List

Akartam írni egy szép tartalmas bejegyzést a barátságról, de meggondoltam magam, mert nincs kedvem újból és újból felbaszni az agyam rajta. Maradjunk annyiban, hogy vannak, akikkel több ezer kilométer távolságból is megy, és megint vannak, akikkel nem. És nyilván tök kultúrált megoldás hónapokkal ezelőtt törölni valakit a facebookos ismerősök közül, hogy utána számonkérd rajta, hogy miért is nem írt rád, mikor törölted. Mert nem számolom naponta a facebookos ismerőseim, azé`.

Helyette álljon itt egy lista, ami viszont az elmúlt hétben szuperjó volt, mert cicza posztja után én is kedvet kaptam.

♥ szomszéd cicája minden nap a mi hálószobánk ablakában napfürdőzik

♥ E. könyvet olvas

♥ laktóz mentes fagyi

♥ új illatú tusfürdők beszerzése a The Body Shop-ból

♥ The Body Shop megajándékoz egy szuper áfonyás body butter-rel, mert ebben a hónapban volt a szülinapom

♥ 12 kilóval vagyok nehezebb az átlagos súlyomnál és élvezem

♥ Thaiföldre skype-olni

♥ utolsó simításokat végezni az összes babás dologgal kapcsolatban

♥ búcsúajándékot venni, azzal a tudattal, hogy én nem búcsúzom

♥ Bence babával és szüleivel találkozni

♥ végre értelmes és hivatalos választ kapni arra a kérdésre, hogy milyen állampolgárságú lesz Ficánka

♥ aszalt sárgabarack és banán csipsz

♥ zsemlemorzsa és rántott brokkoli

♥ Game of Thrones

♥ E. szülinapi ajándékát már most beszerezni

♥ kitűző készítő kit

7 and the half

Hátizé... maradjunk annyiban, hogy nem igazán tudok elszámolni vele mikor is nőt meg ekkorára. Nagy. Mondjuk felülről nekem nem tűnik annyira hatalmasnak. Viszont a facebook-os képeken én is ledöbbentem. 

Lassan 11 kiló plusznál tartok, lassú vagyok, nehézkes, nyűgös, egyfolytában éhes és álmos. Lelkileg pedig borzasztó sérülékeny. Mondjuk ez nem újdonság, mert mióta babát várok kicsit kiszolgáltatotnak és sebezhetőnek érzem magam. Leginkább azért, mert nem én irányítok, hanem a testem, hihetelenül nincs kontrollom önmagam felett és őszintén nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy 2 havonta új nadrágot vegyek. Most is úgy vagyok vele, hogy istenem, már csak másfél hónap, azt már kibírom ezekkel a nadrágokkal. Aztán meg kénytelen vagyok az egész napomat fürdőköntösbe tölteni, mert nem jön rám semmi. És mivel a fürdőköntös még mindig nem túl elfogadott utcai viselet, kénytelen leszek feladni az elveimet.

Aztán még az is van, hogy zöldséget kell ennem és vörös húsokat, mert alacsony a vasam. Vagyis nem alacsony, de pont határérték és ha nem kapom össze magam, akkor kórházban szülök és nem szülőotthonban. Ez így leírva nem olyan nagy tragédia, de ha azt mondom, hogy a szülőszoba szép tágas, hatalmas káddal, labdával, babzsákkal, ülőpárnákkal, bordásfallal és ággyal, ellentétben a kórházzal, ahol az ágyamon és a kiságyon kívül csak a figyelő monitor van és jobb esetben még egy szék, akkor érthető az aggodalmam. Ennek ellenére utálom a zöldségeket és a vörös húsokat, így most olyan dolgokkal taktikázom, mint csicseri borsó, aszalt sárgabarack, meg persze vas tabletta.

És volt itt meglátogatni az Anyukám. Kicsit sűrűre sikerült a programunk, a facén meg lehet tekinteni. A Kew Garden csodaszép, de azt hiszem nem 7 és felesen kellett volna kipróbálnom. Jelenleg is pihenem az elmúlt 10 nap eseményeit, ami kb. azt jelenti, hogy két óránként bealszom egy másfél órára, ezért is lehet az, hogy ezt a bejegyzést már közel öt órája írom. Igen alacsony hatásfokkal működöm. Őszintén kezdem megérteni az egyik kolléganőm véleményét, miszerint inkább az első három hónap hányós rosszullétei, mint az utolsó két hónap gyötrelmei. Pedig nekem nincsenek is olyan panaszaim, mint vizesedés és társai. Szimplán csak nagy vagyok, mint egy elefánt vagy azok a helyes kis csüngő hasú malackák. 

