I am a celebrity, get me out of here

Tegnap este durva celeb-mérgezést kaptam, úgyhogy egy időre leállok a talk-showk nézésével, mert így is több british cölöpöt felismertem, mint kellene. Mondjuk katartikus élmény volt összefutni a wc-ben az összes EastEnders "sztárral", akik gyakorlatilag sorfalat álltak nekem, miközben a kéztörlőt próbáltam feltölteni, majdnem meg is hajoltam, mikor végre sikerült. 

Aztán egy nagyon édes férfihang felhívott, hogy kaphatna e esetleg - de igazán nem akar zavarni, távol álljon tőle - egy vasalót és vasalóállványt. Majd mikor bemondta, hogy a legnagyobb tárgyalóba kéri, akkor azért meginogtam és visszakérdeztem legalább 5-ször. Végül persze vittem, de arra igazán nem számítottam, hogy kinyitva a tárgyaló ajtaját Olly Murs-szal találom szemben magam, aki egy szál alsógatyában áll a terem közepén, a McFly tagjai meg a karosszékekben terpeszkednek. Itt mondjuk kiderült, hogy mennyire öreg vagyok, mert Olly meglepően hanvas volt, én pedig arra gondoltam, hogy milyen édi kisgyerek és nem arra, hogy bazzzzeg, micsoda test.

De lehet, hogy az is közrejátszott, hogy az ismert angol playboy éppen takarítást kért telefonon és már az járt a fejemben, hogy mi minden szart fogok megint ott találni. Tegnapelőtt kicsit kiakadtam, mikor a szőnyegből vért kellett kiszednem, a fürdőkádból meg... hagyjuk... Nagyjából végeztem is, mikor megjelent az új kurvájával, aki mint kiderült bulgár volt. Majd persze megkérdezte tőlem is, hogy hová való vagyok. Mikor mondtam, hogy magyar, akkor vigyorgott és vicceskedve megjegyezte, hogy az majdnem Bulgária... Itt volt az a pillanat, mikor a csajjal egymásra néztünk... én pont azt gondoltam, hogy bazzeg ha valami félrecsúszott volna a londoni "karrieremben" simán lehetnék én is kurva, az ő szemén meg tisztán látszott, hogy azt gondolja: lehetnék én is takarítónő... 

Igazán kíváncsi leszek, hogy ma milyen szarra megyek be, bár mostanában már azt gondolom, hogy nem tudnak mivel meglepni. Mondjuk, azért Keanu Reeves-től még mindig elájulnék.

Mixed

Annyira kedvem lenne írni, csak időm nincs rá, ami borzasztó frusztráló. Csak dolgozom és dolgozom, miközben a fejemben kavarognak a leírni való gondolatok. Pl. már ezer éve akarok egy értékelést írni a The Casual Vacancy-ról, ami szerintem egy kellően érdekes könyv, szóval kell róla értékelést írni nagyon. Mondjuk fingom nincs róla, hogy mikor. Lehet addigra el is felejtem, hogy mit akarok írni. Közben meg olvasom a The lovely bones-t, ami egyszerűen gyönyörű, viszont nem tudok elvonatkoztatni a filmtől, és folyamatosan Saoirse Ronan hangját hallom a fejemben, ahogy felolvassa nekem a könyvet. Ami szuper élmény pl. a merón ülve, mikor a szemben lévő ülésen egy nagydarab, fekete fickó éppen a fikáját eszi. Hiába nah, metrón ülve az embert mindig sok inger éri, lehetőleg egyszerre, jó is ez a multikulti.

Persze igazából nem lehet egy szavam se, hiszen egymás után volt két szabad vasárnapom, így aztán a közeljövőben biztosan nem is lesz több. Ezen a héten meg 6 napot dolgozom, mert az egyzik csaj beteget jelentett. Ebben csak az a dühítő, hogy valaki folyton beteget jelent, így hol Tomek, hol TB, hol pedig én dolgozunk plusz egy napot a héten. Hülyék ezek a magyarok én mondom neked. A rotában már csak röhögök azon, hogy a neveink mellett csak nőnek a lecsúszandó napok száma, ahelyett, hogy csökkenénnek. Tegnap már az is ki volt írva nagy betűkkel, hogy senki sem kérhet szabadnapot a hétvégére, ami csak azért vicces, mert addigra mindenki beteg lesz és majd csak mi fogunk bejönni dolgozni. A linen-es faszi pl. két hete kirándította a vállát, aztán betegácsiban volt, most meg hozott egy igazolást arról, hogy nem emelhet nehezet és nem lépcsőzhet(?). A kérdésünk csak annyi volt feléje, hogy akkor mi a faszért jöt be dolgozni, hiszen a munkája nagyjából abból áll, hogy ágyneműket, töröközőket és extra ágyakat kell mozgatnia, ami értelemszerűen nehezek. Ráadásul az egész ház tele van lépcsőkkel. Szóval ez az a pont, amikor feladtam a miértek keresését és beletörődtem abba, hogy 6 napot dolgozom egy héten és van egy csomó lecsúszható napom, plusz még 5 kivehető szabadságom. Végülis még két és fél hónap van ebben az évben, nem is értem miért aggódok.

Egyébként múlt vasárnap Richmondban voltunk E.-vel, mert szarvasokat akartam látni. Meg E. arcát, amint leesik neki a tantusz, hogy egy olyan városban lakik, ahol vannak szarvasok, vadon. És közel is lehet menni hozzájuk. Mondjuk most éppen nem, mert párzási időszak van, ami azt eredményezi, hogy iszonyú idegesek, és ezen nem segít a sok ember sem, akik mind közöttük járnak, azzal a feltett szándékkal, hogy cuki képeket készítsenek róluk. Így aztán láttunk jó pár teljesen felajzott szarvast rohanni a nagy füves pusztán, az emberek éppen csak el tudtak ugrálni előlük, ami vicces volt ugyan, de leginkább ijesztő. És hát szarvasbőgés. Normális esetben otthon, Magyarországon ilyet csak éjszaka, a nagy sűrű sötét erőben hallasz. Itt voszont alig 5 méterre tőled simán eleresztett egy-egy hajókürtre emlékeztető hangot, hogy aztán messziről felhangozzék a válasz. Egy szó mint száz, gyönyörű volt és ijesztő kirándulás egyszerre.

Most pedig, hogy ezt leírtam elmegyek dolgozni, de előtte szépen kimásolom a következő leckémet, hogy legyen mit olvasgatnom a metrón, ahol emberek túrják az orrukat. Mondjuk nem is értem honnan vettem a bátorságot, hogy angol nyelven tanuljak bármit is, nyilván a korom előrehaladtával megőrültem. Amit ugye az idő igazol is majd. Mindegy, azért tudjátok, hogy én megmondtam előre.

About my posh english

Azért vasárnap csak kibújt a szög a zsákból, hogy mi a baj az angolommal. Persze ezt egy szombati óriás hiszti előzött meg. Vagyis nem hiszti volt, hanem olyan csajos izé. Nevezzük nevén: szorongásos pánik roham. Néha előfordul. Mikor sokat vagyok egyedül. Vagy ha bántanak. Ha túl sok a stressz. De főleg mind ez így együtt. Sarokba dobtam E. cipőjét. Borzalmas nagyot szóltak. Csak úgy zengett tőlük az alagsor. De végre felnézett a telefonjából és rám figyelt. Rám. A baj az, hogy túl sokat dolgozunk, különböző időpontokban és egyszerűen nem találkozunk csak 5-10 percekre. 5-10 perc pedig egyszerűen nem elég ahhoz, hogy megoszd a problémáidat, hogy beszélgess, vagy bebizonyítsd, szereted a másikat. De a legrosszabb, hogy úgy éreztem, az 5-10 percemet is a telefon foglalja le. Ekkor csapódott a cipő a falnak.

Aztán volt nagy bőgés. Azt hittem E.megértette a Magyarországi nyaralásunk után, hogy mennyire magányos vagyok itt Londonban. De úgy tűnik ezt csak időleges volt. Neki itt vannak a szülei, a testvére, a barátai és folyton azt hiszi, hogy én annyira kenem-vágom az angolt, hogy képes vagyok velük úgy beszélgetni, mintha az én barátaim, testvérem és szüleim lennének. De nem azok, én pedig nem beszélek angolul. Egyszóval magányos vagyok, és minél inkább egyedül érzem magam, annál inkább fáj, hogy az 5-10 perceimet rendre az okostelefonnal kell megosztanom. A hangulatomat az sem erősíti, hogy a recis luvnya most már küldetésének tekinti, hogy kiborítson, és minden este sikerül is neki. Most azzal turnézza körbe a hotelt, hogy én nem értem a viccet, mivel nem beszélek angolul. Komolyan ott tartok, hogy megütöm. Hátha akkor megérti, hogy értem én a viccet, csak nem szeretem.

Szóval, mind ez így együtt. Bedagadt, pufi szemekkel mentem dolgozni szombaton, mikor is az eddigi legrosszabb délutános napomat töltöttem el. Nem elég, hogy ezer felé kellett rohangálnom, cipőt pucolnom, pótágyat betennem, soron kívüli dry cleaning-et elintéznem, mosást-szárítást elindítanom, törölközőket feltöltenem, szervízt csinálnom, budikat csekkolnom, telefonokra válaszolnom és mindeközben cukinak, kedvesnek és udavariasnak lennem, miközben a recis luvnya folyamatosan megaláz. Egy szó mint száz, borzalmasan fáradt vagyok mind lelkileg, mind fizikailag. És ekkor, mint egy megváltás, lett egy szabad vasárnapom. Egy vasárnap. Ami maga a csoda. Kérés nélkül. Vasárnap. Szent nap, mikor az Úr is megpihen. A nap, mikor E. sem dolgozik. Egy nap együtt. Közösen. Említettem, már, hogy ez egy csoda?

Későn keltünk, mert az előző nap teljesen kiütött. Nyugisan megreggeliztünk, majd metróra ültünk, aztán pedig overgroundra és meg sem álltunk Crystal Palace Station-ig, ahol ellentétben a nevével, nem áll a Crystal Palace. Van viszont beton dinó, sok. Kisállatsimogató, labirintus és peca tó. Meg óriás park. De ami a legfontosabb, hogy van időnk egymásra, beszélgetésre, ölelésre, egymáshoz simulásra. És ebédre. Ebéd közben pedig megtudtam, hogy mi a baj az angolommal.

