Happy Ficánka=happy mummy

Ma volt az első nap a betegácsim történelmében, hogy valóban ágyban, párnák közt töltöttem a napom nagy részét. És mondjuk ki, meglepően jól is esett. Az elmúlt napokban leginkább azzal voltunk elfoglalva, hogy E. szobájából elfogadható "hamarosan baba érkezik" szobát varázsoljunk. Lekerültek a dvd tartó polcok, amiket a nagypapa nemes egyszerűséggel életveszélyesnek ítélt. Majd lekerültek a könyvespolcok is, hogy én se maradjak ki a szórásból. A polcok helyét szépen átfestettük, így most a szoba egyenletes halványkék árnyalatban pompázik. A nagy átalakításból csak a bekeretezett képeink kaptak kegyelmet, meg az ágy feletti polc, viszon E. imádott tv-szekrényének is mennie kellett, a benne lakó töménytelen box dvd-kel együtt.

Miután sikeresen kiürítettük a szobát, rájöttünk, hogy durván viszhangzik, ezért elzarándokoltunk az Ikeába műanyag dobozokért és újabb fiókos szekrényért. Mikor hazaértünk kiderült, hogy kevés műanyag dobozt vettünk, így másnap megint lefutottuk ugyanazt a kört. Így most bőven van műanyag dobozunk, gyakorlatilag bármikor készen állunk egy esetleges evakuálásra. Viszont minden gyönyörű rendben és bedobozolva áll a gardróbszekrényben, az újonan vásárolt fiókos komód pedig tök üres. Megérte megvennünk.

Mondjuk nem félek attól, hogy ez sokáig így maradna, mert biztos forrásból tudom, hogy a hét végén sor kerül a babaváró bulira, ahol nyilvánvalóan töménytelen mennyiségű babaholmit kapunk majd. Nagyjából annyit, hogy a nem használt műanyag dobozaink is biztosan befogásra kerülnek. Igazából már most sejtem, hogy a leendő nagymama, nagynéni és unokahúg erősen túllihegik a dolgot, azon sem lennék meglepve, ha időközben Ficánka egyetemi éveit is simán lepapírozták volna valahol Oxfordban. (Persze akkor már nem Ficánkának fogjuk hívni, hanem Fic-nek, mert az mégiscsak felnőttesebb.)

Közben pedig olvasgatom a csodálatos babaváró könyveket. Vannak álláspontok, miszerint mostanra már befordul pozícióba, vagyis fejjel előre és nem mocorog annyit, mint szokott. Ez nálunk úgy néz ki, hogy gyakorlatilag keresztben fekszik, egyfolytában rúg, kapálózik és csuklik, amitől a hasam egy pillanat megállás nélkül hullámzik. Már sikerült derült perceket okozni vele metrón és közértben is. Néha megtalálja a tüdőmet is, ami csak azért rossz, mert hirtelen történik és nem kapok levegőt másodpercekig. Vagy beszorul a lába, keze, bármilye valahova, amitől nem tudok járni, ülni, levegőt venni, oldalra feküdni vagy oldalfekvésből megmozdulni... stb. és olyan is előfordult, hogy pisilni sem tudtam miatta, pedig ez egy terhes nőnek gyakorlatilag bárhol, bármikor megy.

Szóval, ezzel csak azt akartam mondani, hogy szerintem Ficánka nem olvasta az idevágó szakirodalmat, miszerint befordulunk és csak elvétve rúgjuk gyomorszájon szülőanyánkat. A védőnő szerint ez a szeretet megnyilvánulása részéről, majd azért hozzátette, hogy ennyire aktív babával ritkán talákozik. Én pedig néha rajtakapom E.-t, aki a pocakomra hajolva arra biztatja Ficánkát, hogy születése után azért hagyjon minket néha aludni.

Bristol vol. 2.

Hétvégén korán keltünk, kisettenkedtünk a házból, megreggelizünk a kedvenc helyünkön, majd rohanvást megérkeztünk a Victoriára, ahol már bent állt a busz, gyakorlatilag startra készen, amint felszálltunk, már indult is. Kicsit olyan volt, mintha rossz buszra szálltunk volna, mert tele volt 18-20 éves fiúkkal, lányokkal, épp csak volt helyünk. Azt persze el is lehetett felejteni, hogy aludjunk vagy pihenjünk egy kicsit, mert minden felől kiabálás és röhögés hallatszott, pont mint egy osztálykiránduláson. Később megtudtuk, hogy profi táncosok, akik fellépésre igyekeznek Cardiff-ba.

