobb, azért nyilvánvalóan ő már az én ízlésemnek is túl öreg lenne - hanem a jóképű másik. Illetve nem is ő a világ legpöpecebb színészcsávója (segítek). És az is teljesen világos számomra, hogy biztosan nem táncol úgy, mint Hibus pasija.

Dimirti Verhulst ugyanis író. Én persze rajongva imádok rajta kívül még más írókat is, pl. Neil Gaimant vagy Kurt Vonnegut-ot. Egyszer bizony csináltatok egy olyan durván oldschoolos, börtön filinges szívtetoválást és beleíratom minden olyan fuckinamazing csávó nevét, akiktől eldobom az agyam. Már előttem is van, amint mutatom az unokáimnak, miszerint:

- nézzétek ez itt Kurt, nos, ő már meghalt, viszont úgy tudott írni az emberiség sötét oldaláról, hogy simán elhitted neki, ez voltaképp tök vicces. (Ödönke, ne túrd az orrod, a nagyi most mesél...)

- ez itt Robert Merle bácsi, zseniálisan írt mindenféle műfajban, meg aztán olyanban is, amit senki nem értett.

- ő itt Neil, a jóképű. (Jó, nyilván nem csak azért került ide mert jóképű, nagyapátok is az volt, róla még sincs tetoválásom.) Viszont ő írta azokat a nagyszerű történeteket, ami miatt a nagyi mindig is író szeretett volna lenni.

- nicsak, ez itt Gerald, (lám, hogy elbújt a megereszkedett integetőizmom alá...) őt ismeritek, a léghajós fickó, meg az akitől a nagyitok fuldokolva röhög.

- ki maradt ki? Jah, tudom Salman, öregfiú. Őróla még nem meséltem, de még kicsik vagytok és nem mindent értetek a világból. (A nagyi meg már öreg, de ő sem ért sok mindent...)

- és persze Dimirti, aki simán leinná nagyapátokat a föld alá és igen, sokkal csúnyábban is beszél. A nagypapa hozzá képest egy harmatoslelkű intellektüel. (Hiába no, a nagyinak bejönnek a rosszfiúk.)

Valahogy így. Mert egészen egyszerűen csak rajongani lehet egy olyan pasiért, aki úgy írja le a gyerekkorát, hogy érzed benne az izzadságot, az alkoholbűzt és a szájszagot. Szeretnéd, ha másként lenne, mert hát valljuk be én is szerettem volna, ha másként lett volna. De közben pedig azt gondolod, hogy valahol jó, hogy ilyen közegből jött és olyanná formálta ez a világ, hogy most tükröt tartva eléd, zokogva mélyedsz a saját gyerekkorodba. És tessék, bár több sebből vérezve, teljes értékű felnőtt lett belőle és pont általa szeretném azt képzelni, hogy egyszer majd belőlem is ilyen teljes értékű felnőtt válik. Vagy nem.

Faves of 2011

Simán kiegyeztem magammal, hogy nem tekintek hátra, már ami a rossz dolgokat illeti. Így álljon itt egy lista azokról a jó dolgokról, amelyek előrébb lendítették ezt az ócska, fos évet.

Első sorban, könyvek:

- Szerb Antal: A Pendragon legenda - Őszintén nem gondoltam volna, hogy ez egy ennyire vicces könyv és én eleve nem, vagy csak nagyon ritkán olvasok magyar írókat

- Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel - A szeptember 11-i merényletről zseniálisan

- Cormac McCarthy: Az út - Gyakran álmodom hasonlót

- Dimitri Verhulst: Problemszki szálloda - Lásd az egyik lenti postot

Filmek:

- Jaco Van Dormael: Mr. Nobody - Húrelmélet, érzékenység, vágyak, elengedés, álmok, szerelmek

- Robert Schwentke: Az időutazó felesége - Pont így, csak kicsit másként

Netről:

- Polarbearman - Nincs nagyon mit hozzáfűzni, mentsük meg a jegesmacikat!

- The human experience - Szívem szerint minden embernek kötelezővé tenném a megnézését

Tv-sorozat:

- Zen: Istenem, hát Rufus Sewell mindent visz

- Game of thrones: Sokáig tartott mire behódoltam, de nem bántam meg. Ettől függetlenül a könyv írója jelentkezzen nálam egy körmösért.