Smurf

Ti tudtátok, hogy Törpillát eredetileg Hókuszpók "készítette", azért, hogy az kémkedjen neki? És, hogy eredetileg nincs főcímzene?

(Igen, hála a szülési szabadságomnak, rengeteg időm van hülyeségekre.)

GOwalk

Ma végre olyan idő volt, hogy megsétáltathattam E.-től kapott szuper GOwalk cipőmet, vagyis inkább ő sétáltatott engem. Esküszöm még életemben nem volt ennyire kényelmes cipő a lábamon. Egyrészről pont olyan érzés járni benne mintha süppedős füvön sétálna az ember, másrészről annyi súlya van, mint egy tollpihének. Az árát éppen ezért nem is merem megnézni, gyanítom, hogy nem volt olcsó. 

Elsétált(unk)am a kedvenc Oxfam boltomba, mert szuperul sütött a nap és mert a cipőm kívánta. Az tök lényegtelen, hogy a kedvenc Oxfam boltomban szuper cd-ket lehet venni potom pénzért és az eladók annyira jófejek, hogy megdicsérik a pocakomat és a szalmakalapomat. Mondjuk lehet, hogy azt hitték valami őrülttel van dolguk, mikor a kedvenc KT Tunstall cd megtalálásakor felsikkantottam, Kaiser Chiefs cd-ket pedig olyan erővel szorítottam magamhoz, hogy majd eltörtek. Mentségemre szolgáljon, hogy egy csávó pont azon a részen keresgélt, ahol én és pont az orrom elől halászta el a Stereophonics Perfomance and Coctails albumát, amire én is fentem a fogam.

Hazaérve lőttem életem első selfiét, amit a borzasztó eremény láttán többet nem is fogok megismételni. Megörökítettem a pocakomat kálával és a csudálatos GOwalk cipőmet, majd beszedtem Ficánka kimosott pöttöm cuccait a szárítókötélről. Most pedig a változatosság kedvéért Maroon 5 Moves like Jagger számát hallgatom, miközben Pilóta kekszet eszem és becsekkolok Anyukának jövőhétre.

Purple is my colour

Sikerült megint egy olyan idióta dolgot abszolválnom a terhesség ingoványos talaján, amire első körben nem volt magyarázat. Nyilván az egyetlen ember, akitől pirulás nélkül meg mertem kérdezni - az Anyukám -, az még életében nem hallott erről a problémáról. De ez nem gátolta meg abban, hogy ne kérdezze folyamatosan azt: nem fáj? biztos nem fáj? nem ütötted meg? biztosan nem ütötted meg? Egyértelmű, hogy dolgokat elfelejtek, ez elvileg a terhesség egyik velejárója, de azért erre biztosan emlékeznék. 

Szóval, mivel nem volt érdemleges válasz, csak aggódás, én is bepánikoltam, hogy biztosan az én hibám, valami történt velem én meg még csak nem is emlékszem rá. Ennek továbbfejlesztett változata öt perc pánik után: úristen, a kórházban nem fogják odaadni a gyerekemet, mert látni fogják mekkora rakás szerencsétlenség vagyok. Egy kiadós bőgés után (ebben mostanában verhetetlen vagyok) kénytelen voltam belátni, hogy csak egyetlen dolgot tehetek: alámerülök az internet sötétebbnél is sötétebb bugyrába: a baba-mama fórumokba.

Egészen idáig komolyan tartottam magam, miszerint nem olvasok interneten semmilyen babás fóumokat, oldalakat, mert csak jobban kétségbeesek, mint amennyire vagyok, ez a dolog azonban nem tűrt halasztást. Jó egy óra keresgélés után, mikor már éppen ott tartottam, hogy egyszerűbb lenne felhívnom a régi nőgyógyászomat otthon és belezokogni a bánatomat a telefonba, mikor végre megtaláltam a választ. És persze, hogy semmi különös, nagyjából 50 terhes nőből, 30-nak van. A maradék 20 pedig még csak nem is hallott róla, köztük az Anyukám se.

Úgy szeretném, ha bizonyos információk csak úgy áramolnának, mint a csí, és nem kéne pánikba esnem minden szir-szarért. Ha nem csak legyintenének, hogy majd rájövök, meg ez nem is olyan fontos... stb. Ha lenne egy kimeríthetetlen állapotos enciklopédia, ahol minden kérdésemre választ kapok, bármekkora baromságot is kérdezek. Most viszont úgy tűnik, hogy a lila egyelőre marad az én színem.

