2014. október 8., szerda

Second month

Éjszakánként még mindig gyakran ébredek rémálomból. Leggyakrabban a műtétről álmodom, ahogy fekszem a vakítóan fehér műtőben, csövek lógnak belőlem, miközben többször megszúrnak, hogy még több csövet rakjanak belém, a gépek sípolnak minden egyes szúrásnál, az orvosok pedig aggódó arccal kérdezgetik, ujjukkal a nyaki ütőeremen: hogy van? jól van? Én pedig halkan, suttogva, mert minden levegővétel nehéz, könyörgöm nekik, hogy hagyjanak meghalni.

Ennél a pontnál rendszerint megébredek, boldog vagyok, hogy nem hallgattak rám. Attól még boldogabb vagyok, hogy Ficánka a jobbomon (mózeskosárban), E. a balomon horkol. Néha felnyögnek, apa és fia, kórusban, sztereóban. Én pedig boldog vagyok. Van amikor persze szorongok, mert nem csináltunk még mindig útlevélképet, mert holnap egyedül utazom Ficánkával buszon, hétfőn meg metrón, mert aggódom, hogy az L&Q mit fog szólni a kérelmünkhöz, hogy nem hagytam e túl későre a pelenka rendelést, hogy hol fog érni a szoptatás, ha a városban lődörgöm, hogy megjön e időben a BioGaia csepp, hogy E. vajon eleget aludt e... stb.

Közben észrevétlenül a napok valahogy egyszerűbbek lettek. Persze még mindig összekeverem a "fáradt vagyok" sírást az "éhes vagyokkal", ennyire szar anya vagyok. Viszont már legalább van mit összekeverni az előző havi egybefüggő üvöltés helyett. A sírás ettől még mindig fárasztó, idegőrlő és gyötrő, hogy segítsek, mit csináljak... de legalább már tudom, hogy nem egész napra szól. És igen, a rutin segít, bár altatásban még mindig igen rosszul teljesítünk, de legalább már eljutottunk odáig, hogy néha önmagát altatja el amikor mi már föladjuk, ami elég nagy teljesítmény. 

És nevet. Fogatlan szájával, összehúzott szemekkel, huncutkodva. Reggelente így ébredünk. Föléhajolok, ő pedig rámvigyorog, tiszta, szeretetteljes csillogó szemekkel. Ha felé nyúlok, kurjant és nevet tovább. Ilyenkor elönt a hála azok felé az emberek felé, akik, ott akkor nem hagytak meghalni, az Anyukám felé, aki bátorított és E. felé, akinél jobb apa nincs is e földön. És úgy érzem, ha nem ölelhetem magamhoz össze is dőlne a világ.

A rutinunk pedig bár nem pontos, de legalább valami. Reggel ébredünk, amikor. Mindketten átöltözünk, már Ficánka is rendes utcai ruhában feszít egész nap, mint a nagyok. Majd elütjük az időt a délelőtti alvásig, aztán én ebédelek, ő meg nézi a babakocsiból. Délután, ha jó az idő, csavargunk, barátokkal találkozunk. Mert már mobilak vagyunk, magamra kötöm a hordozóba és már hasítunk is. Persze estére marhán fáj a hátam és a derekam, de legalább kimozdulunk, ami minden pénzt megér. Esti fix időpontunk még a hét órai fürdés, amit imád. Ha valahogy elfelejtkezem az időről, akkor sírással követeli a fürdést, mi meg rohanunk teljesíteni a kívánságát.

Ha E. hazaér fürdetésre, akkor ő fürdet. Ficánka olyan szeretettel bámul rá, hogy én rendre elbőgöm magam minden alkalommal, így a fiúk kitiltottak a fürdőszobából. Csak annyira mehetek be, hogy pizsibe bújtassam Ficánkát. Fürdés után kicsit elpilled, ilyenkor megehetjük mi is a vacsit, beszélgethetünk, fürödhetek én is. Majd megébred és 10-ig vigyorog, dumál nekünk, amikor is bealszik vagy a saját viccein, vagy a mellemen.

A legjobb az egészben, hogy mindezt már durva sírás nélkül. Nyilván sír most is, de kiszámítható és könnyebben megnyugtatható. Tisztán látszik, hogy kifele megyünk a rémálomból. Én pedig napról napra szerelmesebb vagyok a fiamba.

2 megjegyzés:

  1. Jó lenne már, ha abba hagynád ezt a "szar anya vagyok" dumát.
    Nagyon klassz anya vagy! Aki mást mond, elmehet melegebb éghajlatra.

    VálaszTörlés
  2. Én a másfél évesnél is összekeverem az "unatkozom", az "éhes vagyok", a "jön a fogam és fáj" és a "túl sok inger ért" sírásokat, de mindegy is, mert szinte mindegyiket gyógyítja a kockákra vágott alma rágcsálása.

    VálaszTörlés