6 and the half

avagy, né` má` lenyelt egy pöttyös labdát! 

Igazából most van az a pont, mikor az embereknek körülöttem "leesik", hogy gyereket várok. Nyilván az elmúlt 6 és fél hónap nem volt elég látványos változás, mostanra viszont lett ott elől az a dudor. Egyébként meg semmi. Pedig úgy drukkoltam, hogy végre megnövök mellesleg is. 

Az elmúlt egy hónapban szembe kellett néznem azzal a ténnyel is, miszerint már nem vagyok annyira mozgékony, mint azelőtt. Nem tudok úgy lehajolni, felkelni, cipőt bekötni, zoknit felhúzni, lépcsőn felmenni, lábat borotválni, lábkörmöt vágni... stb., mint a terhesség előtt. Az pedig, hogy szúr, nyom, fáj és hasogat azt senki egy szóval sem említette. Bár, nyilván én vagyok a balek, aki azt hitte, mindezt mosolyogva, könnyek és nyüszkölés nélkül végig lehet csinálni. És akkor még a hormonok fura összjátékáról nem is szóltam.

Egyébkét meg minden rendben van. Minden normális. Igazából ezzel a mondattal már ki lehetne kergetni a világból, még akkor is, ha pont ettől kéne megnyugodnom. "Minden normális, minden rendben ANYUKA." Én meg bőgök. Foghatjuk a hormonokra. Bár, igazából ez nem szól másról, mint, arról a tényről, hogy nem sokára valakinek az anyukája leszek. Ficánka majd nekem fogja szavalni az anyák napi verset, nekem írnak majd a tanítónénik az ellenőrzőbe, én leszek A Ficánka anyukája, a Rézi néni. Én, aki utálok mosogatni, nem jeleskedem a házimunkában, hajlamos vagyok dolgokat elfelejteni, végtelenül ügyetlen vagyok, szétszórt és hirtelen, most lesz nekem egy Ficánkám, akiért életem végéig felelősnek kell lennem és nem mondhatom azt az anyukámnak, hogy figyeljé csak, elmegyek szerencsét próbálni a világ túlfelére, te meg figyelj csak addig Ficánkára.

Persze ebbe nem most kellett volna belegondolni, de mindig elfog a kétségbeesés, hogy elég érett, felnőtt ember vagyok e ahhoz, hogy felneveljek egy gyereket. Nem fogom e majd összetörni, leejteni, rosszul nevelni, lelki sebeket okozni neki, gátolni őt valamiben. Szóval, hogy elég jó leszek e neki? Elég jó leszek e anyának? 

És akkor még a szüléstől való félelmemről még nem is írtam...