Happy Ficánka=happy mummy

Ma volt az első nap a betegácsim történelmében, hogy valóban ágyban, párnák közt töltöttem a napom nagy részét. És mondjuk ki, meglepően jól is esett. Az elmúlt napokban leginkább azzal voltunk elfoglalva, hogy E. szobájából elfogadható "hamarosan baba érkezik" szobát varázsoljunk. Lekerültek a dvd tartó polcok, amiket a nagypapa nemes egyszerűséggel életveszélyesnek ítélt. Majd lekerültek a könyvespolcok is, hogy én se maradjak ki a szórásból. A polcok helyét szépen átfestettük, így most a szoba egyenletes halványkék árnyalatban pompázik. A nagy átalakításból csak a bekeretezett képeink kaptak kegyelmet, meg az ágy feletti polc, viszon E. imádott tv-szekrényének is mennie kellett, a benne lakó töménytelen box dvd-kel együtt.

Miután sikeresen kiürítettük a szobát, rájöttünk, hogy durván viszhangzik, ezért elzarándokoltunk az Ikeába műanyag dobozokért és újabb fiókos szekrényért. Mikor hazaértünk kiderült, hogy kevés műanyag dobozt vettünk, így másnap megint lefutottuk ugyanazt a kört. Így most bőven van műanyag dobozunk, gyakorlatilag bármikor készen állunk egy esetleges evakuálásra. Viszont minden gyönyörű rendben és bedobozolva áll a gardróbszekrényben, az újonan vásárolt fiókos komód pedig tök üres. Megérte megvennünk.

Mondjuk nem félek attól, hogy ez sokáig így maradna, mert biztos forrásból tudom, hogy a hét végén sor kerül a babaváró bulira, ahol nyilvánvalóan töménytelen mennyiségű babaholmit kapunk majd. Nagyjából annyit, hogy a nem használt műanyag dobozaink is biztosan befogásra kerülnek. Igazából már most sejtem, hogy a leendő nagymama, nagynéni és unokahúg erősen túllihegik a dolgot, azon sem lennék meglepve, ha időközben Ficánka egyetemi éveit is simán lepapírozták volna valahol Oxfordban. (Persze akkor már nem Ficánkának fogjuk hívni, hanem Fic-nek, mert az mégiscsak felnőttesebb.)

Közben pedig olvasgatom a csodálatos babaváró könyveket. Vannak álláspontok, miszerint mostanra már befordul pozícióba, vagyis fejjel előre és nem mocorog annyit, mint szokott. Ez nálunk úgy néz ki, hogy gyakorlatilag keresztben fekszik, egyfolytában rúg, kapálózik és csuklik, amitől a hasam egy pillanat megállás nélkül hullámzik. Már sikerült derült perceket okozni vele metrón és közértben is. Néha megtalálja a tüdőmet is, ami csak azért rossz, mert hirtelen történik és nem kapok levegőt másodpercekig. Vagy beszorul a lába, keze, bármilye valahova, amitől nem tudok járni, ülni, levegőt venni, oldalra feküdni vagy oldalfekvésből megmozdulni... stb. és olyan is előfordult, hogy pisilni sem tudtam miatta, pedig ez egy terhes nőnek gyakorlatilag bárhol, bármikor megy.

Szóval, ezzel csak azt akartam mondani, hogy szerintem Ficánka nem olvasta az idevágó szakirodalmat, miszerint befordulunk és csak elvétve rúgjuk gyomorszájon szülőanyánkat. A védőnő szerint ez a szeretet megnyilvánulása részéről, majd azért hozzátette, hogy ennyire aktív babával ritkán talákozik. Én pedig néha rajtakapom E.-t, aki a pocakomra hajolva arra biztatja Ficánkát, hogy születése után azért hagyjon minket néha aludni.

Bristol vol. 2.

Hétvégén korán keltünk, kisettenkedtünk a házból, megreggelizünk a kedvenc helyünkön, majd rohanvást megérkeztünk a Victoriára, ahol már bent állt a busz, gyakorlatilag startra készen, amint felszálltunk, már indult is. Kicsit olyan volt, mintha rossz buszra szálltunk volna, mert tele volt 18-20 éves fiúkkal, lányokkal, épp csak volt helyünk. Azt persze el is lehetett felejteni, hogy aludjunk vagy pihenjünk egy kicsit, mert minden felől kiabálás és röhögés hallatszott, pont mint egy osztálykiránduláson. Később megtudtuk, hogy profi táncosok, akik fellépésre igyekeznek Cardiff-ba.