Az angolom modoros. Durván. Kb. úgy beszélek, mint egy kosztümös film főszereplője. Ami E. szerint vicces. A többi ember szerint - akik bevándorlók - viszont hibás, értelmezhetetlen. Ez a baj. És ez a magyarázat arra, hogy az angol angolok miért is értenek meg, tartanak cukinak és stb... Mert itt van egy nyilvánvalóan külföldi liba, a durva akcentusávval és olyan cikormányosan fejezi ki magát angolul, hogy azt Dickens szereplői is megirigyelnék. Az angol angolok értik, amit mondok, de a külföldieknek, aki tanulták az angolt, értelmezhetetlennek és helytelennek tűnik. A legrosszabb az, hogy eddig senki sem mondta, hogy ez a baj. A tanárom folyton csak azt hangoztatta, hogy nem jó az angolom, de az hogy miért, azt senki sem fogalmazta meg. Nagyon nehéz úgy javítanod valamin, ha nem tudod, mi a hiba. (Bár most viszont, hogy tudom hol a hiba, nem nagyon akarok rajta változtatni és sátáni röhögés) Viszont kell. Muszáj megtanulnom olyan terminusokat, amivel bárkivel megértetem magam. És ami nem ad támadási felületet olyan libáknak, mint a recis luvnya. 

About my bad mood

Egyértelműen kiborulok, ha egy férfi azt mondja egy kapcsolatra, hogy minden a nő hibája. Egy ilyen mondathoz én túl feminista, idealista és nyugati gondolkodású vagyok. Aztán rájöttem, hogy én még soha nem főztem, mostam, takarítottam egy párkapcsolatban és talán itt lehet a hiba. Igazából el sem tudom képzelni, hogy főzzek, mossak, takarítsak egy párkapcsolatban, miközben a másik mellkast döngetve csinálja a semmit. Meg is kérdeztem rögtön E.-től, hogy ha külön költözünk akkor így lesz e. Szerinte persze, mert egy nőnek ez a dolga. Mondjuk ki, itt egy picit elveszetnek éreztem magam és feministának, de azért volt bennem annyi tartás, hogy közöljem vele: majd, ha eltartasz szívem. Persze a válasz sem késett sokáig: Mondjuk megírhatnád végre azt a könyvet és akkor mind boldogan élhetnénk, mint a gazdagok. Nincs rajtam elég nyomás, komolyan.

Közben volt egy ígéret is egy esetleges munkahelyváltásra, ami persze nem jött be. De ebben is én vagyok a hunyó, mert mindent készpénznek veszek. Különben meg honnan is veszem, hogy képes lennék munkahelyet változtani, mikor nem beszélek angolul, a barátaim is megmondhatják. A recis luvnya is megmondhatja. Mindenki megmondhatja. Csak E. szerint cuki az angolom, de ő nyilvánvalóan elfogult. Soha nem fogok tisztességesen megtanulni angolul és ebben J. K. Rowling sem segít, aki olyan szavakat használ a könyvében, amit még a szótár sem ismer és amit még életemben nem hallottam. Persze E.-t kell megkérdeznem, aki csodálkozva bámul rám, majd rögtön utána hozzáteszi: de azért szuper az angolod. Hát, persze szívem.

Közben meg nem értem, hogy másoknak hogyan sikerül az, ami nekem nem. Nyilván szerencse és tehetség kérdése. Én meg nem tartozom egyik kategóriába sem. Vagy egyszerűen csak meg kéne kérdezni a mindentudó horoszkópos könyvet, ami persze otthon maradt. Úgy tűnik mióta visszajöttünk nekem egyszerűen nem megy ez a londoni lét. Túl sok megválaszolatlan kérdés motoszkál bennem, pedig olyan szuper dolgok is érnek közben, mint találkoztam egy régi munkatársammal, aki már úgy kellett nekem, mint egy falat kenyér.

K.-val még az útépítő cégnél dolgoztunk együtt, csuda jó csapatot alkottunk mi ketten, imádtam vele dolgozni, mert okos és szorgalmas és bármit megtenne a családjáért. Többek között azt is, hogy kijött Bristolba dolgozni, hátrahagyva a kislányát és a feleségét. Kb. ezer éve tervezzük, hogy egyszer eljön Londonba, de most itt volt az alkalom, mert a párja meglátogatta őt és végre volt idejük és pénzük hozzánk is eljönni.

A Kerékkel keztük, mert ők vettek rá jegyet, amire én eddig még soha, de tervbe van, komolyan. Mondjuk ki kerek perec, hogy ez engem nem érdekel, de majd tavasszal, ha jön Anyukám megint, erőt veszek magamon. Szóval ők felmentek, én meg elmentem enni (ez annyira jellemző rám... helló, szia, szórakozzatok jól, én megyek eszem valamit...). Aztán átléptünk a Big B-hez és a királynőhöz, ahol éppen őrségváltás volt, mondhatni akár így is terveztem, persze nem, de tök jól hangzik. Majd Trafalgar Square és British Museum, a múmiáival. Innen nagy ugrással Camden Town, mert muszáj volt szuvenírokat venni. Persze szakadt az eső, London gyönyörűen bemutatkozott erre az egy napra. Azóta meg folyamatosan jó idő van, 20 fok és napsütés. A város nem maradhat ki a Tower és a híd nélkül, szóval oda is el kellett mennünk, itt szerencsére már nem esett, viszont hideg volt és köd. Majd bevetettük magunkat az Oxford Street forgatagába, ahol végre be tudtam bizonyítani a város árnyoldalát, miszerint borzasztó tömeg van. Mindenhol. A játékboltban is. Egyébként ide vissza kell mennem, mert annyi jó kreatív kütyü is van, hogy ott muszáj lesz órákat eltöltenem. Majd hívott E., hogy végzett a melóban, menjünk vacsizni. Így elmetróztunk Turnpike-ra és beültünk a kedvenc török éttermünkbe, ahol mindig akkora adag kaját kapunk, hogy utána nem tudsz megmozdulni. Most is ez volt, csak pihegtünk a hosszú, fárasztó nap után, pedig még vissza is kellett metróznunk a Victóriára.

Persze bőgtem az elváláskor, mert én ilyen hülye kis liba vagyok, de megigértük egymásnak, hogy októberben vagy novemberben mi megyünk majd Bristolba egy egész hétvégére. Már nagyon várom, mert borzasztóan hiányoznak az életemből azok az emberek, akik az otthoni mindennapjaimat képezték. Ettől vagyok mostanába ilyen búval baszott, meg a moly miatt, meg a problémák miatta, amiket nem lehet leírni és amiatt, hogy nem beszélek angolul. Töményen összefoglalva: néha kimondottan szar az élet.

(És itt szeretném megjegyezni, hogy a blog bekötése a Molyra napokon belül meg fog szűnni. Szóval, ha onnan olvasol tegyél inkább a könyvjelzőid közé, vagy az RSS olvasóba. Köszi.)

Me and my english

Elérkezett a szép esős nap, amire komolyan rá lehet húzni a british weather gyönyörű terminólógiáját. Vagyis nincs hideg, de van egy kis szél és esik. Tökéletes nap arra, hogy a tulajdonunkban lévő két laptopból egyet csináljunk végre, így az enyém hónap végén most már végérvényesen az Anyukám tulajdonába kerül. Mondam is E.-nek, hogy ez nekem legalább olyan "végleges" lépés, mint az összeköltözésünk. Szóval, szenteljünt egy perc néma csendet az én régi Fujitsu gépemnek, ami kibírt velem 5(!) évet, mert ezennel búcsút veszünk egymástól. Egyébként borzalmas, hogy mennyi haszontalanságot tároltam rajta, illetve, hogy mennyi élesen elkülönülnek azok az évek, amikor otthon használtam, és mikor kikerültem Angliába. De tény és való, hogy nincs szükségünk két laptopra. Különben is, nagyjából csak én vagyok a családban az egyetlen, akinek szinta a mindennapjaihoz kell a számítógép. E. okostelefonról netel, a család pedig csak tévézésre használja a netet. Így aztán valóban nincs értelme tovább fiókban tárolni az én kis régimet. Csak kicsit fáj az "elvesztése", olyan édes bárányos, baglyos matricákkal volt tele. (A mostani jujdemodernre meg nem lehet ilyesmiket pakolni, mert E.-nek kiakad a cukiságtűrő képessége.)

Aztán persze magyaráznom is kell egy kicsit a bizonyítványt, mert már egy hete a blog felé sem néztem. Ennek az az oka, hogy küzdünk az internetszolgáltatóval, mert vannak olyan napjaink, mikor egyszerűen nem lehet netezni. Nem kapcsolódik, nem nyit meg, nem tölt be semmi. Ha mégis, akkor egy mél elküldése legalább 10 percet vesz igénybe és minimum 4-szer újra kell tölteni az oldalt közben. Egy szóval borzalmasan macerás és bosszantó az egész. Végül kénytelen voltam igazán hisztis picsaként toporzékolva követelni E.-től, hogy hívja fel az ügyfélszolgálatot, vagy lépjen valamit, mert szálanként fogom kitépni a hajamat és az övét is. Mondjuk nem lehettem túl meggyőző, mert E. bár vette a fáradságot, hogy felhívja az ügyfélszolgálatot, az 5. "nem értem mit mond-nál" egyszerűen átpasszolta nekem a telefont, azzal a felkiáltással, hogy nem értek külföldiül (én meg nyilván igen, mert külföldi vagyok). Egyébként én nagyjából mindenre fel vagyok készülve, ha telefonon kell ügyet intézni, pl. nagyon tudok koncentrálni, konkrétan kiélesedik a hallásom és minden más érzékszervem megszűnik létezni, de erre a borzasztóan orrhangú, indiai akcentusra nem voltam felkészülve. Nagyjából a 10. "nem értem, ismételje meg még egyszer" kérdésemnél nálam is elszakadt a cérna és egyszerűen sírva fakadtam. Hüppögve közöltem Apukával, hogy nem beszélek angolul, miután átadtam neki a telefont. Apuka kb. 1 percig bírta az orrhangú ügyfélszolgálatost, mikor kiakadva közölte vele, hogy aki nem beszél angolul az ne menjen telefonos helpdeskesnek, majd levágta a kagylót. Ezek után csak félve mertem megkérdezni, a telefonra dühösen meredő két férfiembert, hogy hogyan is lesz nekünk ezután netünk, de szerencsére a hálózat valami isteni szerencsének köszönhetően megjavult. Viszont én is tanultam valami újat: Angliában soha, semmilyen körülmények között se próbálj meg felhívni telefonos ügyfélszolgálatot, mert az összes hited abban, hogy tudsz angolul nagyjából 5 másodperc alatt köddé válik.

Végül persze a cikket is sikerült leadni időben, sőt hosszas bírkózás után képeket is sikerült csatolni hozzá, ami azért nem semmi teljesítmény volt. Ráadásul mivel erősen grafomán vagyok nem sikerült gátat szabnom a belőlem feltörő szóáradatnak, így lesz folytatás is. 

