Lost in time

Kb. milliószor fogalmaztam már magamban új bejegyzést az elmúlt napokban, de mire időm is lett volna leírni már mind érvényüket vesztették.

Mondjuk úgy, hogy voltak iszonyatosan stresszes napok, mikor a testem úgy reagált, hogy az orromból és a számból ömlött a vér. A védőnő szerint ezzel egészen addig nincsen baj, amíg magától eláll egy-két perc után és nem szédülök utána. Elég ijesztő, de ez igazából nem szól másról, mint arról, hogy túl hirtelen ment fel a vérnyomásom rövid idő alatt. Jellemzően a melóban szokott rámjönni, mikor Tomeknak rossz napja van és a csapaton éli ki magát. Én meg ilyenkor a kárpiton, de áztattam már el vérrel ablakkeretet, wc csészét és ágyneműt is. 

A stresszt aztán szépen haza is cipeltem, ahol jól összekaptam E-vel. Szegényem meg marhára nem értette, hogy éppen mi a bajom. Mondjuk én sem. Végül egy kiadós bőgés után még az orrom vére is szépen eleredt. Amire akkor már a házi praktikák sem hatottak, így kénytelenek voltunk kórházba menni. Mire odaértünk persze elmúlt, csak az ijedségünk maradt. Szerencsére a védőnők isteni jófejek, mindent el is magyaráznak, nem csak nekem, de E-nek is. A megoldás nyilván az lett, hogy több időt kell együtt töltenünk és nekem kevesebbet stresszelnem.

Végre elkezdtem hízni is, szerintem brutálisan látványosan. Mások szerint viszont alig látszik rajtam valami. Melóban kb. még mindig látványosságnak számítok: a lány, akin nem látszik, hogy terhes. Mondjuk ez szerintem nem igaz, mert épp a napokban kellett megvennem életem első terhesnadrágját és beruháznom új pólókba, mert a régiekben nem férek nele. Nagyjából itt jutott el a tudatomig, hogy az összes nyár holmimat elfelejthetem, mert esély sincs rá, hogy rámjöjjenek. Szóval, 60 kiló, helló!