Seal watchers

Húsvét alkalmával elmentünk fókákat lesni, végül nyuszikat is láttunk, cuki bébi nyuszkókat. De az igazi mégiscsak a fókakolónia volt. Fókák. A parton. Fókák. A tengerben. Fókák. Tenger. Ugye, értitek?

Finally

Ma végre megtörtént a csoda. E. sok fuck-kal tarkítva beolvasott a szüleinek. Olyan régóta várom ezt a pillanatot! Nagyon büszke vagyok rá.

Ipswich Community Playbus

Szabadidőmben a neten lógok (már, amikor engedi és nem dob le, mert normális netünk még mindig nincs. Igazából ez is megérne egy blogbejegyzést.) és próbálom felderíteni milyen szórakozási lehetőségeink vannak a környéken Ficánkának és nekem. A legnagyobb ámulatom még mindig az, hogy a children centerek, nursery-k, könyvtárak programjaik mind ingyenesek. Ezekért Londonban 3-10 fontot simán otthagytam. Most persze nem azért a 3 fontért, de mennyire jobban esik már, ha azt mondják szívesen látunk és mivel tudjuk, hogy nincs vagy vélhetőleg kevés jövedelmed van, mert otthon vagy a gyerekeddel, hát, gyere ingyen. Most látom, hogy Londonban mennyire a pénz mozgatott mindent.

Jövő héten ellátogatunk a children centerbe, ahova tartozunk, megnézzük magunknak a játszó csoportjukat. Most pénteken szeretnék ellátogatni az egyik legjobbnak mondott helyre. Nagyon sok reményt fűzök hozzá, mert a netes riportok szerint fantasztikusan összetartó csoport, akik szívesen látnak új tagokat és szuper softplayük van. Ujjak keresztbe.

Tegnap elmentünk megnézni a Buszt. A busz minden nap máshol parkol, kedd délelőttönként kb. 5 perc sétára tőlünk, a Griffin Wharf-nál. Ficánkát már azzal meg lehetett venni, hogy ez egy busz, citromsárgára festve, szemekkel. Belül meg egy komplett játszószoba, homokozóval, festékekkel, kirakósokkal, autókkal, csúszdával, könyvekkel, játék postahivatallal, beöltözős kosztümökkel, játék konyhasarokkal. Mit ne mondjak, őrület a köbön és mindez ingyen. Komolyan meg voltam lepve, hogy ehhez képest nem volt zsúfolt, nem tülekedtek az anyukák és a gyerekek egymás hegyén-hátán. A személyzet mindekit a nevén szólított, látszott, hogy összeszokott banda. Velünk nagyon kedvesek voltak, mindenkinek volt hozzánk egy-egy kedves szava, érdeklődtek, mosolyogtak, próbálták Ficánkát is bevonni a játékba. Egyszerűen teljesen másként viselkedtek, mint Londonban megszoktuk. E. mindezt gyanakvással kezeli, én viszont szabályszerű sokkot kapok és érzem, hogy visszatér az emberekbe vetett hitem. Az pedig egyszerűen csuda klassz, hogy Ficánkát feltölti a móka, elfelejt minden dackorszakos nyűglődést és csak játszik önfeledten.

Ipswich

Health visitor

Borzasztó, hogy London miatt még mindig tele vagyok előítéletekkel. A védőnő látogatása előtt még ki akartam sikálni fogkefével a korlátok közeit, szerencsére E. leállított. Tiszta pánik voltam, hogy mit szól hozzánk, Ficánkához meg a lakáshoz. Mentségemre legyen szólva, hogy a londoni védőnőnkkel nem volt éppen rózsás a kapcsolatom. Megismerkedésünket mindjárt egy jó nagy vitával kezdtük, aztán meghazudtolt, végül bocsánatot kért, majd négy hónap múlva én voltam a világ legnagyszerűbb anyukája. Szóval, a kapcsolatunk egészen hektikus volt, legjobban az fájt, hogy magasról leszarta a minket ért traumát, tápszert adni meg egyenesen bűn volt, még akkor is, ha előtte négy nappal még az életemért küzdöttem. Mostanra minden bizonnyal aranyérmet is adna a szoptatás miatt, bár én már igazán abbahagynám.