Azt is el kell mesélnem, hogy a Nagy Mindenható Mysterius Shopper megint meglátogatott minket, persze megint sikerült olyankor tennie ezt, mikor senki sem számított rá. Bár ha azt vesszük éppen előtte poroltam le hatalmas márványlépcső oldalán található karvesztett antik szobrokat és cucáltam fényesre a korlátot díszítő apró kosfejeket, fogkefével (remélem kitaláltátok, hogy ezek nem az én ötleteim voltak, hanem a főnököm józan ítérlőképességének apró gyöngyszemei), akkor azt kell, hogy mondjam, de, igazából készültünk rá. Mivel Tomek tudja, hogy mennyire para vagyok az egésztől, így írt egy smst, hogy volt a NMMS, de jók voltunk, ne aggódjak. Arra persze nem voltam felkészülve, hogy másnap behívat a főnök, az ilyenekre sosem vagyok felkészülve és sosem értem, hogy miért kell engem ekkora stresszen kitenni állandóan. Szerencsére csak azt akarta közölni velem, hogy megint 100%-os teljesítményt produkáltam és az eddigi eredményeimet nézve szeretne felterjeszteni a hónap dolgozójának (ohhh... azok a boldog szocialista évek!). Szerencsére nem pukkant ki belőlem a röhögés, csak utána, mikor sikerült bemenekülnöm az egyik cupboard-be és elcsukló hangon elmagyarázni a helyzetet TB-nek. Nos, attól nem félek, hogy én kapom meg ezt a megtiszteltetést, mert ez a cím csak olyan fontos embereknek jár ám, mint a recepciósok, biztonsági emberek és managerek. Bár kétségtelenül óriási fricska lenne a recis luvnya felé, aki folyton cikizi az angolom.

First time...

Most volt először, hogy sírva távoztam a munkahelyemről és most először fizettem múzeumért Londonban. Mindezt nagyjából 17 órán belül, szóval eseménydús napom volt. De kezdem az elején.

Nem volt jó napom a melóban, borzasztó nehezen bírom az igazságtalanságot és a megalázást. Igen, tudom... jókor mondom... miután lehúztam egy évet már szobalányként. De tény, hogy a HH-ban csak most találkoztam ezzel a jelenséggel először. Délutánosként az is a dolgom, hogy a recepcióról összeszedjem a szemet, felvigyem a tisztítóból érkezett ruhákat a megfelelő szobákba. A recis kuka csurig volt, mellette egy papírzacskó szintén csuftig napilapokkal. Felmarkoltam az egészet és bedobtam a megsemmisítőbe. Történt mindez 4 órakor. Nyolc órakor pedig felhívott a duty manager, hogy hova tettem a papírzacskót, mert a vendég keresi. Mondtam, hogy nagyon sajnálom, azt hittem, hogy szemét és kidobtam a darálóba. Lekisért a darálóhoz, kinyitatta a lerakót és rámparancsolt, hogy kerítsem elő a papírzacskót. A megsemmisítőbe konyhai maradékot, törött üveget, papírt... gyakorlatilag bármit bedobunk és egy nagy gép szépen apró fecnikre szakítja, töri, aprítja az egészet. Arra, hogy megtaláljam azt a nyamvadt papírzacskót, akkora esélyem volt, hogy... semmi. De nem baj, mert a duty managert ez nem zavarta, rámparancsolt, hogy pakoljam ki a feléig és utána vissza, remélve, hogy megtalálom közben a papírzacskót. Adott mellém őrt is, hogy meg ne tudjak szökni. Mindezt az esti szervíz kellős közepén. Két órámba került ez a huncutság, hogy leássak a trutyis, bőzölgő, tocsogó kuka közepéig és visszapakoljam bele ugyanazt. Utána még mosolyogva kellett szobákba kopognom, hogy kérnek e esti szervízt. Nem volt őszinte a mosolyom és az illatom sem volt rózsa. De és ez most egy óriási de, egy hős voltam, nem bőgtem, egészen addig, míg meg nem láttam E.-t, na de akkor aztán minden kijött belőlem. Gyakorlatilag taknyom-nyálam összefolyt úgy bőgtem Turnpike Lane kellős közepén.

Szerencsére másnap jöttem a molyos lányok és hoztak csokit, így helyreállt a világ egyensúllya. Éppen csak beestem Paddingtonra, mikor a lányok egyszerűen a nyakamba borultak, hogy milyen jó, hogy megvagyok. Őszintén én is így éreztem. Tök jó, hogy megvagyok. Elzarándokoltunk felmarkolni a London Passt, hogy aztán élvezhessük az ingyen múzeumokat, szóval így igazából nem is fizettem a múzeumért, vagyis tecnikailag nem, de egyébként a LP igazi úri mulatság, mert aranyáron mérik. Viszont legalább láttam végre a Towert és a Westminstert, és a híd motor szobáját. Őszinte leszek a Tower nem akkora durranás, mint amennyire egyébként kinéz. Mert amikor kívül sétálsz, akkor csorgatod a nyálad, hogy mennyi gyönyörűség lehet odabent, ami egyébként valóban így van, de hozzá adódik még kb. egymillió ember, akik büdösek, izzadtak, a lábadra lépnek, a nyakadba prüszkölnek és azt gondolják mivel magyarul beszélünk nem értünk angolul és így ócska vicceket engednek meg maguknak. Nem, nem vagyok türelmes az emberekkel, mikor másfél méter széles csigalépcsőn kell leereszkednem, miközben a sarkamra lépnek. És nekem ne harangozzák be a Bloody Towert úgy, hogy ott aztán eldobom az agyam, mert egy Game of Thrones epizód megnézése után simán kidobom a taccsot, itt meg kicsit unatkoztam. Szóval kedves eljövendő túristák... ha rám hallgattok, akkor Horniman-, John Soane-, Science múzeum és Greenwitch legyen az úticélotok, ha Londonba jöttök. 

Viszont a Westminster gyönyörű. Hol egy kápolna, hol egy benyíló, hol egy titkos kert, folyosó, ajtó, rejtek... Imádtam, imádom minden pillanatát. Csodaszép fotók készültek ott a festett üvegablakokról, pillérekról, oszlopokról, Anglia legöregebb ajtajáról és rólunk Molyokról. Még Jeffiről is sikerült olyan képet lőnöm, amin mosolyog. Mert olyan volt az egész hely aurája, hogy ámultunk, mosolyogtunk, sutyorogtunk, csodálkoztunk. Jeffi még könyvet is vett, mert megszólította (mármint a könyv). Tower után kisimította a ráncainkat, elfújta a homlokunkról a gondokat.

Mivel szorított a vonat indulás, visszanyargaltunk a Hídhoz, hogy végigjárjuk a pincétől, a padlásig. Remek volt, végigsétálni a tetején lévő folyosón, oda-vissza, ámultunk a világ különböző hídjain (a Lánchíd is ott volt). Majd leereszkedtünk a régi motorszobába, ahol láthattuk a gőzgépeket, amik arra szolgáltak, hogy felnyissák a hidat. Levezetésképpen pedig jól megsétáltattam a lányokat végig a Southwalk-on, a Clink és a Globe mellett. Aztán mivel jól elnéztem az órát majdnam sikerült lekésniük a vonatot, nagyon metróztunk, nagyon futottunk, de végül ippeg elérték. Ők nem látták, de én végigugráltam az utolsó hajrát, amit lenyomtak a peronon. Illetve azt sem látták, hogy megpityeregtem az elutazásukat. (Ahogyan azt sem, hogy a tőlük kapott csokit majszolom, miközben ezeket a sorokat írom.)

Őszintén remélem, hogy nagyon jól érezték magukat, nekem abszolút sikerült elfelejtenem az előző buzirossz napot. Ha pedig saját lakásunk lesz visszajönnek és bepótoljuk a 9 és 3/4 vágányt.

Mysterious shopper

Az elmúlt 3 hetünk nem volt egy leányálom a melóban. Ott kezdődött, hogy a főnökünk valami vírusos fertőzést kapott a szemére, amitől gyakorlatilag megvakult. A kisfőnökünk elutazott nyaralni, miközben az egyik szobalány meg eltörte a lábát. Szóval, hamar-gyorasan 3 fővel lettünk kevesebben, mint szoktunk lenni és ebből próbáltuk kihozni a maximumot, úgy, hogy néha R., néha TB., néha pedig én játszottam a főnököt, miközben csináltuk a saját dolgunkat is. Elképesztően fárasztó időszak volt, tetejében a mosógép is elromlott, így a szomszéd mosodában kellett átjárnunk mosni. Gyakorlatilag soha sem tudtam, hogy mire megyek be, volt olyan hogy délután 2-kor még mindig el voltunk maradva 5-6 szobával, ami egyáltalán nem megszokott, ráadásul nem volt időnk ellenőrizni a kiadott szobákat, rohanva takarítottunk, rohanva csináltunk mindent és csak reménykedtünk, hogy minden rendben van.

Ebbe a káoszba érkezett meg a mysterious shopper, akinek már a neve említésétől megfagy a vér az ereinkben. Mert a mysterious shopper olyan mint az ÁNTSZ, NAV és egy ételkritikus egyben, jön és megszemlél MINDENT. És mikor azt írom MINDENT, akkor az valóban úgy is van. Benéz az ágy alá, rendel, kér, kipróbál, csekkol, ellenőriz, megkóstol, lehetetlen kéréseket kér, miközben persze neked gőzöd sincs, hogy most éppen magát a mysterious shoppert szolgálod ki. Ő pedig jegyzetel, osztályoz és megírja a riportját rólad és a szállodáról. Így aztán nem csoda, hogy ő az, akinek a nevét-nem-mondjuk-ki-soha és mindannyian azt számolgatjuk előre, hogy vajon mikor jöhet.

Nyilván a legrosszabbkor. Aznap, mikor csak 2 szobalány dolgozik, elromlik a mosógép, nincs időnk ellenőrizni, káosz és anarchia van az egész szállóban, és gyakorlatilag csak annyit akarunk, hogy túléljűk a  napot. És persze, hogy a tetejében én vagyok a délutános, tehát rohangálok, nincs időm semmire,  vasalóállványokat cipelek a tetőn át, mosott ruhákért szaladgálok, cipőt pucolok, teaforralót szerzek, takarítok, esti szervízt bonyolítok, ömlik rólam a víz, miközben cukinak és mosolygósnak kell lenni a kedves vendéghez. És én próbálom, annyira próbálom, hogy titokban potyognak a könnyeim, főleg, mikor két telefonhívás között, miközben ágyaznom kéne valahol, éppen lépcsőt mosok fel, mert valaki a közepére hányt. De persze, hogy viszem azt a kurva vasalót és vasalóállványt, csak ne lássák rajtam, hogy sírtam... és igen, uram visszajövök bármikor, amikor csak szeretné és megcsinálom az esti szervízt, ha kell vért is adok...

És másnap, mikor lelkileg felkészülve a legrosszabra, megérkezek a munkahelyre, közlik velem, hogy emlékszem a tegnapi vendére a Portman-ból? Nah, ő volt a MYSTERIOUS SHOPPER. És rohanok a szobába, ahol TB áll teljesen lefagyva, kétségbeesve, mutogatva a hibákat... megbuktunk bazzzzmeg, megbuktunk... koszos, ujjlenyomat, por... jajistenem... most mi lesz. Pedig tök cuki csávó volt, ki sem néztem volna belőle. De megbuktunk, bazzzeg az tuti. Ezt nem fogjuk kimagyarázni, így van, minegyikünket kirúgnak, keresztet vethetünk a munkahelyükre.