Szerencsére mi Bristolban leszálltunk, ahol eső fogadott minket és Krisz. Elmentünk hozzájuk, útközben megálltunk fish&chips-et venni, amiből jól belaktunk náluk. Majd megnéztük a szállásunkat, ami élőben még csodálatosabb volt, mint a képeken, tetézve azzal, hogy a házigazdáink elképesztően kedvesek, nyitottak és bohókásak voltak. Innen az SS Great Britain-hoz mentünk, ami egy eszméletlen jó hajómúzeum. A srácok olyanok voltak mint a gyerekek, de a facebookos képeken láthatjátok, hogy én sem tudtam kibújni a bőrömből. Ha Bristolba jártok ki ne hagyjátok! 

A kikötő partján végigsétálva betértünk a Bristol Museumba, ahol a város törénelmével és kultúrájával ismerkedtünk meg. Majd érintve Banksy egyik graffitijét betérünk az Arnolfini gallériába is. Innen kilépve a szél annyira feltámadt, hogy még E.-t is majd elfújta. De minket nem állíthatott meg! A város főterén gasztonómiai fesztivál zajlott, vicces walesi zenészekkel a színpadon. Innen egy rövid sétával felmentünk megnézni a székesegyházat. Ezután döntött úgy Ficánka, hogy most már elég volt a rázkódásból, korán kelésből, fish&chips-ből és Bristolból. Fáradtan elautókáztunk Kriszékhez, ahol E. végre ihatott igazi házipálinkát és ettünk fasírtot, meg pizzát, miközben régi fényképeket néztünk a hajdan volt életünkről, az útépítésben eltöltött szebb napjainkról. Abban maradéktalanul egyetértettünk, hogy a főnökünknél nagyobb segget a világ még nem látott, de a munkánkat és a társaságot mindennél jobban szerettük.

A nosztalgikus hangulat után a szállásunkra autóztunk, mert E. már a kezdetektől fogva azzal nyaggatott, hogy ne maradjuk sokáig, mert ő ki akarja próbálni A Kádat. A Kád egyébkét valóban maga volt a csoda, aranyozott lábakon állt a fürdőszoba közepén, a fehérre festett boltívek alatt, az ágyunkból csudaklassz rálátással. Még szép, hogy mindketten kilubickoltuk magunkat benne. Közben pedig megnéztük az ominózus dalfesztivált. Ha a kád csoda volt, akkor az ágyunk meg álom, én még ilyen kényelmes, pihe-puha fekhelyen még nem aludtam soha. Nem is csoda, hogy a hetek óta makacs náthánk a szél ellenére is sokat javult az átaludt éjszaka hatására.

Reggel meséket néztünk a tvben és elterveztük, hogy életünk végéig itt maradunk ebbe a szobába és nem mozdulunk ki. Aztán éhesek lettünk és muszáj volt felmenni reggelizni. Házigazdánk már várt minket terülj-terülj asztalkával. Mézes müzlit ettünk kókusztejjel, friss eperrel és málnával. Majd betoltunk néhány málnalekváros pirítóst, amire frissen facsart narancslevet ittunk. Közben a házigazdánkkal beszélgettünk művészetről, festészetről, építészetről, Bristolról és kicsit a politikáról is. Jó hangulatban búcsúztunk el, megigérve, hogy Ficánkával is eljövünk hozzájuk.

Krisz már várt minket, hogy elmenjünk a hídhoz, ami lélegzetelállító. Magas, karcsú és gyönyörű. Megmásztuk a csillagvizsgálót is, és aláereszkedtünk egy barlangba is. Végezetül a Blaise kastély és park következett. A kastélyban fantasztikus helytörténeti múzeum van, a gyerekjátékokon át a lakberendezési tárgyakig, sőt még egy régimódi osztályteremnek is helyt ad, ahol a gyerekek a saját bőrükön tapasztalhatják meg milyen volt iskolásnak lenni régen. A parkja hatalmas és csodaszép. Buja évszázados fákkal és süppedős pázsittal.

Sajnos a buszunk indult vissza Londonba, és mi fájó szívvel intettünk búcsút Bristolnak és Krisznek. Fáradtan, de élményekkel gazdagon tértünk haza. Igazából nem tudjuk eldönteni, hogy Bristol szépsége vagy a kiszakadás a mókuskerekünkből volt ránk nagyobb hatással. Valószínűleg mindkettő. Bármikor visszamennénk újra.