Az ipswichi védőnő viszont egy tünemény. Kezdjük ott, hogy már belépéskor közölte, hogy imádja a templomunkat és teljesen extázisba esett, mikor megtudta a címet, mert annyira kíváncsi volt, hogy milyen lehet belül. Alig akarta elhinni, hogy két hete költöztünk be, szerinte pont úgy nézünk ki, mint akik már rég óta itt laknak (őszintén remélem, hogy itt nem a rendetlenségre és a szétdobált játékokra gondolt). Ficánka megmutatta az autóit, brümmögött és ninózott, rohangált és pakolt, közben megállás nélkül dumált, egyszóval hozta a formáját. Ő meg kérdezett, álmélkodott és szörnyülködött, felajánlott egy kismama csoportot, ahol traumás szülésen átesettek támogatják egymást. Ficánkáról nagyon jó véleménnyel volt, kiemelte, hogy kétnyelvű környezethez képest mennyire sokat beszél, hogy ügyesek a kis- és nagymotoros mozgásai. Kicsit vékonynak találta, de tény, hogy nagyon magas és egy percre sem áll le, esély sincs rá, hogy dundibb legyen. Mesélt a children centerről, ahová tartozunk, adott hasznos tanácsokat mindenfélével kapcsolatban, és ami fontos, hogy mindeközben végig kedves, türelmes és hiteles maradt, nem is tudom mikor tett rám ember ennyire jó benyomást mostanában.

Miután elment egy kicsit pityeregtem, mert olyan dolgokra is rávilágított, amiket magam előtt is szégyenlek, emiatt pedig rossz anyának érzem magam. Például a szoptatás, amit szívesen abbahagynék már, de nem bírom hallgatni Ficánkát, ahogyan sír utána, ezért inkább megkapja, pedig már sokszor fáj és kényelmetlen, ahogyan szopik. Tiszta stockholm szindróma. Vagy a sokszori éjszakai kelés, a hisztik és sikítások kezelése. Egyszerűen utálom, hogy az anyaság velejárója a folytonos aggódás mellett, az állandó bűntudat. Gyakorlatilag kisüti az agyamat és félő, hogy hamarosan átváltozok, mint Gregor Samsa.

Family visit

Mivel gyermekem fél órája csillag alakban kiterülve alszik, van időm posztot írni az elmúlt borzasztóan fárasztó hétvégéről.

Ott kezdődött, hogy hosszas kérdez-felelek és barkochba után a család végre elárulta, hogy most hétvégén szeretnének meglátogatni minket, Ficánka alvásidő után. Mikor mondtuk, hogy az olyan kettő után szokott lenni, akkor közölték, hogy az késő, és egyre itt lesznek. Nem voltam boldog. Aztán valóban megjelentek egykor, Ficánka még aludt volna, így értelemszerűen nem volt feldobva a nagyszülők és nagynéni látványától. Rá is lett rögtön fogva, hogy már elfelejtette őket, ment a szomorkodás vagy öt percig, aztán közölték, hogy egyébként vegyük ki a kocsiból a maradék hátrahagyott holmit. A maradék hátrahagyott holmi egyébként pont azért volt maradék, hátrahagyott holmi, mert nem kell, és erről még Londonban tájékoztattam a nagyszülőket, elköltözésünk előtt. Most viszont megkaptuk két nagy szemeteszsák formájában, plusz szőnyeg. Megint nem voltam túl boldog.

Aztán persze ment a kritizálás, hogy ezt miért így, ezt miért úgy, anyósom meg árgus szemekkel figyelt, hogy miről tud majd pletykálni hazafele a kocsiban. Apósom minden áron ki akart menni a városba, ami csak ürügy volt, hogy végre rágyújthasson. A nagylány bámulta a tv-t, a fiú Ficánka építőkockáiból tornyokat épített, és halálosan megsértődött, ha Ficánka lerombolta. Sógornőm néha próbálta menteni a menthetőt, értsd: mosolyogott és volt egy-két kedves szava. E. leginkább az új projektje bemutatásával volt elfoglalva (szigeteli és tapétázza a kisszobát), én pedig Ficánka és a család között lavíroztam, hogy mindenkinek legyen mindig innivalója, ennivalója (almás sütit sütöttem nekik, vanilia sodóval) és gyermekem se sikítson hosszan.

Hazamenetelük után E. még odabökte, hogy igazán főzhettem volna valamit, mert most vacsora nélkül mennek haza. Ettől egy kicsit kiborultam, mert tudni kell, hogy após nem eszik disznót, halat és csirkét, anyós nem eszik fűszereset, a gyerekek nem szeretik az ismeretlen ételeket, egyedül a sógornőm nyitott mindenre és hát, főzzél nekik. Tudom, az anyós minden nap megtette, olyan is volt: két szem krumpli, marék rizs, sós lében ázott brokkoli, plusz két darab csirkecomb, apósnak bárány. Ezért is eszünk most mindent két pofára E.-vel és fűszerezek, mintha nem lenne holnap. Szóval, nem főztem és szarul éreztem magam, amiért nem tettem, meg minden másért, ami miatt kritizáltak. Nem voltam boldog.