Próbáljuk túlélni a többi napot is, toljuk magunk előtt az egészet, legjobbat próbáljuk kihozni magunkból, miközben érezzük, hogy a dolgok koordinálatlanul csúsznak ki a kezünk közül. És akkor, mint egy megváltó, végre megérkezik a főnökünk, mosolyogva, kipihenten, éles szemmel. Összehívja a társaságot és dicsér, lelket simogat, összekapar minket hamvainkból, csokit oszt és hősöknek hív minket. Mi pedig várjuk, hogy mikor veszi elő a nyulat a kalapból... és kiveszi. 93%, ami eddig a legrosszabb eredményünk, de még így is mi teljesítettünk a legjobban a szállodában, mindenki más 60% körül van. 93%, döbbenten nézünk egymásra TB-vel, ilyen nincs, láttuk a nyomokat, úristen 93%!!! 93%!!! meg vagyunk mentve. És ha még ez nem lenne elég... kedden továbbképzésre megyek, mert a mysterious shopper azt írta az értékelésében, hogy kedves voltam, pontos, udvarias és mosolygós, ezért a főnököm úgy gondolta, hogy továbbképez supervisornak.

Próbáljuk csak meg összerakni a képet a fejünkben... egy éve semmirekellő, béna takarítónő voltam, aki nem beszélt angolul... most pedig... szeretnék visszamenni az első szállodába és az orruk alá dörgölni az egészet, hogy tudják igenis jó vagyok, nem vagyok hasznavehetetlen és nem, nem lehet megtörni.

At the Zoo

Ha állatokról van szó, akkor nekem szinte mindegy, hogy fekete-fehér vagy tarka, a lényeg annyi, hogy béka ne legyen köztük. Így aztán az állatkert ilyen szinten maga a földi paradicsom, még akkor is, ha nagyon sok emberben az a téves kényszerképzet él, hogy az állatkert valami borzasztó dolog, ahol kínozzák és tönkreteszik szegény állatkákat, azért, hogy az egyszerű haladók élvezzék a látványukat. A valóság azonban az, hogy az állatkertek manapság afféle menedékhelyek és fontos kutatási központok, azért a sajnálatos okból, hogy majd az unokáink is láthassanak tigrist vagy éppen arany fakúszó békát. Szóval, lehet utálni és nem szeretni, a lényeg az, hogy szükségünk van rájuk.

Nekem meg arra, hogy időről-időre lássak pingvint vagy tapírt, mert cukik és gyermeteg módon tudok tőlük elalélni, halk sikkantások közepedte. (Igen, tudom, hogy egyes állatok közelében nem viselkedem komoly felnőtt emberként, de mentségemre szolgáljon, hogy mindezt nem művelem hangosan és látványosan. Kívéve békák esetében, amikor is, de.) Így aztán én és az állatkert egy külön fogalom, ezt most az egyszer E. is megtanulta. kezdjük ott, hogy mindjár első körben be kellett ülnie velem egy gyerekeknek tartott előadásra, ahol láttunk tatut, nyestet, bagolyt és papagájt (kinek neve George). Az első sorban a gyerekek hangosan kacagtak, mi meg E.-vel húúú-ztunk és hááá-ztunk, mert a madarak a fejünk fölött repültek el, a tatu pedig majdhogy nem a lábunknál kutatott élelemért. Annyira lenyűgöztek minket, hogy fényképezni is elfelejtettünk, nem úgy mint utána a pingvineknél, ahol külön kihívás volt megörökíteni az izgő-mozgó, pancsoló madarakat, akik szinte élvezték, hogy az orrunk előtt produkálhatták magukat. Nyilvánvalóan kiröhögték csalódott arcunkat, amiért csak fél pingvineket tudtunk lefotózni.

Trópusi madár és pillangóház, mindkettő maga a csoda, ahogyan ide-oda cikáznak tarka szárnyaikkal, nyilvánvalóan tudomást sem véve a szájtáti emberkről. Vagy a szurikáták, akik anélkül is cukik, hogy bármit is csinálnának. Gorillaház, ami szinte ugyanolyan, mint a budapesti. Zsiráfok, akikkel fejmagasságban találkozhatsz és bámulhatsz bele hatalmas szempillájú szemeikbe. Rovar- és hüllőház, ami nekem külön kihívás volt a békák miatt. A kicsikkel még elvagyok, de a varangyoknak már a gondolatától is kiráz a hideg, így az ausztrál ásóbékát passzoltam, viszont a fakúszó békát lefotóztam, mert egy hős vagyok és mert kb. 3 centi volt az egész.

Az akváriumban tültöttünk a legtöbb időt, mert gyönyörű tengeri és folyami tartályok voltak, megtömve korallokkal és érdekes halakkal. Láttunk pl. csikóhalakat is, amik a Temzében is élnek vagy Némót és piranhát. Sajnos a vidráknak már nagyon melegük volt és pont előttünk kaptak enni, így mire odaértünk kidőltek és csak az odújukban láttuk őket szúnyókálni. Pedig küldetésemnek tekintettem, hogy lefotózzak egy cuki vidrapofát, de majd legközelebb.

Ami nekem meglepetés volt, hogy semmilyen medvéjük nincs. Se barna, se fekete, se jeges. Illetve elefánt és rinochérosz sincs. Gondolom ezekkel az állatokkal már nagyob helyre lenne szükségük, mert ez az állatkert is a város szívében van, csak úgy, mint a budapesti. Viszont ellentében azzal, sokkal inkább tágasabb, levegősebb, nincs az az érzésed, hogy minden állatból van egy kicsi, hanem inkább néhány főbb állat, az viszont nagy területen, elszórva. A gondozók és önkéntesek csodálatosak, szinte másodpercek alatt ott teremnek, ha egy állat túl nagy figyelmet kap és szétterelik a népet, illetve készségesen felelnek minden kérdésre és persze hamarabb megtalálják a bozótban a kérdéses állatot, mint mi.

Tartalmas napot töltöttünk el, sétálva, állatokat nézve, de őszintén megmondva, ha csak turistaként látogatnék ide, kihagynám. Hogy miért? Mert drága, drága és drága. Még akkor is, ha tudod, hogy a jegyedből finanszíroznak kutatásokat és ösztöndíjakat. Legközelebb vadasparkba megyünk, E. szerint ott van medve is. Már most odáig vagyok érte... mármint a medvéért, de persze E.-ért is természetesen.

Move in officially

Hát ez is bekövetkezett, hivatalosan is összeköltöztünk. Eddig csak félhivatalosan cuccoltunk össze, mert a fele holmim még mindig Stratfordba volt, volt kulcsom az ottani házhoz és oda voltam bejelentve. Tegnap viszont megragadtunk két nagy szemeteszsákot és azzal a szent elhatározással indultunk neki a napnak, hogy most vagy soha. Persza az egészből az lett, hogy egy gyönyörű, laza napot töltöttünk együtt, vásárlással, kávézóban való üldögéléssel, jövőt tervezéssel. Mire észbe kaptunk már 4 óra volt, így én elrohantam összepakolni, mert ehhez a művelethez nem kell, hogy láb alatt legyen a férfi ember. E. pedig elfoglalta magát azzal, hogy még több helyet csinált a cuccaimnak, hogy aztán, ha rácsörgök azonnal jöhessen felkapni engem és a pakkokat.

Meglepően hamar végeztem Stratfordban, bár szomorúan vettem tudomásul, hogy booooooooooooooorzasztóan sok cuccom van, pedig komolyan dolgoztam rajta, hogy ne legyen ennyi (nem). Szóval, nem kicsit aggódtam, hogy mit fog szólni E. a két zsáknyi és egy hatalmas bőrödnyi holmihoz. És nem véletlenül, mondjuk úgy, hogy fentakadt a szemöldöke, mikor meglátta a zsákokat és a bőröndöt. Közölte, hogy ennyi helyet biztos, hogy nem csinált, szóval a holnapi napom egy kihívás lesz, mire elpakolok mindent. És hogy őszinte legyek, adott pillanatban én is így éreztem.

Most viszont, hogy minden gyönyörűen el van pakolva, összehajtva, majdnem tökéletesen láthatatlanul, ami leginkább nekem volt igényem, mert ez mégis csak az ő területe és nem akarom, hogy úgy érezze, a csaja egy pillanat alatt átvette a hatalmat. Persze vannak itt-ott gyertyák és egy-két bárány, de tényleg nem annyira ijesztő mennyiségben, mint otthon. Bár ez nem azt jelenti, hogy idővel nem fognak ellepni minket a bárányok és gyertyák, ismerve magam. A bögrékről most próbálom lebeszélni magam, ami igen erős akaraterőt igényel, mert csudaszép DW-s bögréket láttam, megint.

Arról elfelejtettem szólni, hogy megint voltam múzeumban, méghozzá kert és lakás múzeumban, ami szintén ingyenes és olyan gyönyürűségesen szép kertje van, hogy az maga a csoda. Azt még ki kell derítenem, hogy ide hogyan lehet képeket beilleszteni, de próbálkozom vele.

Fuck, fuck, fuck and some good

Ok, nagyjából most lett elegem a blog.com-ból. Imádtam az elején, okos volt, tanulékony és könnyen kezelhető. Aztán jöttek a komment szigorítások és egyszerűen nem lehetett hozzám kommentelni, pedig nekem fontos a visszajelzés. Most pedig már hetek óta nem férek hozzá a bloghoz. Hát, most lett elegem. Költözök, amint lehet, ha végre hozzáférek a blogomhoz, apránként át fogom költözteni ide. Jó lesz, már ha egyszer hozzáférek újból a blogomhoz. Ujjak keresztbe.

Egy hét otthoni rohanás után, újból London. Rövid volt az otthon töltött idő, tokkal, vonóval 5 napot töltöttem otthon. Azt is leginkább rohanással, mert mindenkivel találkozni akartam, útlevél készítetéssel, pénzügyek rendezésével. Ebből az lett, hogy van új útlevelem, talákoztam sok-sok baráttal, de még így sem minddel, és persze a pénzügyeket nem sikerült elrendezni, baszódjon meg minden bank. Egyébként én itt és most befejeztem velük a tárgyalást, mintegyik egy nagy fasz, kb. úgy kezelnek, mint valami bűnözőt, mert külföldön dolgozom és nem tudok 20 naponta hazajönni, hogy ezt vagy azt aláírjak, mert persze mindenhová az én aláírásom kell, nem lehet meghatalmazást adni, nem lehet megbeszélni velük... egyáltalán semmit sem lehet. Szóval befejeztem a velük való tárgyalást, magasról leszarom őket, lesz, ahogyan lesz, kapják be.