Bristol vol. 1

Gyorsan írok egy blogbejegyzést arról, hogy a hétvégén Bristolban voltunk, mert hajlamos vagyok szépen elcsúsztatni dogokat, aztán meg csodálkozom, hogy miért is nincs dokumentálva semmi, pedig én ooooolyan grafomán vagyok.

A dolog igazából már tavaly ősztől kezdődött, mikor Krisz és Andi ellátogatott Londonba. Mert aznap szent fogadalmat tettünk, hogy mi meg meglátogatjuk őket Bristolba. Aztán szegény Krisz folyton próbálkozott, hogy mikor jöttök, gyertek már, de közben velünk egyszerűen csak túl sok dolog történt egyszerre, olyanok, hogy: babát várok, hazamentünk kétszer, védőnő és orvos, orvos és védőnő, kórház párszor, izgulás, londoni megsértődött barátok kiengesztelése, millió megválaszolatlan e-mail és munka, munka, munka. Végül asztalra csaptam és kitűztem a dátumot. Aztán berezeltem. Először azért, mert a dátum túl közel volt, aztán azért, mert E. nehezen mozdul ki a komfortzónájából, majd azért, mert minden úri mókát borzasztóan drágának tartok Ficánka születése előtt.

Kezdjük ott, hogy egy egész hétvégére nem nyúlhatjuk le csak úgy a családi autót. A vonat kézenfekvő megoldásnak tűnt, főleg, hogy egy óra alatt Bristolba ér. Ekkor még nem tudtam, hogy a vonatjegyek kb. az aranyárral vetekednek Angliában. De hamar szembesültem vele, hogy gyakorlatilag ugyanennyi pénzért Magyarországra is utazhatnánk. Aztán jöttek a különböző távolsági buszjáratok, mert itt nem csak egy társaság egyeduralmáról beszélünk, mint otthon, hanem legalább 20 különböző cégről. Szolgáltatásaik elég rendesen eltérnek egymástól. Van ahol internet, kávé, szendvics is megtalálható, ők a prémium kategória és van a fapados szolgáltató, amivel több órán át zötykölődsz, viszont az árától sem dobod le a hajad.

Megabus-os jegyet vettem, fapadosat, mert Oxfordba is velük mentem és tudtam, hogy bár 2 órás út áll előttünk nem fog minden bokornál megállni. Ennél a pontnál nyögte be E., hogy ő még életében nem utazott távolsági buszon. Nyilván vannak a világon emberek, akik még éketükben nem utaztak távolsági buszon, csak nem gondoltam volna, hogy az én kedvesem is ez a kategória. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, nem fog fájni, csak egy kicsit hosszú lesz.

Következett a szállás kiválasztása, ami borzalmas tortúra volt. Ami elfogadható áron volt az mind a városon kívül esett, ami a városban volt az vagy ronda, sivár és ízléstelen vagy drága, esetleg mindez együtt. E. szerint egy túlságosan is rápörögtem a dologra, de miután végignézett velem közel 20 honlapot, felállt és közölte, hogy felőle azt választok, amit csak akarok, de őt hagyjam békén ezzel. Végül találtam egy Bed & Breakfast az óvárosban, ami kinézetre elég extravagáns és egyedi volt, közel minden látnivalóhoz. Beszéltünk velük telefonon, váltottunk pár mélt és már akkor tudtuk, hogy ez bizony remek lesz.

6 and the half

avagy, né` má` lenyelt egy pöttyös labdát! 

Igazából most van az a pont, mikor az embereknek körülöttem "leesik", hogy gyereket várok. Nyilván az elmúlt 6 és fél hónap nem volt elég látványos változás, mostanra viszont lett ott elől az a dudor. Egyébként meg semmi. Pedig úgy drukkoltam, hogy végre megnövök mellesleg is. 

Az elmúlt egy hónapban szembe kellett néznem azzal a ténnyel is, miszerint már nem vagyok annyira mozgékony, mint azelőtt. Nem tudok úgy lehajolni, felkelni, cipőt bekötni, zoknit felhúzni, lépcsőn felmenni, lábat borotválni, lábkörmöt vágni... stb., mint a terhesség előtt. Az pedig, hogy szúr, nyom, fáj és hasogat azt senki egy szóval sem említette. Bár, nyilván én vagyok a balek, aki azt hitte, mindezt mosolyogva, könnyek és nyüszkölés nélkül végig lehet csinálni. És akkor még a hormonok fura összjátékáról nem is szóltam.

