About my bad mood

Egyértelműen kiborulok, ha egy férfi azt mondja egy kapcsolatra, hogy minden a nő hibája. Egy ilyen mondathoz én túl feminista, idealista és nyugati gondolkodású vagyok. Aztán rájöttem, hogy én még soha nem főztem, mostam, takarítottam egy párkapcsolatban és talán itt lehet a hiba. Igazából el sem tudom képzelni, hogy főzzek, mossak, takarítsak egy párkapcsolatban, miközben a másik mellkast döngetve csinálja a semmit. Meg is kérdeztem rögtön E.-től, hogy ha külön költözünk akkor így lesz e. Szerinte persze, mert egy nőnek ez a dolga. Mondjuk ki, itt egy picit elveszetnek éreztem magam és feministának, de azért volt bennem annyi tartás, hogy közöljem vele: majd, ha eltartasz szívem. Persze a válasz sem késett sokáig: Mondjuk megírhatnád végre azt a könyvet és akkor mind boldogan élhetnénk, mint a gazdagok. Nincs rajtam elég nyomás, komolyan.

Közben volt egy ígéret is egy esetleges munkahelyváltásra, ami persze nem jött be. De ebben is én vagyok a hunyó, mert mindent készpénznek veszek. Különben meg honnan is veszem, hogy képes lennék munkahelyet változtani, mikor nem beszélek angolul, a barátaim is megmondhatják. A recis luvnya is megmondhatja. Mindenki megmondhatja. Csak E. szerint cuki az angolom, de ő nyilvánvalóan elfogult. Soha nem fogok tisztességesen megtanulni angolul és ebben J. K. Rowling sem segít, aki olyan szavakat használ a könyvében, amit még a szótár sem ismer és amit még életemben nem hallottam. Persze E.-t kell megkérdeznem, aki csodálkozva bámul rám, majd rögtön utána hozzáteszi: de azért szuper az angolod. Hát, persze szívem.

Közben meg nem értem, hogy másoknak hogyan sikerül az, ami nekem nem. Nyilván szerencse és tehetség kérdése. Én meg nem tartozom egyik kategóriába sem. Vagy egyszerűen csak meg kéne kérdezni a mindentudó horoszkópos könyvet, ami persze otthon maradt. Úgy tűnik mióta visszajöttünk nekem egyszerűen nem megy ez a londoni lét. Túl sok megválaszolatlan kérdés motoszkál bennem, pedig olyan szuper dolgok is érnek közben, mint találkoztam egy régi munkatársammal, aki már úgy kellett nekem, mint egy falat kenyér.

K.-val még az útépítő cégnél dolgoztunk együtt, csuda jó csapatot alkottunk mi ketten, imádtam vele dolgozni, mert okos és szorgalmas és bármit megtenne a családjáért. Többek között azt is, hogy kijött Bristolba dolgozni, hátrahagyva a kislányát és a feleségét. Kb. ezer éve tervezzük, hogy egyszer eljön Londonba, de most itt volt az alkalom, mert a párja meglátogatta őt és végre volt idejük és pénzük hozzánk is eljönni.

A Kerékkel keztük, mert ők vettek rá jegyet, amire én eddig még soha, de tervbe van, komolyan. Mondjuk ki kerek perec, hogy ez engem nem érdekel, de majd tavasszal, ha jön Anyukám megint, erőt veszek magamon. Szóval ők felmentek, én meg elmentem enni (ez annyira jellemző rám... helló, szia, szórakozzatok jól, én megyek eszem valamit...). Aztán átléptünk a Big B-hez és a királynőhöz, ahol éppen őrségváltás volt, mondhatni akár így is terveztem, persze nem, de tök jól hangzik. Majd Trafalgar Square és British Museum, a múmiáival. Innen nagy ugrással Camden Town, mert muszáj volt szuvenírokat venni. Persze szakadt az eső, London gyönyörűen bemutatkozott erre az egy napra. Azóta meg folyamatosan jó idő van, 20 fok és napsütés. A város nem maradhat ki a Tower és a híd nélkül, szóval oda is el kellett mennünk, itt szerencsére már nem esett, viszont hideg volt és köd. Majd bevetettük magunkat az Oxford Street forgatagába, ahol végre be tudtam bizonyítani a város árnyoldalát, miszerint borzasztó tömeg van. Mindenhol. A játékboltban is. Egyébként ide vissza kell mennem, mert annyi jó kreatív kütyü is van, hogy ott muszáj lesz órákat eltöltenem. Majd hívott E., hogy végzett a melóban, menjünk vacsizni. Így elmetróztunk Turnpike-ra és beültünk a kedvenc török éttermünkbe, ahol mindig akkora adag kaját kapunk, hogy utána nem tudsz megmozdulni. Most is ez volt, csak pihegtünk a hosszú, fárasztó nap után, pedig még vissza is kellett metróznunk a Victóriára.

Persze bőgtem az elváláskor, mert én ilyen hülye kis liba vagyok, de megigértük egymásnak, hogy októberben vagy novemberben mi megyünk majd Bristolba egy egész hétvégére. Már nagyon várom, mert borzasztóan hiányoznak az életemből azok az emberek, akik az otthoni mindennapjaimat képezték. Ettől vagyok mostanába ilyen búval baszott, meg a moly miatt, meg a problémák miatta, amiket nem lehet leírni és amiatt, hogy nem beszélek angolul. Töményen összefoglalva: néha kimondottan szar az élet.

(És itt szeretném megjegyezni, hogy a blog bekötése a Molyra napokon belül meg fog szűnni. Szóval, ha onnan olvasol tegyél inkább a könyvjelzőid közé, vagy az RSS olvasóba. Köszi.)