Ez mondjuk megadta az alaphangulatát az otthon létemnek, a második felütés az volt, mikor rájöttem, hogy a kutyám már nem szeret. Átpártolt Anyukámhoz, lassú nyugdíjas tempóban éldegélnek ők kettecskén, amibe én már nem férek bele. Elveszítettem Plüsskutya szeretetét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sirattam meg ezt a szituációt, ugyanakkor valahogy így most könnyebb is lett, mert ők ketten már egy család, nekem meg nem kell tovább azon aggódnom, hogy szót fogad, boldog e, nem törtem e össze nagyon a lelkét. Persze Anya lelkét összetörtem azzal, hogy most már mindketten látjuk, hogy nem jövök haza Angliából, legfeljebb csak látogatóba, így most a további kérdés már csak az, hogy vele mi lesz. Szeretném, ha mind együtt lennénk idekint, de ahhoz meg kell teremtenem a feltételeket. Ez most a következő etap.

Szerencsére nagyon sok baráttal sikerült talákozni, volt Molytali is, ami újabb erővel töltött fel a következő hónapokra. Remélem ők is így érzik, mert nagyon sokat jelentenek nekem, és remek volt, hogy úgy tudtunk találkozni, hogy nem számított az idő. A négyszemközti fogadóórák is tök jól sikerültek, ott folytattuk a beszélgetést, ahol múltkor abbahagytuk, ilyen az igazi baratáság. Sajnos néhány dolog beárnyékolta a nevetésünket, de erősek vagyunk, mint a vídia, bassza meg. Vagy valami ilyesmi.

Szóval ez a poszt nem szól másról, mint a blog költözéséről, az otthonlétemről, a barátokról. A következőben majd fogok panaszkodni, vagy nem. Bármi előfordulhat még.

Burn

Tegye föl a kezét az az ember, aki képes 5 perc napon tartózkodás alatt tökéletesen leégni, úgy, hogy a párja reggel piros orrú Rudolf üvöltéssel ébreszti! Én, én, én… Hát, komolyan ez nevetséges. Hámlik a homlokom. Ez még akár vicces is lehetne, ha az orrom nem lenne pipacspiros. Ma megijesztek minden embert a melóban, érzem.

Egyébként Angliába beköszöntött a majdnemnyár, ami azt jelenti, hogy minden pillanatban várjuk az esőt és a hideget, ami hamarosan meg is jön, úgy hétvége magasságában. Szerencsére addig még lesz egy szabad péntekem, amikor is még jobban leéghetek a napon. Most éppen azon gondolkodom, hogy mi is legyen a szabadnapomon, hova menjek, mit csináljak? Leginkább parkba szeretnék menni és leégni, de egyedül az nem túl mókás, illetve fennáll a leégés veszélye, mivel valószínűleg olvasnék, mármint a napon, persze. Szóval, kell valami kellőképpen szórakoztató dolgot találnom, ami nem arra sarkal, hogy elővegyem az e-olvasót és olvassak. (Pedig végre Cortez és Renáta összejöttek, ez életem nagy napja.)

Szerintem az lesz, hogy magamhoz ragadom a kisokost és belevetem magamaz éjszakába a furcsa turistalátványosságok halmazába, már úgy is ezer éve csináltam ilyet. És buszozni fogok, mert az mókás. Mókásabb, mint a metró, ahol simán eljutsz A-ból a B-be, anélkül, hogy bármi érdekes történne. Pedig én ahhoz vagyok szokva, hogy rohamrendőrök állítják meg a buszt, vagy menet közben végállomást változtat, esetleg útirányt. Ehhez képest a metró pontos, unalmas, kiszámítható. Jó, persze egy csomószor eszembe jut, hogy most fognak felrobbantani, hála a bostoni történéseknek. Illetve frászt kapok, ha egy sötétebb bőrű egyén furán viselkedik mellettem, ami a buszon egyébként mindennapi volt, itt viszont simán az jár a fejemben, hogy bomba, bomba, bomba… Az lesz a vége ennek, hogy meghúzom a vészféket, vagy leütök egy embert, csak azért mert turbánt visel.

Arról pedig elfelejtettem beszámolni, hogy a HH-ban jelmezbál volt, kizárólag tagoknak. Ami azt jelentette, hogy az egész házban szaladgáltak a Harry Potterek, Hermionék, Zorrok, Alice-ok, királyfik és királylányok, az embernagyságú székek, asztalok között, Smaragdvárosban. A recepció tiszta Narnia volt, hóval, lámpaoszloppal, Aslannal, a lift pedig égig érő paszuly. Harsonások köszöntöttek minden belépőt, amitől aztán egy idő után mindenkinek megfájdult a feje, illetve besokaltak, így később már csak néha lehetett egy-egy kósza nyikkanást hallani. Vicces volt, nah. Én egyébként szobalánynak öltöztem, TB meg szobafiúnak, mivel aznap én tanítottam be őt a délutáni műszakra. Most ő a váltásom, amit egyikünk sem élvez, mivel azt jelenti, hogy kb. a büdös életben soha sem lesz közös offunk.

E. pedig teljesen belendült, hogy mit is csinálhatnánk hétvégén, amikor is reggeles leszek, tehát emberi időpontban érkezem haza. Ennek egyébként az lesz a vége, hogy ő majd Netflixet néz, én meg csipogok, mesélek, majd elunom és olvasok, amitől kiakad és rákényszerít egy közös Sherlock nézésre. Kényszerít. Komolyan. (És mosolygó fejecske.)

And how about our wedding?

Nem, nem készül senki sem házasodni, legfőképpen én nem. Viszont tegnap E. szájából elhangzott ez az ominózus mondat, miközben makarónit kotyvasztottam a konyhában, ő meg odakint fújta a füstöt. Egy kicsit összerezzentem, majd kisöpörtem a hajat a szememből, próbáltam nagyon szexinek tűnni, de csak annyi csúszott ki a számon, hogy: what about, what? Tényleg nagyon szexi. Főleg annak függvényében, hogy még mindig az összeköltözés vonalán mozgunk. Viszont ollé, megvan az időpont, amivel úgy tűnnik mindenki elégedett, ujjak keresztbe, a szülinapomat már összeköltözve töltjük. Vagy előbb… vagy nem tudom. Mert az van, hogy a hetem nagy részét eleve nála töltöm, csak pár éjszakát töltök Stratfordban, mondjuk egy mosás-száradás elejéig, aztán vissza Turnpike Lane-re. Ahol viszont még nincs semmi cuccom, egy fogkefén és pár zoknin kívül. Így elég nagy logisztikát igényel az ott alszom, innen megyek dolgozni, hova megyek aludni téma. Egyébként ez a rendes vitáink forrása is, mármit, a vitákat általában így kell elképzelni:

E.: Akkor este Stratfordba mész?

R.: Felejtsd el, itt alszom.

E.: Ok.

Nos, igen. Én hordom a nadrágot. Viszont E. remekül tud segíteni benne. (Komoly készetetést éreztem, hogy tegyek ide egy mosolygó fejecskét, erről is SzJG tehet.) Persze megértem az ő álláspontját is, mivel nem túl egészséges, hogy a szüleivel egy fedél alatt fogunk élni, viszont arra teljesen jó, hogy lássuk menni fog e nekünk így együtt. Az egyébként nem kétséges, a szülei szeretnek, elfogadtak, így a béna angolommal együtt. Azt hiszem a jég igazából tegnap tört meg közöttünk véglegesen, mikor reggel kivánszorogtam a konyhába egy kávéért, és az anyukája szó nélkül megölelt. Az hiszem pislogtam kettőt, mielőtt én is, mert nem tudtam mire vélni és csak abban reménykedtem, hogy nem azért csinálta, mert E. tőle is megkérdezte azt a bizonyos fent említett mondatot. Oké, hogy az a célom, hogy férjhez menjek, de előtte még szeretnék kicsit összecsiszolódni a leendő férjjel.

Persze a béna angolom azért még mindig állandó humorforrás. Pl. nem gondoltam volna, hogy a elviszünk az Alexandra Palace-hoz, hogy ne gyalogolj olyan sokat, igazából azt jelenti, hogy akkor mi is megyünk veled és az egész átfordul egy közös sétálásba, ebédelésbe. Pedig megtörtént, én pedig csak akkor eszméltem, mikor a park tavacskájának partján ülve a pincér elém tette az ebédet. Onnantól aztán már nem volt visszaút. Végigsétáluk a parkot, a tavat és a helyi OBI-t. Ahol szintén megpihentünk, hiába nah, fel kell vennem a nyugdíjas tempót. Az angolul való kommunikálásom aztán olyan jól sikerült, hogy mikor a pincér magyarul szólt hozzám, én csak pislogtam nagyokat, hogy honnan a fenéből ismerjük mi egymást??? És különben is honnan tudja, hogy magyar vagyok??? És egyébként is WTF??? Kb. tíz perc után le is esett, hogy Fülike tesójábal beszélek face to face, szóval földi, egyenesen a szomszéd utcából, ami egészen elképesztő valljuk be.

És most beesett mellém E. is, aki röhögve olvassa magyar soraimat és hitelenkedve hallgatja, hogy ma a szüleivel voltam kirándulni. Közben pedig érzem, hogy roppant mód büszke rám, hogy feltalálom magam abban a környezetben, ahol ő otthonosan mozog, és hogy a szülei szeretnek. Most pedig Game of Thrones.

Shit always happens

Valami rezignált élni akarással veszem tudomásul, hogy amint leírom azt az ominózus mondatot, hogy: “boldog vagyok”, abban a másodpercben elszaródik minden. Komolyan. Boldog vagyok. Snitt. Szar. Eddig ezt mindig az követte, hogy: úristen, meg fogok halni, itt a világvége, cunami és búcsúbeszéd. Most viszont: hát, persze, szervusz szar, már megint. Mert ugye tudjuk, hogy az a bizonyos horoszkópos könyv megmondta előre. Hát, mégis ki vagyok én, hogy beleköpjek a sors levesébe. Így aztán nincs más hátra, mint melegen öleljük keblünkre a szart, megint. Végül is most már pajtások vagyunk, testi, lelki jóbarátok. Bérelt helye van a szívemben, gyakorlatilag teljes elszántsággal csövezik folyamatosan az elmémben. Úgy hogy mostantól cimbik leszünk, ezzel egy időben viszont szeretném megkérni minden barátomat és üzletfelemet (by A. A. Milne), hogy ha a számból, billentyűzetemből még egyszer elhangzik az az ominózus mondat verjen nyugodtan fejbe egy szívlapáttal. Mert megérdemlem.

Szóval van az a pont, amikor is ketté vált az életem, mostantól végérvényesen. Van az otthoni és van az itthoni. Nos, az otthoniról szó se essék, mert ott van az a bizonyos, nagybetűs SZ…, ami azóta is követ mindenhova. Aztán itt van az itthoni, ahol … (nem, nem adom meg a lehetőséget, hogy leüssetek szívlapáttal). Kezdjük ott, hogy túléltem az első 3 napomat egyedül az új munkahelyemen. Időben végeztem, nem sírtam és nem találkoztam szellemmel. Ez vehetjük szerintem komoly haladásnak. Viszont meglepődve veszem tudomásul, hogy némileg beszélek angolul, bár a különböző akcentusokkal vannak gondjaim és a telefonon való kapcsolattartás sem annyira para. A legnagyobb vicc még mindig a a férfi wc-k ellenőrzése, de komolyan. Azokat a pofákat képtelenség leírni, mikor egy jóképű, millijomos úrifijú szembesül azzal, amint egy vigyori liba éppen virágokat hajtogat a budipapírra a férfi klozetban. Persze olyan is volt már, hogy egy kellően vidám (nyilván kellően gazadag is) fiatalember helyettem csekkolta le az összes wc-t, majd közölte velem, hogy minden férfi disznó, mikor szembesült egy összeszart toalettel. Mondtam is neki, hogy hajajjj, tudnék mesélni… de arra azért igazán nem számítottam, hogy kell is. Szóval még életemben nem beszélgettem ennyit férfi wc-ben, mint most, illetve az úriember itt is úriember, mert milyen már az, hogy az ajtóban itt is előre enged befele menet.