Zene:

- Zaz: Év eleje óta változatlanul, a kiscsajnak zseniális hangja van

- Rogue Wave: Bírom a csávókat, és az összes videójukat

- Charlie Winston: Ugyan ő Hibus szerelme, de azért egyszer látni akarom ezt a csávót élőben is

- 30 seconds to Mars: Nem kifejezetten bírtam eddig JL-t, de a zenéje és a bratyója meggyőzött.

Problemski hotel

Nem, nem utazom megint. Nem, nem léptem le az országból, most a saját kanapémon szörfözöm. Könyvet fogok értékelni, ezt csak azért kell kiemelni, mert Hibus allergiás az ilyesmire.

Galambdúctól kaptam Dimitri Verhulst Problemszki Szálloda című könyvét, azzal a felkiáltással, hogy az író valami hasonló figura lehet, mint én. Most mondom mindjárt az elején, hogy nyert, bár Dimitri nyilván nem bőg annyit, mint én. Ez valószínűleg azért is lehetséges, mivel én lány vagyok, ő meg fiú (és de milyen jóképű...). És Galambdúc akkor ott nem tudhatta, hogy milyen emlékeket is hoz felszínre bennem ez a könyv és igen, kijött, hogy lány vagyok és bőgök (ami egyébként pl. vonaton marha kínos).

A könyv az arendonki menekültközpont lakóinak fura, zárt közösségéről mesél. Arról, hogy milyen elmenekülni egy olyan országból, ahol nem vár más rád, csak jobb esetben az éhezés, rosszabb esetben a kínzás, háború, halál. Arról, hogy ennek ellenére milyen arra várni, hogy valaki a demokrácia csipkefüggönyén túl egyszer csak úgy döntsön, megszán és kinyitja a kolbászból készült kerítést. Vagy nem. És a "vagy nem" ez esetben olyan, mintha az a valaki szaténkesztyűben - eltartott kisujjal - egy életlen konyhakéssel próbálná elnyiszálni a nyakadat.

Remélem most már megvan mindenkinek az a reményvesztettség érzése, ami a könyv minden szavából sugárzik. Mert bizony ezt köpi az arcunkba újra és újra. Te nyájas olvasó, ki ezt a könyvet olvasod, miközben hamburgert zabálsz, valahol ott a menekülttáborban egy kislány csillagos bugyiban éppen arra készül, hogy egy konténerben fagyjon halálra, mert csak így érheti el az ígéret földjét, ahol az emberek taxival járnak a munkahelyükre és takarítónőjük van. Valaki ott abban a menekültközpontban éppen egy levelet bont ki, amelyet el sem bír olvasni és reménykedik, hogy most az egyszer ő lesz az a szerencsés, akinek kinyitják a kaput. Ott a menekültek között van egy kisfiú, akinek a fél arcát szétszaggatták a bombák és mégis övé a legszebb mosoly a világon.

És igen, ott a menekülttáborban bizony megtudhatod, hogy féltéglával a farkadon leginkább csak hülyét csinálhatsz magadból falu bikáját nem. Vagy, hogy az állampolgársághoz egyetlen legális út vezet és az a nősülés, kár, hogy a nyugati nők olyan kiábrándítóak. Illetve a karácsonyban az az egyetlen jó dolog, hogy lehet inni. Hát bizony, így. Sírva vigad a ...

Magyar. Mármint én. Mert Galambdúc akkor ott nem tudhatta, hogy ha nem ennyire kiélezetten, de pontosan tudom milyen egy idegen országban olyan emberekkel összezártan élni, ahol az is bűnnek számít, ha az ételére ránézel. Tudom milyen az, ha olyankor próbálsz a fürdőbe lopózni, mikor lehetőleg nincs otthon senki. (Ennek nyilván kevés a valószínűsége, ha kb. 60 emberrel élsz együtt.) Tudom milyen az éjszakákon keresztül azt hallgatni, hogy a szomszéd folyóson verekednek és disznóöléseset játszanak a románok, mert valamelyik megkívánta felebarátod feleségét. Azt is tudom, milyen ha valaki egész álló nap káposztát főz egy 3x3-as nagyságú közös konyhának csúfolt helyiségben. (Büdös.) Ugyanakkor azt is tudom, hogy a lengyel vodkától hamarabb állok fejre, mint bármi mástól. Illetve, hogy a rockzene minden nyelven zsír, bár azért valljuk be oroszul kicsit vicces. (k-európai munkásszálló, Gjøvik, Norvégia - 2008)

Hát bizony így.