Egyébkét meg minden rendben van. Minden normális. Igazából ezzel a mondattal már ki lehetne kergetni a világból, még akkor is, ha pont ettől kéne megnyugodnom. "Minden normális, minden rendben ANYUKA." Én meg bőgök. Foghatjuk a hormonokra. Bár, igazából ez nem szól másról, mint, arról a tényről, hogy nem sokára valakinek az anyukája leszek. Ficánka majd nekem fogja szavalni az anyák napi verset, nekem írnak majd a tanítónénik az ellenőrzőbe, én leszek A Ficánka anyukája, a Rézi néni. Én, aki utálok mosogatni, nem jeleskedem a házimunkában, hajlamos vagyok dolgokat elfelejteni, végtelenül ügyetlen vagyok, szétszórt és hirtelen, most lesz nekem egy Ficánkám, akiért életem végéig felelősnek kell lennem és nem mondhatom azt az anyukámnak, hogy figyeljé csak, elmegyek szerencsét próbálni a világ túlfelére, te meg figyelj csak addig Ficánkára.

Persze ebbe nem most kellett volna belegondolni, de mindig elfog a kétségbeesés, hogy elég érett, felnőtt ember vagyok e ahhoz, hogy felneveljek egy gyereket. Nem fogom e majd összetörni, leejteni, rosszul nevelni, lelki sebeket okozni neki, gátolni őt valamiben. Szóval, hogy elég jó leszek e neki? Elég jó leszek e anyának? 

És akkor még a szüléstől való félelmemről még nem is írtam...

Fuck me

A probléma csak annyi, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal három hete beteg vagyok. Kezdődött egy náthával, ami felfejlődött torokgyulladássá, hogy most egy alapos arc- és homloküreggyulladásban tetőzzön. A terhességben pedig az is a csudaklassz kategóriát képviseli, hogy nem igen vehetsz be gyógyszert, antibiotikumot pedig egyszerűen felejtsd is el. Ha pedig mégis van gyógyszer, akkor az tök nyilvánvalóan laktózt tartalmaz. Így az egyetlen segítségem egy mentolos orrspray, amire azért biztonság kedvéért ráírták, hogy terhesek ne használják egy hétnél tovább. Meséltem már, hogy 3 hete beteg vagyok?

Mondjuk a tök nyilvánvaló megoldás az lenne, ha itthon párnák közt kifekhetném az egészet. De akkor meg magától érthetően ugrott a szuper jó szülési szabadság kondíciómnak. Persze azon tudnék vitatkozni, hogy hogyan is van ez a marha jó szülési szabadság dolog... A múlt héten ugyanis találkoztam az elképesztően jóképű, férfias, mellesleg meleg HR managerrel, aki elővezette, hogyaszongya: akkor maradsz július első hetében, majd kiveszed a három hét szabadságodat, utánna megszülsz, majd jövő májusába visszajössz dolgozni. 

Belőleg meg kibukott, hogy de hát júliusban szülök, remélem van szülésznői képesítésed! Meg aztán az a július 28-a nem egy egzakt dátum, nincs tervezett császárom délután 3-ra, hogy még előtte be tudjak ugorni körmöshöz, meg fodrászhoz. Erre nagyon okosan, jóképűen és férfasan bólogatott, de hozzátette, hogy szerinte akkor is így lenne a legjobb. De én döntök, nyilvánvalóan.

Kifele jövet összetalálkoztam a főnökömmel, aki látta, hogy mennyire fel vagyok dobva a jóképű és férfas HR managerrel folytatott beszélgetéstől, majd miután megtudta, hogy mi volt a megbeszélés tárgya, ő is totál feldobódott nem. Kérdezte, hogy jóképű és férfias HR managerünk tudja e, hogy mikor szülök? Illetve, hogy mivel jár a munkám. Mondtam, hogy a szülés dátumát tudja, de kétségeim vannak afelől, hogy pontosan tudja mivel is jár a munkám. A főnököm válasza csak annyi volt erre, hogy akkor ő most megy és elmeséli. Azóta nem láttam. Remélem jól van.

Mostanra viszon kitaláltam, hogy ÉN mikor akarok szülési szabadságra menni, ami magától érthetően nem július eleje. Azt mondjuk még nem tudom, hogy addig hogy húzom ki, mert ha őszinte akarok lenni, napról-napra nehezebb lesz. Pl. közdök a cipőfűzéssel vagy a lábborotválással. És ezek még csak az egyszerű hétköznapi dolgok, amiben nincs benne a napi 5 king size ágy felhúzása és 5 HH szoba kitakarítása. És nem tudom, hogy említettem e már, de három hete beteg vagyok.