Aztán persze olyat is láttam már, amiről eddig csak bulvárlapokban olvashattam, vagy egyes felvilágosultabb hölgyek meséltek. No mármost a gazdag emberek meeting-je az én olvasatomban azt jelenti, hogy néhány csudaokos ember összejön, csudaokos dolgokról beszélnek, majd távoznak, hogy az életeben is megvalósítsák azt. Ezzel szemben itt a meeting azt jelenti, hogy nekem, mint délutánosnak, ágyneműt kell cserélnem és kompletten ki kell takarítanom a fürdőszobát, mert a nagyon gazdag emberek így meetingelnek. Remélem mindenkinek világos. Aztán persze az sem előnyös tulajdonságom, hogy 34 évesen még mindig elpirulok, ha olyan dolgokat látok. Olyan dolgokat. Mondjuk az évek múltán sokat edződtem, de azért még olyasmire nem voltam felkészülve, hogy egy ágyban látok egy nagyon öreg, vén szivart (a remegő kezű, száj sarkából nyál kicseppenős öregre gondolok, aki már naaaaaaaaaaagyon-nagyon öreg) és egy gyönyörű, párduc testű fekete csajt. Az itteni dolgozók szerint én még szűz vagyok és ártatlan ebből a szempontból, igazából majd akkor szóljak, ha hullát találok, mert akkor az már a rendőrségre is tartozik. Gondolatban itt tettem hozzá, hogy ha hullát találok, akkor láttok engem is utoljára élve…

Arról nem is beszélve, hogy már két szobát is sikerült megutálnom, pedig kezdetben olyan jól indult minden. Az egyik “kedvencem” a Dury Lowe, ami egyébként a második legkisebb szoba, olyan kis cuki padlásszoba feelinggel. Szeretném, de komolyan, ha nem lenne olyan komor a szobája és nem ott hallottam volna először a szellemünket jönni-menni. A másik, a vele szemben lévő Charlotte, amolyan franciás vénkisasszony szoba, gyönyörű márvány fürdőszobával, amivel igazából nem is lenne baj… csak hát… na, szóval… az ember lánya megágyaz, takarót lesimít, csodálatos tükörsima az egész, gyönyörű… majd bemegy a fürdőbe, leengedi a redőnyöket, kiteregeti a kádkilépőket, és… és mire visszaér a szobába, az ágy gyakorlatilag úgy néz ki, mintha valaki belehempergett volna. Hiába minden próbálkozás, simítgatás, egyéb ráhatás, az ágy gyakorlatilag abban a percben össze van túrva, ahogy levetted a szemed róla (DON’T BLINK! Don’t even blink! BLINK and you are DEAD. They are fast, faster than you can believe. DON’T TURN YOUR BACK!, don’t look away, and DON’T BLINK! GOOD LUCK!). Most komolyan, kell ennél több, hogy az ember lánya frászt kapjon?

Viszont, ami jó ebben az egészben, az a tengernyi sok szabadidő, munkaidőben. Tehát olvasok, megint, végre és juppi. Arról nem is beszélve, hogy E., aki átvette A. fantasztikus szokását, anélkül, hogy én bármit is mondtam, vagy utaltam volna rá. Könyv. Tudja, hogy imádom a second hand könyvesboltokat, a könyveket és úgy egyébként. Így aztán minden hétvégén meglep egy új könyvvel, én pedig nagyon szeretem a meglepetéseket és az új könyveket.

Home House

Új munkahelyem van holnaptól. Ami meglepő, mert az interjú nagyjából úgy zajlott, hogy itt írd alá és gyere holnap kettőre, és még konstatálták, hogy nincs a méretemben felső, szóval elégedjek meg a 10-es tunikával, mert nincs kisebb. Majd mielőtt kiléptem a kapun megkérdeztem T.-t, hogy akkor ez most biztos e. Mármint, hogy van állásom, rendes, igazi, contract-os, erre kiröhögött és azt mondta gyere holnap. Nos, nyilván menni fogok holnap, de még mindig be vagyok tojva, hogy valóban van állásom. Bár igazából nincs nagyon vissza út, mert ma felmondtam a szállodában, ahol azzal a lendülettel közölték velem, hogy éppen most vettek át az ügynökségtől és nézzem meg a paysilp-emet, hogy nem hazudnak. És valóban, tök jó utolsó fizut kaptam tőlük, bár ezzel együtt az új helyen még mindig 200 fonttal többet fogok keresni havonta. Mármint holnaptól, az új munkahelyemen.

Egyébként nem nagy előrelépés munka szempontjából, mert ugyanazt a szart kell vakarni, csak máshol. Vagyis ugyanolyan szobalány leszek, csak éppen puccosabb helyen. Jóval puccosabb helyen… nagyságrendekkel puccosabb helyen… (jesszus, tutira azzal indítok, hogy eltörök valami istenverte antik tárgyat és életem végéig fizethetem vissza) linket nem teszek be, írjátok be a keresőbe, hogy Home House London és utána ne felejtsétek el becsukni a szátok. Mert ez egy privát szálloda, 20 szobával, sok-sok public area-val, buzira gazdag és kurvára előkelő vendégeknek és sztároknak. Sztár sztároknak. Szóval ide Justin Timberlake a kisujját sem teheti be, csak mondom, mert ide Paul McCartney és Sting jár.

Persze nem kicsit vagyok betojva, mert volt szerencsém ma egy-két szobához és egy kisebb területnyi public area-hoz, és bár látom, hogy az itteni maid-ek nem szakadnak meg a munkától és nem járkálnak olyan ideges és feszült arccal, mint a St. Martin-ban azért valljuk be mindez nem lesz egyszerű feladat. Viszont ha azt veszem, hogy a The Westbury-ben már volt szerencsém hasonló szobákhoz, még hozzá 15-höz naponta, akkor itt a napi 5 talán menni fog. Illetve az is plusz pont, hogy nem csak 2 nap tréninget kapok, hanem két hetet, egy magyar csajjal, akinek a helyére megyek. Mert ide csak így lehet bekerülni, ha valaki elmegy és az maga helyett ajánl valaki mást. Beszélgettem pár alkalmazottal és úgy tűnik egyik sem feszült, vagy stresszes, mindenki mosolyog és előzékeny. De persze a puding próbája az evés, így majd meglátom, hogy holnap sírva fogok e hazajönni a metrón.

Aztán persze tartozom még nektek olyan beszámolóval, hogy itt volt Anyuka másfél hetet. Megvolt a nagy bemutatás, láthattátok a képeken. Eszméletlenül jól éreztük magunkat együtt, nagyon sokat nevettünk és rengeteg helyen jártunk. Gyakorlatilag sikerült mindent megmutatnom neki, ahol eddig jártam, gyorsítva és besűrítve mindent, amit csak lehet. Az pedig, hogy egyedül is képes volt ebben a hihetetlenül nagy városban is közlekedni, eltalálni múzeumokba, az maga volt a csoda, így utólag belegondolva, de egy igazi hős volt és megcsinálta. Az is remek volt, hogy 8 napból 5-öt vele tudtam lenni, csak a maradék 3 napra kellett neki elfoglaltságot keresnie, ami azért itt nem egy túl nagy feladat, viszont oda el is kell jutni, de mint tudjátok, ezt a részét szuperul megoldotta. Arra kérdésre, hogy mi tetszett Londonban legjobban neki, természetesen az válaszolta, hogy: én – mármint a kicsi lánya. De tény és való, hogy Greenwich vitte a pálmát, még akkor is ha rohadt hideg volt. E. és T. akkor lettek először összeeresztve és még ezt tetézte Anyuka jelenléte, így aztán E.-ből sok minden beszédet nem lehetett kicsikarni, meg volt szeppenve három magyarul dumáló ember társaságában és én sem voltam túl jó tolmács, lévén, hogy nem beszélek angolul. Viszont borzasztóan élvezte, mert bár londoni egyáltalán nem járt még pl. az egyetem épületében vagy a nullánál, és nem ismerte a Postások parkját sem. Szóval nagyon sok bepótolni valónk van együtt.

Azt hiszem igazából boldog vagyok. Persze vannak hullámvölgyek, mikor nem tudom hova is halad az életem, mert tény, hogy nem egyenesen felfelé, ahogyan szeretném, hanem borzasztó nagy kacskaringókkal tarkítva, döcögve ugyan, de tényleg felfele. Csak néha kevés, néha iszonyatosan kevés, hogy mekkora erőfeszítéseket kell megtenni egy-egy apró centiért felfele. Viszont hétről-hétre egyre több időt tudok E.-vel tölteni, egyre inkább otthon érzem magam nála, náluk és most új munkahely. Azt hiszem azt már elkönyvelhetjük, hogy nem fogok innen hazamenni, lassan, de biztosan itt vagyok már otthon.

Microseesighting

Nagyon nehezen veszem tudomásul, hogy a napsütés ellenére itt is tél van, tehát hideg és szél. De még milyen szél! Többször is azt hittem, hogy magával ragad és falhoz ken valahol London végén egy gyárkémény oldalán. Szerencsére hatalmas batyuval járok mindenhova: túlélőkeksz, vizes flaska, térkép, könyv, jegyzetfüzet, váltásbugyi, váltászokni, fogkefe, pénztárca, telefonok, neszesszer, oyster csak, hogy a legszükségesebbeket említsem, így bár arrébb tántorodtam néhány lépést, a táskámba kapaszkodva képes voltam felvenni a harcot.

Mert elkövetkezett az a pont, amit mindannyian vártunk, közös offunk volt O.-val. Sajnos, azonban ebből a házból bármennyire utáljuk is, valahogy mégis olyan buzinehéz elindulni bárhova is, hogy a 9 órából hamar 10 óra lett, a 10-ből meg 11, és még folytathatnám a sort, a lényeg annyi, hogy délben már aztán valóban iszonyat nehéz bárhova is elindulni, mert késő lesz mire odaérünk, ebédelni is kell… stb. Meg aztán az is van, hogy O.-nak végül nincs kedve, nem akar, most inkább mégsem. Végül olyannal, hogy teamúzeum és bolt meg lehetett győzni. Imádom a teákat, itt kint Londonban valahogy még sem az igazi, mert én szeretek a bolyhos takaróim alá bekucorodva filmet nézni közben, Plüssel az oldalamon. Nekem a tea meghittség, otthon, itt meg nagyjából minden van csak meghittség és otthon nincs. Persze egészen más E.-nél, ahol viszont a tea nagyjából egyenértékű a vízzel. Pedig a tea: meghittség, otthon. Most már tudjátok ti is.