Party-animal

Az úgy volt, hogy péntek reggel beestem az ágyba egy húzós éjszakai hegesztés után. Aludtam két órát, mikor is A. ébresztett, hogy most zárszerelés lesz, meg fúrás-faragás. A fúrás-faragást még élveztem is, az pedig, hogy a zár is meg lett végre csinálva a millió éves bejárati ajtón csak hab volt a tortán.

Ezek után A. elfuvarozott Székesfehérvárra, Molytalálkozóra. Katrincával találkoztam a buszvégállomáson, ahonnan átgyalogoltunk először a postához, majd a könyvtárhoz, ahol kezdődött a hajótörés. Mert, hogy azt játszottuk, hogy egy hánykolódó hajón vagyunk, vészesen fogy az élelmiszerünk és valakit fel kell áldoznunk. Szerencsére egész sokáig húztam, lévén, hogy én voltam a hajó szakácsa. Aztán az a kacér ápolónő összeszűrte a levet a hajó kapitányával és együttes erővel kivágtak engem is. De így legalább nem nekem kellett felnevelnem a hét éves unokát.

Könyvtáras molyolás után forralt boroztunk a Főtéren, ami valami isteni volt. Erdei gyümölcsös mennyei manna. Majd átsétáltunk a Műhelybe, ahol szintén forralt bor és még több kicsi moly. Sajnos nekem viszont ment a buszom, így könnyes búcsú és jobbra el.

A laktózallergiában az a rossz, hogy ha olyan súlyos, mint nekem, akkor bizony az alkohol is gáz, de annyira, hogy az éjszakát újabb mínusz két kilóval zártam. Így most az eredmény: 57 kg. Ami szerintem fos, jobb szerettem magam 60 kilósan. Arról nem is beszélve, hogy minden cuccom lóg rajtam.

Mivel a fél éjszakát a fürdőszobában sírva töltöttem, másnap gyenge voltam, mint a harmat, viszont megígértem Bahhának, hogy meghúzom a fülét szülinapja alkalmából, ezért aztán délután irány Pest. Rákóczi Pub, ami már nem is Rákóczi, hanem Elit, bár ettől még mindig ugyanaz a fapados kricsni marad. Ittuk a sört, fújtuk a füstöt, közben Bahha is beesett, aki megint rossz irányba ment, pedig meg is beszéltük, hogy FELÜLJÁRÓ. Komolyan.

Aztán jöttek még kedves meleg fiatalemberek és volt röhögés nagy. Sajnos én tovább nem mentem a buzibárba, mert az utolsó vonattal haza kellett jönnöm, mert éreztem, hogy a sör, koktél, bacardikóla összeveszik a tegnapi maradék forralt borral. Így hajnalban sikerült újabb két kilótól megszabadulnom. Az eredmény: 55 kg. Zsír. Akarom mondani, az nem sok maradt rajtam.

Az évre így be is fejeztem a féktelen, fejvesztett bulizást, jövőre veletek ugyanitt.

Hell-Boy

A várakozással ellentétben ez a bejegyzés nem a Hellboy akciófilmről fog szólni, hanem a Gyémántfiú aktuális olvasmányomról, ami több napos fizikai fájdalmat és rémálmokat okozott nekem.

Mostani könyvolvasásaim rendre eltolódnak a mazochizmus felé, most már olyan mértékben, hogy távol tartási végzést kell gyakorlatilag magam ellen kérnem. Szerencsére zseniális sorozatokat és filmeket nézek közben, szóval próbálom életben tartani az agysejtjeimet, de most, hogy a Fénytörést is elkezdtem, lassan már úgy érzem, nem lesz lejjebb.

De most Gyémántfiú!