Másnap Judit barátnőm jött a három éves kislányával. Egy pillanat alatt kitört a káosz és anarchia a nappaliban. Játékok mindenhol, a gyerekek sikoltozva lógtak a csilláron. Dackorszak rulez. Aztán nem akartak enni, aztán egymással játszani, aztán elmenni wc-re vagy pelust cserélni, viszont akartak kockákat dobálni, fel-le sétálni a lépcsőn, könyveket rágni, ugrálni az ágyon és a kanapén. Szóval, pont úgy viselkedtek, mint az ilyen korú gyerekek általában, káoszt és zűrzavart teremtve maguk körül, bizonyos pontján az estének már hisztérikusan röhögtünk, mi felnőttek. Aztán megvacsoráztunk - mert főztem - csirkemellet, disznót jó fűszeresen, meg rozmaringos tört krumplit, finom salival. Majd az est maradék idejében azon drukkoltunk, hogy a lányok épségben hazaérjenek, mert Judit nem szeret, sőt kimondottan fél sötétben, autópályán vezetni. Szerencsére már 9-kor jött az sms, hogy épségben otthon vannak és ne aggódjunk, jönnek máskor is. 

Mára kellően fáradt vagyok és még hátra van a védőnő látogatása. Szeretnék ezután kivenni egy szabadnapot és csak pihenni, lábat lógatni.

Home

Másfél hete élünk a mi kis templomunkban. Nem mondom, hogy zökkenőmentesen, mert bizony jönnek ki a ház hibái, amiket első megnézésre nem láttunk, sőt még második, harmadikra sem, de változatlanul imádjuk. Most éppen kisszobát szigetelünk, mert hideg, mint a jégverem. Meg függönyöket szerelünk fel, ami egy külön kihívás, mert 3 méter magas ablakunk van a nappaliban, plusz a karnist is fel kell szerelni, szóval létrát kell majd bérelnünk, mert oda még a mi loftlétránk sem ér fel és valószínűleg nekem kell hozzá függönyt varrnom. Csuhajjja.

Tegnap előtt éjjel pedig bejelzett az összes tűzjelző, vijjogott, villogott az egész ház. Majd összepisltem magam a félelemtől, Ficánka is ordított, mint akit nyúznak. Ráadásul a magas belmagasság miatt egyiket sem lehetett kézzel elérni, elő kellett venni a loftlétrát. Aztán nem működtek rajtuk a kikapcsoló gombok, így E.-nek áramtalanítania kellett... és persze kiderült, hogy nem csak árammal működnek, hanem elem is van bennük... Nem kívánom senkinek az a közel egy órát, amit a tűzjelzők elhallgatatásával töltöttük. Később kiderült, hogy E. jó ötletnek tartotta körbeszilikonozni a fürdőkádat még lefekvés előtt, aztán nyitva hagyta a fürdőszoba ajtaját, hogy szellőzzön ki az előszoba felé, csakhogy a folyóson lévő tűzjelző nem bírta a szilikon szagát és beriasztott. A másnapunkat új tűzjelzők beszerzésével és felszerelésével töltötük.

Egyébként más érdekes nem történt. Regisztráltunk a körzeti dokinál és a védőnőnél, aki majd hétfőn meg is látogat minket. Igazán kíváncsi leszek rá, tekintve, hogy Ficánkát 4 hónapos kora óta nem látta védőnő. Természetesen minden szokásos állapotfelmérésen, oltáson, mérésen voltunk, különféle orvosoknál és nővéreknél, de konkrétan a védőnőt 15 hónapja láttuk utoljára. Remélem nem lesz ebből probléma.

A várost is lassan felfedezzük. El kell mondanom, hogy gyönyörű. Az Orwell folyó szeli ketté, ezért a házunktól két perc sétára a jacht kikötő van, kicsit lejjebb a folyón pedig a teherkikötő, majd következik Felixstowe, ami már tengerpart. A belváros csodaszép, nagyon sok fagerendás régi épület, teljesen olyan, mint Oxford vagy Canterbury. És mindez alig öt perc sétára. A park, ahová Ficánkával járunk, még a londoni parkokon is túltesz, mert 

1. Van saját kastélya

2. Saját képtára, múzeuma, botanikus kertje

3. Még életemben ekkora és ilyen jól felszerelt játszótert nem láttam.

Egyébként gyakorlatilag kulturális sokkon esünk át, mióta itt élünk, mert mindenki udvarias, előzékeny és segítőkész és hát, ... (tudom, hogy nem szép dolog leírni, de...) fehér. És angol. Döbbenet.