Swimming term

Szombaton volt az utolsó úszás óránk. Könnyes búcsút vettünk az oktatónktól, aki igen megható beszédet mondott befejezésül és most nem viccelek. Égett a képem, amiért nem adtunk neki legalább egy köszönöm kártyát. Ficánkát külön megdícsérte, mert ő volt a legfiatalabb, mégis ő fejlődőtt a legtöbbet és ő volt az egyetlen, aki minden alkalommal sírás nélkül megoldotta a feladatokat. 

Pedig azért elég durva hátránnyal indultunk. Tényleg ő volt a legfiatalabb, az első órán olyan éhes volt, hogy kínjában a tenyeremet szopta. Itt tanultuk meg, hogy rá nem vonatkozik az a szabály, hogy úszás előtt egy órával már nem etetünk. A második órára családi krízisből estünk be, mindannyian fel voltunk dúlva. Ennek megfelelően az egész úszás üvöltésbe torkollott. Harmadik alkalommal az oktató hívott, hogy az úszás elmarad, mert cserélik a vizet. 

Ennél a pontnál mondta azt E., hogy szerinte hagyjuk a fenébe az egészet. Végül annyiba hajlandó volt belemenni, hogy egyet még megpróbálunk. És milyen jól tettük! Ez alkalommal fordult a kocka és vigyorogva lubickolt, koncentrált és látszott rajta mennyire élvezi. Most az utolsó alkalommal volt annyira pimasz, hogy minden víz alatti úszásból felmerülve elnyomott egy ásítást. Esküszöm, még körül is nézett, hogy lássa mindenki, mennyire unja már az ismétlődő feladatokat.

A végén kaptunk oklevelet is. Őszintén büszke vagyok rá. Lassan megszokom, hogy neki mindenhez idő kell, hogy megszeressen dolgokat. Ebből a szempontból marha nagy türelem kell hozzá, ami nekem gyakran nem megy, szeretném siettetni a dolgokat, aztán persze rájövök, hogy önző vagyok. Meg aztán hova is sietek, maholnap már négy hónapos. Nagyfiú. Olyan, aki utál aludni, de imád úszni. Sír az oltásnál, majd mindenkire rámosolyog, hogy tudassa: én azért nem haragszom rátok. És már kiságyban alszik, nem mózeskosárban. Hálózsákban, szétterpesztett karokkal.