Szurovecz Kitti elmondása alapján, imád írni. Lelkes, fiatal, csinos, trendi. Nyilván jó érzékkel kapta el a történet fonalát, hiszen lassan már három éve tobzódhatunk a csillogó vámpírok bűvkörébe és bizony ő egy percig sem tagadja, hogy a könyvét Robert Pattinson ihlette. Most lehet azon is rágódni, hogy mennyire jó vagy rossz az Alkonyat tetrológia, de azért valljuk be, első blikkre mindenkit  megvezetett Stephenie Meyer és azt hittük most megint majd egy korszakalkotó vámpírábrázolásnak lehetünk tanúi. Nem így lett, csak jelzem és erről nem is nyitok vitát.

Szóval adva van egy srác, Nickolas (kb. a könyv felénél döbbentem rá, hogy Kitti lelkébe mély sebeket hagyhatott egy Miklós nevű fiatalember), aki szép, mi több gyönyörű, még a nővére is azt mondja róla: "Mama, ha Nick nem az öcsém volna, én esküszöm, hogy rámennék!". Tehát szép. Jah, és tehetséges. Jah, és tök férfias és úgy eszi a palacsintát, mint egy ötéves. Remélem most már mindenkinek átjött és kellően szerelmes a főhősbe. Miki megkapja a lehetőséget, hogy eljátszhassa a Fényemberek címszerepét. Ezért aztán Los Angelesbe utazik egy meghallgatásra, ahova aztán pizzával megy (mivel mással?), ami miatt a főhősnő először pizzafutárnak nézi.

De semmi gond, mert olyan lehengerlő a szerepében, hogy csak csuda. Meg is kapja azt. Majd rengeteg oldalon az következik, hogy mindkét hős haját, sminkjét hogyan készítik el, közben zseniális párbeszédek peregnek, amibe inkább ne menjünk bele. A lényeg annyi, hogy Nick és Heily (én még ezt így soha sehol ilyen formában leírva nem láttam, de tudjuk Amerikában minden lehetséges, az egyik amerikai főnököm fiait pl. Lakey-nek /tavacska/ és Leafy-nak /levelecskének/ hívták.) kezdetben utálják egymást. Majd a történet előrehaladtával cuki beceneveket aggatnak egymásra, mint a Hell és Csillagszemű. Ebből már tudni illik, hogy love is in the air.

Persze Pokolkát tiltja az anyukája Csillagkától, de a fiatalok nem törődve az intelmekkel összefekszenek. Pokolka terhes is lesz legott, Csillagka meg narkós. Hogy ezt most hogyan az nem derül ki, bár előtte kapunk egy felvezetést, miszerint Csillagka anyukája terhesessége alatt rákos is volt, ami miatt majdnem elvetette Csillagkát, de aztán mégsem, viszont a születése közben elakadt a szülőcsatornában, ezért most hiperérzékeny. (Ne firtassátok...)

Sajnos Csillagka anyukájára rájár a rúd, mert régebben ő is LA-ben lakott, de megerőszakolták, utána Londonba költözött, mert minden jó, ha vége jó. Vagyis nem, mert Pokolkát megverik a féltékeny rajongók és elmegy a baba. Csillagka meg bevesz egy csomó bogyót és a tetejébe még az ereit is felvágja.

Snitt. Itt kellett volna abbahagyni, de ez még csak a történet fele. Lesz ez jobb is!

Mindenki azt hiszi, hogy Csillagka meghalt, de nem, mert Magyarországra került Rebus ölelő karjaiba, aki egyébként pont úgy néz ki, mint Pokolka, csak barna a haja. Hálaistennek, mert így az írónőnek nem kell a leíráson agyalnia. Csillagka kezd magára találni Kőrösújfaluban, lassan kilábal a depijéből, dug is, ami azért valljuk be sokat lendít az önértékelésén.

Igen ám, csakhogy Pokolka is kies hazánkba érkezik, egy filmforgatásra, féltestvérével. Akiről még senki sem tudja, hogy a féltestvére, ők sem tudják, ezt csak az olvasók tudják, egyfajta kikacsintásként. (Itt már sejteni véltem, hogy SZ. K. írónő titokban a latin szappanoperák nagy fanja, később mindez bizonyítást is nyer egy Januaria nevű szolgálólány felbukkanásában. Nem röhög!) Pokolka haját többször megigazítják, befestik, mindeközben Csillagka hajával is ugyanez történik, ezt csak azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert a könyvben mindez oldalakon átívelő eseménysorozat, tehát fontos.