Whatsup

Gondoltam írok majd egy csuda jó bejegyzést arról, hogy Southend-on-Sea-n voltunk. Aztán megnéztem a naptárat és kiderült számomra, hogy az már több hete volt. Mentségemre szolgáljon, hogy vagy dolgozom, vagy védőnőhöz megyek, illetve hízom. Mondjuk a hízás elég magányos tevékenység, akár blogot is lehetne írni közben, de én inkább az alvást választom.

Ma végre eljutottam boltba, persze szigorúan vérvétel után. Hiszen a szabadnapjaimat leginkább az orvosos időpontjaim határozzák meg. Szóval, kellően jól voltam még azután is, hogy háromszor lecsapoltak és reggel óta nem ettem egy falatot sem. Jó monduk itt nem mondok igazat, mert rögtön azután, hogy azt mondta a nővérke, hogy kész, én már tömtem a számba a kekszet, meg a csipszet felváltva, mint egy ugandai éhező, aki évek óta nem evett. Ezek után meg meglepődöm, hogy mennyit mutat a mérleg. Mondjuk az is igaz, hogy minden utamba kerülő mérlegre ráállok (a HH-ban minden szobában van), mert tök vicces, hogy ennyi még életemben nem voltam. Bár ha azt vesszük terhes sem voltam még eddig...

Persze gondolom azt is kéne figyelni, hogy mit eszem, de olyan csábító hamburgerekbe botlok jövet-menet, meg Pilóta kekszbe és pukiba. Szerintem egy ültő helyemben megettem egy zacskó pukit, egy doboz Pilóta kekszet és egy csibe burgert sültkrumplival. Remélem, az azért javamra lesz írva valahol, hogy a buriban friss saláta volt és, hogy a krumpli felét meghagytam azért mert addigra eláztatta a kecsöp, én meg úgy nem eszem meg.

De igazából arról akartam írni, hogy beszabadultam egy boltba, ahol aztán vettem édes rugdalózókat Ficánkának. Azt hiszem kezdek átesni a ló túloldalára és eljön az az idő, mikor térdig fogunk járni a babaruhákban. Esküszöm próbálom visszafogni magam, de ott annál a pontnál, hogy megfogom a puha anyagjukat, elveszek és csak arra tudok gondolni, hogy: kell, kell, kell, most. Az pedig, hogy minden nyuszis, macis, kiskutyás, zsiráfos, oroszlános, szivárványos, dinós és bárányos, bárányos, bárányos, nah, ezzel engem meg lehet venni kilóra. Bár, attól teljesen megrémülök, hogy milyen nagyok. Még nem teljesen értem, hogy hogyan fér el bennem egy ekkora gyerek, arról meg végképp fogalmam sincs, hogy hogyan fog kijönni. Nyilván van róla figalmam, hogy hogyan, de egyelőre minden alternatíva borzasztó ijesztő.

Aztán valahogy átkeveredtem a cipőkhöz, ahol rámmosolygott egy, esküszöm még a nevemet is suttogta. Így aztán velem kellett jönnie. Pedig annyira nem az én stílusom, igazából nem is tudom mihez fogom felvenni, viszont elképesztően kényelmes. És rózsaszín kockás, neonzöld szegéllyel. Igen, tudom, hogy borzasztó ízlésem van cipők terén. Most ott tartunk, hogy bedugtam a szekrény alá. De onnan is sutyorog, attól tartok kénytelen leszek felvenni holnap. 

Prolusion

Nekem egyszerűen nem szabad otthon maradnom hétvégére, mert abból rendszerint csúnya dolog lesz. Múlt héten pl. középfülgyulladás, ezen a hétvégén pedig megtartottuk a "hogyan szülünk" főpróbáját, amit szívem szerint igazán kihagytam volna. Most hétvégén is offos vagyok, így rettegve várom, hogy mi jöhet még ezek után.

Egyébkén igazán kellemes hétvégének igérkezett. Sokáig aludtunk, sokáig lustálkodtunk, kb. dél volt mire elindultunk a kedvenc reggeliző helyünkre, harapni valamit. A srácok írtó aranyosak abban a kis kávézóban, ahova járunk. Gyakorlatilag kezdetektől fogva végigkísérik a kapcsolatunkat, így most ők is őszinte örömmel várják a baba születését. Én a szokásos hamburger, sültkrumpli, saláta kombót toltam, míg E. a flancosan hangzó kontinetális reggelit választotta. Csevegtünk egy kicsit a srácokkal miközben ettünk, szóval minden a szokásos szombat reggeli mederben zajlott. Reggeli után felsétáltunk Crouch End-re az óratoronyhoz, hogy nézzünk nekem könyvet, vegyünk egy nagy csokor tulipánt és lefojtsuk a reggelit egy decaff soja latte-val. 

