Maradjunk annyiban, hogy ez most nem úgy sikerült, ahogyan szerettük volna. Volt sírás is, de nem Halász Jutka néni miatt, sajnos.
Már napok óta szarul aludtunk, mit szarul, még annál is fossabbul, imádunk beszédfejlődés, szeretjük megszenvedni a dolgokat. Borzasztó nyűgösen és fáradtan ébredtünk szombat reggel és ekkor még fel kellett keltenünk Ficánkát is. Ettől mindketten írtózunk, mert tudjuk bármilyen szelídek, türelmesek és cukik vagyunk vele, utálja, ha nem magától ébred. Nyűgös, hisztis és fáradt marad utána, ami nem a legjobb kombináció, de bíztunk benne, hogy a kocsi majd elringatja.
Nyilván nem így lett. Annyira nem, hogy fele úton megálltunk és mellé kellett ülnöm, hogy szórakoztassam, külöben képes lett volna lila fejjel végigüvölteni az utat. Londonba érve megállapítottuk, hogy rettenetesen elszoktunk tőle, szürkének és nyomasztónak tűnt. Zsúfoltnak és koszosnak. E. szinte őrjöngött a forgalom miatt, a bicajosok szemtelensége és a lezárt utak (London Maraton vasárnap) csak hab volt a tortán.
Az első parkolóházban már nem volt hely, ezért átmentünk a másikba, ami egy ici-pici, szűk hely volt, nevetségesen kevés hellyel, naaaaagyon, naaaagyon sok pénzért (20 font 3 óráért). Szerencsére kicsivel kapunyitásra érkeztünk, szuper helyet találtunk, volt időnk pelenkát cserélni, wc-re menni, enni-inni. És ez volt az a pont, amikor Ficánka úgy döntött, hogy neki itt az alvásidő. Jutka néni elkezdte a műsort, és a mi szerelmetes gyermekünk is. Innentől aztán fogalmam sincs, hogy milyen volt a koncert, ki sírt és ki nem. Én biztos nem, mert a következő egy órát Ficánka hajkurászásával, vígasztalásával, ringatásával töltöttem, felváltva E.-vel. Izzadtunk, folyt rólunk a víz, Ficánka hangulata olyan gyorsan változott, hogy egy idő után képtelenség volt eldönteni, hogy sír vagy nevet.
Idő előtt távoztunk, elég idegesen, felpaprikázva. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy kitolatáskor E. összetörte az autót. Bőgtem, úgy istenesen, kezem-lábam remegett. A csoda az volt, hogy Ficánka nem, így két orrfújás között tudtam segíteni E.-nek megnézni, hogy a lámpák rendesen működnek e. Anyósékig bőgtem, Ficánka aludt egy fél órát a kocsiban, hogy aztán újult erővel tologathassa az ajándék autóit a konyha padlóján. Após és sógornő felmérte a károkat, végül arra jutottak, hogy kocsit cserélünk apóssal, ő pedig megpróbálja helyrehozatni az egyik ismerősével a horpadást, mi pedig lerendeljük az új lámpaburát.
Kicsit sikerült megnyugodnom, mikor láttam, hogy valóban örülnek nekünk és tényleg segítenek, nem csak piszkálni akarnak minket. Egész más volt a hangulat, a légkör. Mindenki körülöttünk ugrált, Ficánkával játszott, beszélgettünk, ettünk, ittunk. Szinte már sajnáltuk, hogy csak ilyen rövid időre jöttünk.
Ficánka hazafele átaludta az utat, meg én is. Itthon derült ki, hogy a kocsi csomagtartója tömve van finomságokkal, amit egyikünk sem értett. Felhívtuk a nagyszülőket, hogy valószínűleg bent maradt a kocsiba a nagybevásárlásuk, mire közölték, hogy az mind a miénk, használjuk egészséggel. Nos, igen, kitaláljátok, hogy itt megint eltört nálam a mécses. Egyszerűen nem számítottam ilyen jellegű megnyilvánulásra tőlük.
A cseresznye a habon pedig az volt, hogy Ficánka életében először átaludta az éjszakát. Mondhatni kialudtuk magunkat, mondhatni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése