Teeth

Két foga van és harap, mi az?

Love me or not

Lövésem sincs, hogy mi történt az éjjel és miért. Ott kezdődött, hogy Ficánka felébredt hajnal 1-kor és onnantól nem volt megállás. Megetettem, elaltattam, lefektettem. Öt perc sem telt bele és már a nyuszinak dünnyögött, majd sikkangatott neki. Gondoltam majd elalszik, történt már ilyen. De nem, egy órán keresztül játszott a sötétben, majd pityeregni kezdett. Vígasztaltam, ringattam. Majd mikor úgy tűnt elaludt, visszatettem az ágyába. Hát, nyilván nem aludt, így újabb óra telt el a nyuszival játszva. Majd ordítás. E. ringat, ordítás. Próbálom etetni, de etetés után megint ordítás. Tisztába tesszük, foggélt adunk, meg fogport, hátha a foga fáj. Csendes sírás, részéről és részemről is. Végül az ágyunkban köt ki, ami azt jelenti, hogy hajnal 4-től 6-ig kicsavart pozítúrában fekszem, hogy még csak véletlenül se ébredjen fel. Persze felébred 6-kor, és eljátsza ugyanezt a műsort egy órába sűrítve. Végül 7-kor elalszik fél kilencig. Kipihenten mosolyogva ébred, én meg mint akit összevertek.

A konyhában találkozom az anyósommal, aki állítja semmit sem hallott az éjszakai sírásból. Mikor leülök reggelizni megkérdezi, hogy tudom e, hogy a kisbabák érzik azt, ha valaki szereti őket. Mondom neki, hogy természetesen. Rámnéz, mosolyog, majd azt mondja: lehet, hogy Ficánka azért sírt olyan sokat az elején, mert nem érezte, hogy szereted.

Snitt. Szar anya vagyok. Köszönöm. Ennyike.

Back again

Éppen csak visszaértünk, mikor oltári nagyot veszekedtünk. Felmerült részemről a szakítás gondolata is. Az, hogy ez az egész nem fog működni. Hogy soha sem működött és akkor, ott jó ötletnek tűnt elképzelni, hogy milyen jó lenne visszafutni Magyarországra, a védőhálóba.

Másnapra aztán jól megbetegedtem, láz, nátha, orrfújás, nem alvás. És ha lehet még jobban hiányzott Magyarország, és bőgtem, mint egy idióta, hülyegyerek Ficánka játszószőnyegén összegömbölyödve. Ekkor jött és átölelt, elmondta, hogy tudja, érzi, hogy szenvedek, de higgyem el, lesz jobb majd. Különköltözünk és minden nap brassóit eszünk, fagylalttal. Ficánka meg lóghat a csilláron és senki sem fog rászólni. A lakást pedig kontrollálatlanul ellephetik a játékai, amiket senki sem fog szekrénybe zárni és lesz hatalmas könyvespolcunk is.

Annyi szeretném hinni, hogy így lesz, de az abérleti díjakat és a rezsit számolgatva újra és újra elfog a félsz, hogy örökké ebben a szűk szobában maradunk, hárman. Ficánka meg innen fog egyetemre menni. Mi meg nyugdíjba.

Hát, ennyit arról, hogy posztot akartam írni, miért is volt jó otthon lenni. Jó volt. Elmúlt. Helló, szoba.

Little Mole

Mióta itthon vagyok és az összes barátnőm tiszteletét tette nálam, azok, aki kismillió éve ismernek, mind egy kérdést tettek fel: Kisvakonddal beszéltél már?

Ők, akik ezt kérdezik, mind tudják, hogy hosszú-hosszú évekig, mindent amit tettem, miatta történt. Az ő elismerését akartam kivívni. Azt akartam, lássa milyen vagány csaj vagyok. Akartam, hogy tudja mi mindent veszített azzal, hogy nem én lettem a befutó.

Nehéz is ezt belátni, hogy soha az életben nem lehettem volna nála befutó, ahogyan A.-nál sem. De mind ezt egy szerelmes szív sosem ért meg. Mert az voltam, szerelmes. Hosszú évekig. Még A. mellett is. És kimondom, de A. mellett is bármikor ugrottam, ha Kisvakondnak pizzázni vagy sörözni támadt kedve. És reménykedtem...

Pedig már akkor tudtam, hogy én csak akkor kellek, ha az aktuális párkapcsolata szar, vagy éppen nincs. Évek múltán aztán elmúlt a lángolás. Végre láttam milyen ember is ő valójában és szórakoztatni kezdett. A bénázásai, a görcsös udvariaskodása, a megfelelni akarása, a játszmázása. Barátok lettünk.

Aztán a volt főnököm tönkretette a cégét, aztán meg engem. Én Londonba mentem, ő meg kórházba.