Egyébként a Twinings teamúzeum nagyjából egy vicc. Láthatsz kb. 6 fémdobozt, 8 teáskészletet, néhány papírlapot és voalá, máris kész a múzeum. Ellentétben a boltjával, ami színes, illatos, ínycsiklandó. Ízléses fa polcokon teák fajtájuk szerint felhalmozva, előttük kis üvegtégelyben a filter és maga a tea látható, szagolható. Nyilvánvalóan végig kellett illatolni az összes fajtát, a kávékkal bezárólag, aztán persze kiválasztani a legjobbat, a legfinomabbat, ami jutalomból hazajöhet velünk. Áfonyás, fodormentás győzött meg a kasvirágos, epres. Így most már kóstolva is, azt kell, hogy mondjam az áfonyás, fodormentás tea az ördög találmánya, mert valami elképesztően zseniális áfonyás gumicukor-szőlőcukor-rágó íze van, az illata pedig mézes, gyümölcsös, harapnivaló, tehát erősen addiktív, utálom is érte a Twinings-et nagyon.

Aztán a nap el is telt, bebuszozással, Twinings múzeummal, hazabuszozással, másnap pedig megint egyedül tengettem a napot. Hiába az elhatározás, hogy na majd én nagyon hamar útnak indulok és hős leszek, város nézek. Lett belőle, hazatelefonálás, netezés, kávékávékávékávé…kávé, majd végül valóban erőt vettem magamon… és megnéztem a neten hova is menjek. Mert 14 éve voltam egy remek kis játék múzeumban, de őszintén megmondva lövésem sem volt, hogy hol is volt az pontosan. Így aztán az ember lánya guglizni kényszerül. Olyat azonban ne írjatok be a keresőbe, hogy “toy museum London”, mert kiad vagy kismillió lehetőséget, amik közül képtelenség választani, mert jobbnál jobbak. Mit tehet ilyenkor a a tanácstalan, csóró turista? Veszi az oysterét és elbuszozik a hozzá legközelebb eső, ingyenes opcióhoz. Benthal Green-be, ami busszal kb. fél óra és egyáltalán nem a város veleje, mégis csudaklassz múzeum található egy kicsinyke park szélén. Név szerint a V&A Museum of Childhood, ami a kensingtoni Victoria & Albert Museum-hoz tartozik (szintén ingyenes, korábban már volt róla szó).

Első blikkre azt mondanád, hogy irtó modern, aztán azt, hogy hagyományőrző, aztán azt, hogy wow. Vörös téglás épület, amivel nagyon ki sem rí a környezetéből, a bejárata azonban ultramodern üveg és fém. Aztán pedig belépsz és elámulsz a hatalmas belső téren, a fehér oszlopokon, korlátokon, fényeken. És akkor még magáról a kiállításról nem is írtam. Csak egy szót mondok: babaházak. Sok. Különösen megszólítva éreztem magam, mert engem egy babaházzal simán le lehet venni a lábamról. Egyrészről van bennem irántuk valami elképesztő rajongás (akarok, akarok, akarok), másrészről meg egyszerűen hátborzongatóak, a sok bútorral, babával, kiegészítőkkel, történeteikkel. Itt meg eleve olyan gyönyörűségek vannak, ami elé simán odakucorodnék játszani, hogy aztán becsukva a házikót simán lefosnám a bokámat az ijedségtől, mert némelyik aztán úgy néz ki, mint egy megveszekedett szellemkastély.

Vannak még hintalovak is dögivel, meg pedálos autók, bábok, macik, babák, színházak papírmaséból és még sok minden más, amit nem tudok leírni, mert látni kell. Aztán van egy másik része is a múzeumnak, ahol a brit gyerekkort mutatják be kb. az 1500-as évektől kezdve, kiscsizmák, bölcsők, sztk keretek, teletubbies, Lily Alan. Cool. A boltjában pedig gyönyörű retro játékok és könyvek is beszerezhetők. És itt végre én is megismerhettem Mr. Blooby-t, E. kedvenc figuráját gyerekkorából. Bár utólag visszagondolva ezt igazából ki is hagyhattam volna, mert rémálmaim lesznek és a rózsaszín különben sem az én színem. Ha jót akartok magatoknak, ti sem gugliztok rá.

Hazafelé még sétáltam egyet a kertjében, ahol nem fújt a szél, láttam virágokat, fákat és bokrokat, de most inkább beszéljenek a képek.

Dreamed about

E. piszok nehéz kirángatni a komfortzónájából, de mikor mesélem neki, hogy itt és itt jártam, akkor tétován rámondja, hogy akár mehetnénk legközelebb együtt is. Természetesen tudom, hogy nem gondolja komolyan, viszont Camden-re még ő sem tudott nemet mondani. Bár ettől függetlenül még mindig nem értem mi ez a hatalmas fellángolás Camden körül, attól eltekintve, hogy bagóért lehet szuveníreket venni és millió ember hömpölyög az utcákon igazából semmi különleges nincs benne. Komolyan. Simán elhiszem, hogy ez előtt 20 évvel ez egy tuti kúl helynek számított és a punk melegágyának, de azóta csak egy gagyiba hajló piac lett belőle.

Viszont van gulyás és lángos. Így aztán első körben mindent megnéztünk, a béna árusokat, a tetoválószalonokat és a potom pénzért pólókat árulókat. Majd magyar kifőzde halál csípős gulyással és tejfölös, sajtos lángossal. E. a gulyást imádta, bár elég durván fűszeresnek találta, bevallom én is. Tetszett neki a magyar veknis kenyér, viszont a nagy tányér gulyás elfogyasztása után csak egy fél tejfölös, sajtos lángost tudott letolni. Szerinte egyszerűen iszonyú nehéz és borzasztóan intenzív ízű kaják a magyar ételek, amihez nincs hozzászokva. Ezek után kiakadt, hogy hogy a fenébe lehetek ilyen kicsi és vékony, ha az elmondásom alapján nagyjából minden kajánk ilyen. Erre nem igen tudtam mit felelni, mivel én lángost nem ehettem és a kb. a gulyást egy fél óra múlva már el is felejtettem, tehát ennek megfelelően betoltam egy nagy doboz kekszet hazafele menet, fél liter kólával megfejelve. Majd mikor hazaértünk és anyukája kijelentette, hogy kész a csirke, kérünk e? Én voltam az első, aki jelentkezett, hogy éhes. Komolyan, néha nekem kínos, hogy mennyit eszem.

Persze azt is el kel mesélnem, hogy kaptam vásárfiát, egy gyönyörű Doctor Who-s pólót, ami egyszerűségében is gyönyörű. Mindig is erről álmodoztam, hogy lesz egy szépséges DW pólóm, de valahogy senki sem hallotta meg a kívánságomat csak E. vagy igazából az Univerzum. Bár az Univerzum azért igen csalfa jószág, mert hetek óta pénzt is kérek tőle, de azt valahogy mégsem hallja meg. Jó mondjuk ez így nem igaz, mert csütörtökön úgy fogtam a takarításba, hogy bazzeg, ha most nincs borravaló, akkor estére nincs pénzem kaját venni, éhen halok és megdöglöm. Erre az első szobában 5 font, a másodikban 10 font, a harmadikban és a negyedikben 5-5 font. Szóval az éhenhalás elnapolva, Univerzumnak óriás pacsi küldve. És most DW póló is. El vagyok kényeztetve kedves Univerzum, de azért még van mit javítanod az imázsodon. Csak úgy mondom.

E. pedig kapott egy fasza szürke sapkát, ami sokkal jobban áll neki, mint az előző borzadályok, amitől nekem a hajam hullott, neki meg idétlen tökfejet csinált. Bár mondjuk a mostani sapkában is tök feje van, de legalább cuki. Különben is az én tököm, szóval akár bohócsapkát is hordhatna, az is cuki lenne. (Jó, mondjuk ezt ne próbálja ki, mert nem gondoltam komolyan.) Hazaérve maratoni Game of Thrones nézésbe kezdtünk, ami nekem irtó vicces, mert minden részt láttam, tudom mikor, mi jön, kinek kell drukkolni, ki lesz érdekes, ki kevésbé. Ő pedig izgul, kérdezget, szentségel, ha valami olyan történik, amire nem volt felkészülve, akkor követeli, hogy hagyjuk abba, ez egy szar sorozat, de közben alig várja, hogy lássa a folytatást. És ami a legjobb, hogy el akarja olvasni könyvben, így aztán a következő közös offunkon el fogunk zarándokolni Notthing Hill-be és megvesszük neki az első részt.

A közös offokban az a rossz, hogy nagyon hamar véget érnek és újra kezdődnek a dolgos hétköznapok, amikor nem tudok csak arra gondolni, hogy milyen jó is volt vele ez vagy az… Aztán felhívnak otthonról, hogy 16 év után el kellett altatni a cicám… majd A. hív zokogva, hogy képtelen nélkülem élni… én pedig itt vagyok ebben a koszos, tetves, hideg, rideg városban, ahol még ráadásnak helikopterek zuhannak az égből, egyedül.

New Year's Eve

Eredeti verzió szerint jót buliztunk volna a Trafalgar Square-en, mert az ugye tök menő. A valóság azonban most is közbeszólt. Vagyis inkább az, hogy a beosztásom nagyjából olyan szeszélyes, mint a brit időjárás. Hol esik, hol meg nem… hol van off-om, hol meg nem… Most a “hol meg nem-et” játszottuk, mert bár az eredeti kiírás szerint 1-én nem dolgoztam volna, a valóságban aztán meg mégis. Hozzá kell tennem, hogy ennyire durván szívatós napot még életemben nem csináltam végig, komolyan megutáltam az embereket, mire végeztem úgy fél hét magasságában. Arról nem is beszélve, hogy 14 szoba, dugig tömve üres üvegekkel, dobozokkal, bevásárló szatyrokkal. Volt olyan szobám, ahonnan fél óráig csak a szemetet hordtam ki. Komolyan elgondolkodtam, hogy most fogok felmondani, hazamegyek és jól kialszom magam, aztán persze győzött a józan ész és kapartam tovább a szart. (Néha komolyan elgondolkodom mekkora hős vagyok…)

De nem is erről akartam írni, hanem a Szilveszterről, ami voltaképp ugyanúgy zajlott, mint az összes többi együtt töltött napunk. Leszámítva azt, hogy E. 15(!) kilót hízott az ünnepek alatt, így most nagyjából 3 én is kikerülne belőle, a pocakjáról konkrétan visszapattanok. Ráadásul magas is, szóval egy csókért most már olyan, mintha a Mount Everestet kéne megmásznom. Mondtam neki, hogy ez most már nem lesz így jó, tessék kicsit fogyni, cserébe megkaptam, hogy tessék egy kicsit hízni. Hozzáteszem az elmúlt 2 hónapban sikerült 3 kilót visszahíznom, az ünnepek alatt meg még 2-t, így most 55 kiló vagyok és büszke. (Igen, most van az, hogy ki lehet számolni, hány kiló is E.) Hol is tartottam?