Később Pokolka levelet kap, amiben közlik vele, hogy Csillagka él. Főhősnő kocsiba pattan és Kőrösújfaluba hajt, de Csillagka sajnos épp nincs otthon. (Na, most lehet röhögni!)

Csillagka később beállít a szüleihez, Rebussal, élete szerelmével. Sejtetni engedik, hogy esetleg, netalán tán, egyszer csak, lehetséges, hogy visszatér a Fényemberek stábjába, de nem, mert inkább szemébe húzza színes, bojtos sapkáját és a civil életet választja. Pokolka végignyomja a forgatást Etyekwoodban, aztán kimászik a híd tartópillérjére, ahonnan Csillagka leugrott (WTF?) és ledobja a tőle kapott ajándék karkötőt. Jah, és majd elfelejtettem van a végén egy szochiopata gyilkos is, ami nekem már sok volt, de a rajongók gyomra biztosan jobban bírja az efféle izgalmakat, mint az enyém.

Akár itt vége is lehetne, de van még egy ajándék fejezet, amiben Csillagkát elüti egy taxi. És vége, tapsvihar.

Ennyi a történet. Leírást ne keressen benne senki, mert nincs. Gondolatjelek és párbeszédek tömkelege viszont van. Sok dőlt betűs mondat is van, ezzel hivatottak elkülöníteni a párbeszédeket a gondolatoktól. Ez valami új szerkesztési módszer lehet, mert mostanában nagyon sok ilyet látok könyvekben. Ööö... és itt szögezzük is le gyorsan, hogy ez nem egy könyv. Ez egy fan-fiction, annak is harmatgyenge. Tudom miről beszélek, én is írtam hasonlót, - Gyűrűk Urásat - csak reménykedhetek benne, hogy nem bukkan fel az internet sötét bugyraiból, pedig az (nem melldöngetésként mondom) nagyságrendekkel jobb volt, mint ez.

Szurovecz Kitti imád írni. Én is. Kettőnk között csak annyi a lényeges különbség, hogy nekem van önkritikám.

The bucket list

Alakul a fő csapásirány, mármint ami "A bakancslistát" illeti. Irtózatos nagy levelezésekbe bonyolódom ismeretlen emberekkel, angolul, magyarul. Egyébként meg kell említenem, hogy most már én is tapasztalom George Mikes (angliai magyar író vagy magyar származású angol író, "Siklóson igen kevés jeles angol író született...") elméletét, miszerint "az egész világ magyar" vagy legalábbis valami kapcsolata tuti van Magyarországgal. És megdőlni látszik az a teória is, hogy magyar magyarnak farkasa. Neeem, ez így nem igaz, legalábbis azokkal, akikkel beszéltem A bakancslista ügyében mind nagyon rendesek és kedvesek voltak, illetve segítettek, segítenek. Szóval, van remény.

Közben dühöngök, hogy nincs bécsi koncertje a DSLZ-nek, viszont van már új albumuk. Egyébként gondolkodom azon is, hogy egy koncertjüket felveszem A bakancslistámra CS-gel megfejelve, mert az úgy már kihívás. Lehet persze, hogy sokat akar a szarka effektus van és simán belebukom ebbe az egészbe. De egyenlőre tényleg rengeteg kedves, önzetlen emberrel méleztem, cseteltem A bakancslistával kapcsolatban, így pozitív gondolkodásom szerint csak jól jöhetek ki belőle.

Hogy Hibus kedvéért filmeket és könyveket is említsek, felfedeztem magamnak Salman Rushdie indiai írót is, akire a Sátáni versek című műve miatt kimondták a fatvát. Beszereztem tőle négy könyvet, ebből A Hárún és a mesék tengerét már el is olvastam. A fickó szerintem egy zseni, úgy tud mesélni, mint a régi nagy mesemondók, kicsit Neil Gaimannel és Terry Pratchett-tel keresztezve. Ha a többi könyve is olyan jó lesz, mint Hárún, akkor Kurt, Gerry, Neil és Robert mellé bevéshetem Salman nevét is a nem létező szívtetoválásomba a felkaromon.