Felhívtam, most, hogy itthon vagyok. Egy órán keresztül csak beszélt, beszélt, beszélt... elmesélte, hogyan ment tönkre a cége, az egészsége, a párkapcsolata. Majd miután kidumálta magát, én csendesen közöltem vele, hogy van egy 6 hónapos fiam. Tapintható lett a csend. Tudtam, hogy akkor, ott végre leesett neki, hogy ha engem válasz, már rég családja lehetne. A csend volt az ő bocsánatkérése.

Először kaján örömet éreztem, hogy végre megértette. Majd borzasztó szomorúságot. Pont ezt kívántam. Azt, hogy lássa be, én voltam az igazi számára. De azt soha nem kívántam volna neki, hogy cukorbeteg legyen, daganatot operáljanak ki belőle, hogy a kedvese elhagyja, hogy a cége tönkremenjen. Ehhez ő túl jó ember. Mert az, még akkor is, ha évekig csak szivatta a fejem. Most már csak egy boldog életet kívánok számára, és már nincs bennem semmiféle bizonyítási vágy.

Whatsapp

Kicsit nehezen viselem a nettelen életemet, de kárpótol helyette Ficánka, aki már forgolódik, hátról hasra, hasról hátra. Pont mikor már el akartam vinni dévényes tornára, mert biztos van valami baja. Aztán persze bebizonyította, hogy kutya baja, pedig a fogó nyoma még mindig látszik a fejének bal oldalán. Mondjuk az is igaz, hogy csak én látom. E. szerint ez a dolog egyébként is csak az én fejemben létezik. Legyen így.

Az meg egy másik történet, hogy már hónapok óta azon strófolom az agyam, hogy tönkrementek a fogaim a terhesség-szoptatás kombójától. Így végig arról dumáltam E.-nek, hogy alig várom, hogy hazajöjjünk és a kedvenc fogorvosom jól rendbe kapja a fogaimat. Mert vannak fogköveim, meg lyukak. És egyébként is én vagyok az az ember, aki imád fogorvoshoz menni. Szóval, alig értek véget az ünnepek, én már a telefonon lógtam és időpontot egyeztettem a fogorvosommal. Sikerült is pikk-pakk időpontot foglalni és már repültem is a fogdokimhoz. Ági néni már azóta ismer, mióta fogaim vannak. Így mikor beléptem a rendelőbe már a nyakamba is ugrott és fényképekért nyaggatott. Mutattam is párat, a legújabb cuki Ficánka képekből. Aztán nekiesett a fogaimnak. Leszedte a fogköveimet, majd közölte velem, hogy kész. Szerintem millió lyuk van a fogaimon, így könyörögtem, hogy nézze őket végig. Mentségére szolgáljon, hogy már előtte végigkopogtatta, nézegette a fogaimat, de újból megnézte, majd közölte, hogy: kész. Nehezen hittem el, hogy ennyivel megúsztam, de a fogorvosom szerint szuper vitaminokat szedek és rendesen táplálkozom.

A fogorvos mellett, a nőgyógyászatit dolgokat is el kellett intézni, mert a történtek után nem igazán bízom az angol orvosokban. Találtam egy szuper nőcit, aki végighallgatta a történetemet, majd megvizsgált, megmért, és mindezt elmagyarázta. Végül még bókot is kaptam, miszerint csak a nem működő petefészkeimből látja, hogy terhes voltam és szoptatok, minden más tökéletes odabent. Valljuk be, hogy azok után, amin keresztül mentem ez marha jó hír. Ráadásul a rákszűrésem is tökéletes. 

Most mit mondjak. Szerencse lánya vagyok. Mondjuk annyira nem, mert azért akadt dráma is. Anya akkorát zúgott a lakásban, hogy felnyílt a karja. Minden úszott a vérben, a karja meg úgy kinyílt, mint a tubarózsa. Végül mentőt kellett hívnom, ami nem volt egyszerű, mert tisztára pánikba estem és a zokogástól meg sem bírtam szólalni. Öt öltéssel kellett összevarrniuk, két hétig kötözésre járt. Komolyan kiborultam, mert nem tudom, hogy ezek után hogy hagyjam itt majd. Borzalmas látni, hogy öregszik. Az én gyönyörű fiatal Anyukám. És lassan olyan lesz, mint a nagymamám volt. Kétségbeejtő.

Jah, és levágattam a hajam. Olyanra, amilyenre akartam először. Vagány. Nagyon rövid. Istenem, csak megmosom és már kész is van. Mint az álom. A csajos frizura nem én vagyok, bezzeg ez. Imádom.

Happy New

Maradjunk annyiban, hogy ez az év borzasztóan izgi volt, ellentétben az előző évek kőnyomorúságávál. Ott kezdődött, hogy babát vártam, aztán kifizettem minden hitelemet, voltam Magyarországon látogatóban, volt Anyukám Londonban, volt óóóóóóriási hasam, aztán szültem, majdnem meghaltam, aztán meg mégsem, azt hittem, hogy depis vagyok, aztán meg mégsem, Ficánka hasfájós lett, Ficánka ordított, aztán Ficánka megszerette a mózeskosarat, majd a kiságyat, végül a babakocsit, Ficánka elkezdett fogzani, repülőre ültünk mindhárman, egyszerre, karácsonyoztunk Magyarországon, Ficánka dumagép lett, E. hazautazott, sírás.