Kezdem elveszíteni a fonalat, mert offos vagyok és tök egyedül leledzem ebben a buzi nagy házban, ami szerintem az itt eltöltött fél év alatt még egyszer sem történt meg velem. És annyi mindent akarok írni, de nyilván nem lesz belőle semmi, mert csapongok és még boltba is kell mennem. És fogat mosni. Bár azt lehet, hogy a boltba menés előtt kéne megejtenem.

Szilveszter. Igazából mióta visszajöttem Magyarországról folyamatosan dolgozom, oké, hogy kell a pénz, de igazából arra vártam már, hogy végre találkozzam E.-vel. Így, hogy folyamatosan dolgoztam gyakorlatilag megint csak aludni láttam, meg sírni, bár ez utóbbi azért katartikus élmény volt. A Szilveszter sem telt másként, meló után beestem hozzá, éhesen, fáradtan és nyűgösen. Ő persze megint hozta a formáját, türelmes volt és végtelenségig kedves, mindig sikerül elérnie, hogy megnevettessen. Kínait rendeltünk (jesszus, el sem hiszem, hogy ezt a mondatot én egyszer leírom, mint valami elcseszett Keribredsó), bevackoltuk magunkat az ágyba és azon elmélkedtünk két falat kacsa és egy cápafogú, véres szájú kisgyerek között, hogy milyen fos elmúlt évünk volt, leszámítva azt, hogy egymásra találtunk. Ennek függvényében a 2013-as évnek valami eszméletlen jónak kell lennie, nincs mese.

Lassan közeledett az éjfél és vicces volt, mert két időszámítás szerint is átéltük, lévén, hogy Magyarországon 1 órával előbb volt éjfél, nekem meg jöttek a telefonok és sms-ek, amikre válaszolnom kellett. E. értetlenkedve hallgatta, hogy most megint mégis minek pittyergek, ebből is látszik, hogy mennyire különböző a kultúránk. Himnusz, pezsgő, kis melankólia, ezek vagyunk mi magyarok, ahogyan a szilveszter Újévbe fordul. Britek pedig vastag ereszd el a hajamat módon ünnepelnek és valahogy tényleg elhiszik, hogy ez valóban egy ÚJ év lesz. Végignéztük a visszaszámlálást, a tűzijátékot a tv-ben, ágyunk melegéből. Egymáshoz bújtunk és egy idő után már csak E. horkolását hallgattam, aki álmában is úgy tud átölelni, hogy tökéletes biztonságban érezzem magam.

About names

Most, hogy Katinak és Vilinek kétség kívül gyermeke fog születni, az angol fogadóirodáknál már lehet fogadni arra, hogy fiú lesz e vagy lány. Majd ezután még arra is, hogy miként is fogják hívni a kis jövevényt. Bennem felmerült a kérdés, hogy ez mind szép és jó, de mi is a mi Vilink vezetékneve, mert hát ugye igazítsuk ahhoz a gyerek nevét. O. szerint Vilinek nincs vezetékneve, vagy ha van is az Winsor, az aktuális uralkodó ház után. Mondtam, hogy tuti van, hiszen volt Vili egyszer gyerek is és az ellenőrzőjére tuti nem csak annyi volt írva, hogy: Vili. (Windsor Vili) Hosszas google-zás után kiderült, hogy O.-nak van igaza. Vilinek nincs vezetékneve. Hivatalosan úgy kell szólítani, hogy: Ő Királyi Fensége, Vilmos Artúr Fülöp Lajos királyi herceg, Cambridge hercege, Strathearn grófja, Carrickfergus bárója. Szegény.

Persze szerintem még ez sem fér ki egy ellenőrzőre, szóval tutituti, hogy van neki normális vezetékneve, mint minden rendes embernek. Különben is van neki bankkártyája és arra ez száz százalék, hogy nem ez van írva. További google-zás után persze kiderült, hogy Vili, ha kezet fog veled egy durva pizsibulin és bemutatkozik, akkor nem azt fogja mondani, hogy Ő királyi Felsége, Vilmos Artúr Fülöp Lajos… blablabla…stb. Hanem azt, hogy Vilmos Mountbatten-Winsor. Esetleg annyit még hozzátesz, hogy: of Wales. Bár lehet, hogy egy durva pizsipartin nyugodtan levilizheted.

Aztán persze szóltak még olyanról is a hírek, hogy nem adhatnak ám mindenféle nevet annak a gyereknek. Tradicionális angol neve kell, hogy legyen. Tehát Vilmos, Henrik, Fülöp, Artúr, Károly, Albert, Katalin, Diána, Erzsébet, Alexandra, Mary, Margit… stb. Mert különben hogyan is illeszthetnék be a sorba. Szerintem ez tök nagy kibaszás a szülőkkel, mert nem elég, hogy minden szarért a címlapokra kerülnek, fogadásokat kötnek rájuk, levilizik és lekatizák őket, még a gyerekük nevét sem igazából ők határozzák meg. Mert lehet, hogy ők Kevinnek vagy Brandon-nak akarják elnevezni, de hülye módon, csak Artúr (vagy Albert, vagy Károly…stb.) lehet. Pedig szerintem tök frankó lenne: I. Kevin Király. Mennyivel jobb már, mint IX. Henrik.

Aztán mivel a nevekről beszélgettünk végre be mertem vallani O.-nak E. vezetéknevét. Amitől persze dobott egy hátast, majd komoly hangon megkérdezte, hogy: “Anyudnak ugye még nem mondtad?” Mondtam, hogy még nem, mert előtte még tudatosítanom kell benne, hogy E. apukája török. (Ismétlem: török.) Tehát E.-nek lovely török vezetékneve van. Ha még ez nem lenne elég, a török vezetéknevekből is gyakorlatilag Szabó (vagy Kiss, vagy Kovács, igazából tök mindegy). És ha mindez még nem lenne elég adalék, akkor az első randinkon még azt is elmesélte, hogy 6 órát ült a New York-i repülőtéren néhány kommandós társaságában, mert a neve alapján azt hitték nemzetközileg körözött bűnözővel van dolguk. Lovely. Nagydarab, kopasz, tetovált terroristával járok. Csak, hogy tudjátok.

És azt is jó, ha tudjátok, hogy a Családban Henry hercegnek van egyedül normális keresztneve: David.

Day of Inns

Trutymákos szar idő ellenére (Igen, Londonban végérvényesen beköszöntött az ősz.), nyakamba vettem a várost, valami fedett helyet keresve, ahol jól ellehetek, míg odakint köd van és zimankó. Irány a John Soane Múzeum, amit ugyan nem tartalmazott Blackett listája, viszont a híres Lincoln’s Inn Fields mellett található, amit viszont igen. Ez a múzeum benne foglaltatik a világ legjobb múzeumainak listájában, annak ellenére, hogy nagyon kicsi.

Kívülről pont úgy néz ki, mint az összes Lincoln’s Inn Fields-i sorház, kicsit talán extravagánsabb a kilógó erkélyeivel, de mit is várhatunk egy olyan embertől, aki Anglia egyik legnevesebb építésze volt és fantasztikus neo-klasszicista épületeket tervezett, mint pl. a Bank of England vagy a Royal Hospital Chelsea-ben. Mindenki tudja róla, hogy nem szerelemből nősült, hanem pénzért, de egy téglakészítő mester fiaként más lehetősége nem volt a kiugrásra. Szenvedélyesen gyűjtött mindent, ami egy kicsit is megfogta a fantáziáját. Imádta a fények és a tükör játékát, élt-halt Egyiptomért, a könyvekért, a finom, precíz órákért. Gyakorlatilag mindent szeretett, ami a pontos és megtervezett munka gyümölcse. Háza ennek ellenére pont úgy néz ki, mint egy labirintus, tükrökkel, folyósokkal, színes ablaküvegekkel, átriumokkal, keskeny pázmákkal. A falakon pedig minden négyzetmétert szobortöredékek, festmények, rajzok, metszetek borítanak. A mennyezet festet üvegablakokkal, apró kiszögelésekkel van tele. Azt sem tudod hova kapd a fejed, mert ha felfele nézel, beleütközöl egy szarkofágba. Ha lefele nézel, viszont lemaradsz a reggeliző szoba festett üvegablakos mennyezetéről. A lépteidet apró neszek, nyikorgó fapadló kíséri és félhomály. Bizony mondom néktek, a British Museum sehol sincs hozzá képest.

Kilépve a félhomályból mondhatnám, hogy a napfényes Lincoln’s Inn fogadott, de a helyzet az, hogy köd van és ősz. Viszont a hatalmas platánfák így is csodaszépek, keresztülvágva a parkon pedig érdemes tudni, hogy alattunk van a világ egyik legnagyobb légvédelmi folyosó hálózata, amit a II. világháborúban használtak és még ma is működőképes. A park hatalmas, ne is várjunk mást, ez London. Alapterülete pont annyi, mint a gízai nagy piramis-nak és pont olyan a tájolása is. Ez a park, ami voltaképp tér, szolgált alapul a New York-i Central park megépítéséhez.

Szomszédságában található a Great Hall and Library, ami az elő kapuja annak csodálatos épületkomplexusnak, ahol a sznob, gazdag fiatalok ügyvédnek, politikusnak, bankembereknek tanulhatnak. Gyönyörű zöld fű, szökőkutak, mókusok, platánfák, parókás egyetemi tanárok. Mindez olyan épületekkel körülvéve, amelyek minden pólusából árad a történelem és a hagyomány. A campusok között keskeny sétányok kanyarognak a döbbenetesen zöld fű mellett, körülötted elképesztő csend, hogy aztán egy keskeny ajtón kilépve újból a Holborn elképesztően zajos forgatagában találd magad.

Jönnek az Inn-ek. Minden oldalról támadnak, komolyan csak kapkodod a fejed… Staple Inn, Clifford’s Inn, Serjeant’s Inn, Clement’s Inn, Gray’s Inn, Inner Temlpe (jah, az nem is…) és fényképezel, mint egy megvadult japán turista. Kicsit potyázom a London Walks csapatával, megtudom, hogy a környéken van egy híres viktoriánus nyilvános wc is. Sajnos fényképes bizonyíték nem született róla, mert a környék le van zárva, felújítások miatt.

Le kell fényképezni, még a sárkányt is, ami a City és a belváros határa, meg a magányos sziget templomát. Ha már ott vagyok a Sommerset House sem maradhat le, még akkor sem, ha a Waterloo híd alatti könyves vásár kitárt karokkal húz maga felé. Erős vagyok, nem veszek könyvet. Így is van egy rakattal (újabb Doctor Who kötet került a birtokomba, hála az én gyönyörűséges, szépséges, tüneményes könyvtáramnak).

Most pedig irány a 16-os busz. Bon voyage.