Hazafelé már rohantunk, mert E. bejelentette, hogy csak másodpercek választják el attól, hogy kidobja a taccsot. Annyira romantikus, nem? Nagy csokor tulipán, terhes nő és a zöld arcszinnel rendelkező pasija. Kéz a kézben. Szerencsére időben hazaértünk. Nekem semmi bajom nem volt, eltekintve attól, hogy pocakosan nem kifejezetten szeretek futni. Este azonban már nem esett jól a vacsora és kicsit furcsán éreztem magam.

Hajnalban egy brutális jóslófájással kezdődött. Azt hittem, hogy kiszakad menten a gyomrom, a hátam úgy fájt, mintha kalapáccsal zúzták volna össze, a medencém meg ketté akart szakadni. Nyöszörögtem, amitől E. is felébredt, teljesen megrettenve bámult rám, hogy most aztán meg mi a franc van?! Mondtam, hogy nem tudom, lehet, hogy szülünk. Végül kitámolyogtam a fürdőbe, ahol egyszerre vettem használatba a wc-t és a mosdókagylót. És mindezt utána kb. 15 percenként, jóslófájásokkal tarkítva. Az első alkalommal bőgtem, remegtem, nyöszörögtem, míg E. kedvesen simogatta a hátam, tartotta a fejem. Idővel azonban változott a felállás, ahogy a fájdalom nagyobb lett, én lettem egyre higgadtabb, E. pedig borzasztóan ideges. Aztán megjött a mentő, benne két cérnavékony ír csávó, akiknek a dumájukat csak feliratozva lehetett megfejteni, így többször is előfordult, hogy nem a megfelelő választ adtam a kérdésükre. E. sem segített túl sokat, mert tisztára kiütötte a pánik.

Életemben először ültem vagyis feküdtem mentőben, miközben E. végig fogta a kezem, én pedig nagyon igyekeztem, hogy ne hányjam össze a berendezést, vagy a mentős csávót. A metős csávó meg mindent bevetett, hogy elterelje a figyelmemet. Elmesélte, hogy a barátnője most van a negyedik hónapban, 5 kilót fogyott az első trimeszter alatt, mert annyit hányt. Egyfolytában fáj mindene és már most vizesednek a bokái. Mondtam neki, hogy velem semmi ilyesmi nem történt, tök jól voltam, leszámítva a mai napig. Mindeközben pedig olyan csudaszép jóslófájásokat produkáltam, hogy a mentős srác teljesen megbabonázva bámulta a pocakomat, ami másodpercek alatt szaladt össze a köldököm alatt egy csomóba, azt az érzetett keltve, hogy mindját kitör belőle egy élien.

Így érkeztünk meg a kórházba, ahol én jobban tudtam, hogy hova kell mennünk, mint a mentősök. Infúziót kötöttek rám, kaptam fájdalomcsillapítót és onnantól kezdve tiszta chill out volt minden. Leszámítva azt, hogy E. fel-alá járkált a szobában és minden nyögésemre pánikrohamot kapott. Később csináltak egy tesztet is, hogy mennyire esélyes nálam a koraszülés. Elég fájdalmas volt, még így zsibbasztókkal is, de legalább megtudtuk - röpke 2 óra múlva - , hogy nem áll fent koraszülés veszélye.

Este 7-kor, mielőtt utunkra bocsájtottak volna belémdiktáltak 5 szelet pirítóst és fél liter borzaszóan fos teát. Megkaptam a zárójelentésemet is, amiben szerepelt a gyönyörű ételmérgezés szó, és még utoljára kaptam egy injekciót, amitől már a kocsiban elájultam. Másra gyakorlatilag nem is emlékszem, homályos képeim vannak arról, hogy E. ágyba dug, majd többször kimentem éjszaka pisilni, de úgy éreztem, mindha a végtagjaim valaki máshoz tartoznának. 

Ma pedig túl vagyok már 4 pirítóson, egy nagy adag főtt krumplin és egy almán. Eddig minden oké, jól vagyok, több gyógyszert sem kellett bevenni. De őszintén kíváncsi leszek rá, hogy a mostani hétvége milyen meglepetéseket tartogat.