Little Mole

Mióta itthon vagyok és az összes barátnőm tiszteletét tette nálam, azok, aki kismillió éve ismernek, mind egy kérdést tettek fel: Kisvakonddal beszéltél már?

Ők, akik ezt kérdezik, mind tudják, hogy hosszú-hosszú évekig, mindent amit tettem, miatta történt. Az ő elismerését akartam kivívni. Azt akartam, lássa milyen vagány csaj vagyok. Akartam, hogy tudja mi mindent veszített azzal, hogy nem én lettem a befutó.

Nehéz is ezt belátni, hogy soha az életben nem lehettem volna nála befutó, ahogyan A.-nál sem. De mind ezt egy szerelmes szív sosem ért meg. Mert az voltam, szerelmes. Hosszú évekig. Még A. mellett is. És kimondom, de A. mellett is bármikor ugrottam, ha Kisvakondnak pizzázni vagy sörözni támadt kedve. És reménykedtem...

Pedig már akkor tudtam, hogy én csak akkor kellek, ha az aktuális párkapcsolata szar, vagy éppen nincs. Évek múltán aztán elmúlt a lángolás. Végre láttam milyen ember is ő valójában és szórakoztatni kezdett. A bénázásai, a görcsös udvariaskodása, a megfelelni akarása, a játszmázása. Barátok lettünk.

Aztán a volt főnököm tönkretette a cégét, aztán meg engem. Én Londonba mentem, ő meg kórházba.

Felhívtam, most, hogy itthon vagyok. Egy órán keresztül csak beszélt, beszélt, beszélt... elmesélte, hogyan ment tönkre a cége, az egészsége, a párkapcsolata. Majd miután kidumálta magát, én csendesen közöltem vele, hogy van egy 6 hónapos fiam. Tapintható lett a csend. Tudtam, hogy akkor, ott végre leesett neki, hogy ha engem válasz, már rég családja lehetne. A csend volt az ő bocsánatkérése.

Először kaján örömet éreztem, hogy végre megértette. Majd borzasztó szomorúságot. Pont ezt kívántam. Azt, hogy lássa be, én voltam az igazi számára. De azt soha nem kívántam volna neki, hogy cukorbeteg legyen, daganatot operáljanak ki belőle, hogy a kedvese elhagyja, hogy a cége tönkremenjen. Ehhez ő túl jó ember. Mert az, még akkor is, ha évekig csak szivatta a fejem. Most már csak egy boldog életet kívánok számára, és már nincs bennem semmiféle bizonyítási vágy.