Illetve külön megint csak Hibus kedvéért megemlítenék egy filmet is, amit nem elég egyszer látni, kb. milliószor újranézős és most már abszolút personal favorite színész, zenész és egyéb -ész szerepel benne, naná, hogy Jared Leto. Aki szerintem egyébként nem is létezik, csak a csúnya amerikai médiabirodalom találmánya kb. mint Patrick Bateman az Amerikai pszicho-ból. (És persze, hogy abban is szerepel...)

Movie-night and bookworm

Bepótolom a sok-sok elmaradást film- és sorozatügyileg. Elkezdtem a Bad guy koreai doramát, amit Danától kaptam. Egyenlőre még nem tudom kinek az oldalán állok, tele vagyok érzésekkel jókkal-rosszakkal egyaránt. Elég megosztó sorozat, lassan is haladok vele. Azt már most tudom, hogy Mo Ne határozottan idegesít, ennél jobban csak a pöttyös orrú kis csaj húga. Egyébként attól egész egyszerűen frászt kapok, ahogy a férfiak úgy fejezik ki a nők iránt érzett szeretetüket, hogy hátba veregetik őket. Hátba veregetik. Komolyan sírok.

Aztán megnéztem A pap-ot. Tudom sok embernek nem tetszett, mert amolyan "felbosszantják, megbosszulják" film. Viszont jó benne az új fajta vámpír ábrázolás, bár elég erősen hasonlít a kivitelezése a Legenda vagyok zombijaira. Paul Bettany szerintem tökéletes a pap szerepére, kár, hogy A Da Vinci-kód albínóját próbálták vele utánoztatni. (Oké, ezek után mindenkinek az jön le, hogy ez egy nem túl jó film, de pont passzol a "tévé elé kucorodunk, vámpíros filmet nézünk" estékhez.)

Olvasok is rendületlenül. Tart még nálam az "olvassunk minősíthetetlenül rossz könyveket" korszak. Most éppen a Gyémántfiúval, amit valami oknál fogva mindig Csillagfiúnak mondok. Ezzel is borzasztó lassan haladok, mivel oldalanként muszáj megállnom sírni. A könyv annyira bűn rossz, hogy simán lehetne Guantanamo-ban ezzel vallatni a foglyokat. Aztán szerintem csak elég lenne éjszakánként belesúgni a rabok fülébe, hogy: Szurovecz Kitti és azt is bevallanák, amit soha nem is csináltak.

Ezt a végtelenül bűn rossz könyvet csak Szilvási némájával tudom egy kicsit feledni, mert az ő fiú szereplői legalább nem mondanak olyat, hogy: "Nézz rám! Ferde a mosolyom, nem egyforma a két fülem! Az orrom túl lapos, az arccsontom túl széles, a szemem színe pedig... meghatározhatatlan, sárgás-zöldes katyvasz az egész!" Ugye, mondtam, hogy sírok?!

A 22-es csapdája, még mindig a topon nálam. Azzal a könyvjelzővel megfejelve, amit még a Savaria Fesztiválon vettem. Vérhozsánna Anne Rice-tól, mert vámpírokból sosem elég. Harry Potter második rész, mert most esett le, hogy év végéig ki kell olvasni mindet. És a legkedvesebb mesekönyvem, a meseolvasós kihíváshoz.

Még mielőtt bárki megkérdezné, közben dolgozni is járok, élem az életemet. Olyan kérdésre nem válaszolok, hogy honnan van nekem ennyi időm, mert szerintem mindenkinek arra van, amire akar. 

Coffe-bookworm

A Molytalinknak "hála" most olyan tutorialokat nézek a neten, hogy "hogyan legyen saját kávéházunk". Először is sok pénz kell hozzá, aztán még több pénz kell hozzá, és végül rengeteg pénz kell hozzá. Így aztán nagyon úgy tűnik, hogy sosem lesz nekem kávézóm, még egy egészen icipici sem.

Viszont álmodozni azért lehet róla. Ha kávézóm lenne:

- lenne benne sok-sok könyv

- kényelmes székek, kanapé és olvasólámpák

- paravánok, ha el akarnál bújni

- finom tea és kávéillat

- mókás bögrék

- kiállítások, programok és programajánlók