Azt hiszem leírhatom, hogy az év egyik napján sem unatkoztam, bár néha jó lett volna, illetve idejét nem tudom mióta nem aludtam egy éjszakát végig. Esélyes, hogy tavaly előtt.

Remélem, hogy ez az év is hasonlóan mozgalmas lesz, mondjuk a meghalásos dolog kivételével. Kívánom, hogy nektek is olyan elkövetkezendő évetek legyen, amire jó lesz majd visszaemlékezni. Én úgy érzem ezzel az évvel megtörtem valami átkot és innentől már valóban boldogabb új év kezdődik. 

Szóval, fiúk és lányok, asszonyok és férfiak, tündérkeresztanyák és csillámpónik, kívánok nektek nagyon boldog új évet, egészséget és elkölteni valót bőséggel!

Mix

Írok egy gyorsat, mert nincs netem és minden pillanatot ki kell használnom, mikor mégis van. Kezdem ott, hogy bekövetkezett a legnagyobb félelmünk, vagyis, hogyan utazzunk Ficánkával repülőn. Mondjuk abból azért szerencsések vagyunk, hogy csak két órás út az egész, így csak egy órát üvöltött, krokodil könnyekkel, kapálózva, ahogy illik. Szerintem a gép hátuljában simán azt gondolták, hogy épp most készülünk levágni egy szilvszteri malacot. Mentségére legyen szólva, hogy a standsed-i repülőtéren egyszerűen akkora tömeg volt, hogy képtelen voltam megetetni, pelenkát sem tudtam cserélni rajta, mert egyetlen babaszoba volt az egész hatalmas reptéren, és az folyton foglalt volt, hiába táboroztam előtte vagy egy órán keresztül. Így lehet az, hogy hajnal 6 óta talpon voltunk és csak délután kettőkor tudott végre enni és délután 4 órakor tettem tisztába, a magyar vámosok előtt, két összetolt széken.

Ennek függvényében azt kell mondanom, Ficánka egy hős. Az utazásunkat közel három napba tartott kipihenni, ezalatt Ficánkának fájt a hasa, így sokat nem aludt. Mivel ő nem aludt, én sem aludtam és mivel studió lakásban élünk Magyarországon, így bizony E. sem aludt semmit. Öööö... és hát nem úgy tűnik, hogy bármit is kipihentünk volna. Pedig még hajat vágatni is elmentem. Többször is belealudtam a fodrászkodásba, ezért lehet most az, hogy olyan frizurám van, amit utálok. Nem elég, hogy képtelen vagyok beszárítani, de pontosan úgy nézek ki, mint az Anyukám. Nem részletezném.

Aztán karácsonyoztunk. Jó sokat bőgtünk, nekem sikerült a Reszkessetek betörőn is, a család legnagyobb derültségére. És sétáltunk. Ficánkával, Ficánka nélkül, kettesben E.-vel, amire már nagyon vágytam. Vacsorázni is voltunk, nagyon menő helyen. Szarvast ettünk, laskagombával, amitől E. gyomra aztán egész nap ment, mert nem szokta az ennyire nehéz ételeket. 

Közben Ficánka betöltötte az 5. hónapját. Igazi dumagép lett belőle. Folyton dumál, visít, gagyog, rikkant, próbálja utánozni a hanglejtésünket. Az "I love you" már nagyon megy neki. Azt vettem észre, hogy kicsit könnyebben tudjuk kezelni az indokolatlan sírásait. És már nem igényli azt, hogy nulla-huszonnégyben valaki folyamatosan szórakoztassa. Öt hónap könyvmentes életemben végre megint lett időm olvasni. Ennek örömére már túl vagyok az ötödik megvásárolt könyvön. Azt hiszem elég naivan állok ehhez a dologhoz, mivel valahogy majd haza is kell cipelni őket.

E. tegnap ment vissza, én meg úgy bőgtem a reptéren, mint egy anyátlan-apátlan árva. Leszállás után azonnal hívtam is, aztán pánikrohamot kaptam, hogy nem vette fel a telefont. Kb. 5 percenként próbáltam másfél órán keresztül, már repülőgép roncsokat vizionáltam magam elé, mikor végre felvette a telefont és elmondta, hogy egy órát késett a gép, de ő jó, van, most szálltak le. Aztán még beszéltünk lefekvés előtt is, igazából már most nem tudom, hogyan fogom nélküle kibírni ezt az egy hónapot itthon. Eredetileg tök jó ötletnek tűnt, hogy maradok egy hónapig itthon pihenni Ficánkával, de nyilvánvalóan nem kalkuláltuk bele, hogy nekem piszok mód hiányzik E.