Szerencsére mi Bristolban leszálltunk, ahol eső fogadott minket és Krisz. Elmentünk hozzájuk, útközben megálltunk fish&chips-et venni, amiből jól belaktunk náluk. Majd megnéztük a szállásunkat, ami élőben még csodálatosabb volt, mint a képeken, tetézve azzal, hogy a házigazdáink elképesztően kedvesek, nyitottak és bohókásak voltak. Innen az SS Great Britain-hoz mentünk, ami egy eszméletlen jó hajómúzeum. A srácok olyanok voltak mint a gyerekek, de a facebookos képeken láthatjátok, hogy én sem tudtam kibújni a bőrömből. Ha Bristolba jártok ki ne hagyjátok! 

A kikötő partján végigsétálva betértünk a Bristol Museumba, ahol a város törénelmével és kultúrájával ismerkedtünk meg. Majd érintve Banksy egyik graffitijét betérünk az Arnolfini gallériába is. Innen kilépve a szél annyira feltámadt, hogy még E.-t is majd elfújta. De minket nem állíthatott meg! A város főterén gasztonómiai fesztivál zajlott, vicces walesi zenészekkel a színpadon. Innen egy rövid sétával felmentünk megnézni a székesegyházat. Ezután döntött úgy Ficánka, hogy most már elég volt a rázkódásból, korán kelésből, fish&chips-ből és Bristolból. Fáradtan elautókáztunk Kriszékhez, ahol E. végre ihatott igazi házipálinkát és ettünk fasírtot, meg pizzát, miközben régi fényképeket néztünk a hajdan volt életünkről, az útépítésben eltöltött szebb napjainkról. Abban maradéktalanul egyetértettünk, hogy a főnökünknél nagyobb segget a világ még nem látott, de a munkánkat és a társaságot mindennél jobban szerettük.

A nosztalgikus hangulat után a szállásunkra autóztunk, mert E. már a kezdetektől fogva azzal nyaggatott, hogy ne maradjuk sokáig, mert ő ki akarja próbálni A Kádat. A Kád egyébkét valóban maga volt a csoda, aranyozott lábakon állt a fürdőszoba közepén, a fehérre festett boltívek alatt, az ágyunkból csudaklassz rálátással. Még szép, hogy mindketten kilubickoltuk magunkat benne. Közben pedig megnéztük az ominózus dalfesztivált. Ha a kád csoda volt, akkor az ágyunk meg álom, én még ilyen kényelmes, pihe-puha fekhelyen még nem aludtam soha. Nem is csoda, hogy a hetek óta makacs náthánk a szél ellenére is sokat javult az átaludt éjszaka hatására.

Reggel meséket néztünk a tvben és elterveztük, hogy életünk végéig itt maradunk ebbe a szobába és nem mozdulunk ki. Aztán éhesek lettünk és muszáj volt felmenni reggelizni. Házigazdánk már várt minket terülj-terülj asztalkával. Mézes müzlit ettünk kókusztejjel, friss eperrel és málnával. Majd betoltunk néhány málnalekváros pirítóst, amire frissen facsart narancslevet ittunk. Közben a házigazdánkkal beszélgettünk művészetről, festészetről, építészetről, Bristolról és kicsit a politikáról is. Jó hangulatban búcsúztunk el, megigérve, hogy Ficánkával is eljövünk hozzájuk.

Krisz már várt minket, hogy elmenjünk a hídhoz, ami lélegzetelállító. Magas, karcsú és gyönyörű. Megmásztuk a csillagvizsgálót is, és aláereszkedtünk egy barlangba is. Végezetül a Blaise kastély és park következett. A kastélyban fantasztikus helytörténeti múzeum van, a gyerekjátékokon át a lakberendezési tárgyakig, sőt még egy régimódi osztályteremnek is helyt ad, ahol a gyerekek a saját bőrükön tapasztalhatják meg milyen volt iskolásnak lenni régen. A parkja hatalmas és csodaszép. Buja évszázados fákkal és süppedős pázsittal.

Sajnos a buszunk indult vissza Londonba, és mi fájó szívvel intettünk búcsút Bristolnak és Krisznek. Fáradtan, de élményekkel gazdagon tértünk haza. Igazából nem tudjuk eldönteni, hogy Bristol szépsége vagy a kiszakadás a mókuskerekünkből volt ránk nagyobb hatással. Valószínűleg mindkettő. Bármikor visszamennénk újra.