Our problem is your problem

Annyira borzasztóan betegek vagyunk mindhárman, hogy zombiként közlekedünk a házban, zsebkendővel, mentolos inhalátorral felfegyverkezve. Ficánkának ez az első komolyabb betegsége, nem alszik, nem eszik, nem iszik, csak a sziszi, ami jó. Hangja, mint Darth Vader-é, szerencsére a kedve jó és édesen kéri a gyógyszereket, amit kap: dindin Nya! Igen, a Nya az én vagyok, gondolom az anyából megkaptam a végét. Dindin pedig a dinner rövidítése. Okos kis nyuszikánk van, aki nem melleseleg elkezdett járni. Vagyis ez fura, mert már augusztusban tett önálló lépéseket, meg azóta többször, de láthatóan nem érdekelte vagy nem tartotta elég gyorsnak. Most viszont tényleg jár, nagyjából minden gond nélkül. Boldogság, happiness, csak ne lenne takonnyal tele a fejünk.

Tegnap E.-t felhívta a húga, hogy a kamaszfia füvet szív, zokogott egy órán keresztül, hogy lássa be E., ezért nem mehetünk Bristolba, mert a család szét fog esni, a gyerekei drogoznak, a férje meg fog halni, ő meg egyedül marad az öreg szüleivel. Szerettem volna azt mndani, hogy ez nem a mi problémánk, de E. mindenkit meg akar menteni, így Sal átjött hozzánk, itt maradt egész éjjel. A srácok felzabáltak minden édességet, horrorfilmet néztek és dumáltak az élet dolgairól, drogokról is. Aztán persze bevallotta, hogy füvezik, persze csak alkalmanként,  meg nem fog rászokni... de igazából mind tudjuk, hogy megy ez. Értem, hogy min megy keresztül, de ezt a dolgot mi nem tudjuk megoldani az anyja és apja helyett, hiába tölt velünk egy napot, ez nem így működik.

Szerencsére a terv még mindig ugyanaz. Nagyon szeretném, ha most valóban mellénk állnának az égiek. Még 15 nap és elkezdhetjük.

We luv ya NHS

Reggel az orvosnál kezdtünk, mert Ficánka hétvégén lázas volt és maratoni napközbeni alvásokat rendezett, amit egyébként soha sem szokott. Annyira nem, hogy a hosszú (3 óra), mozdulatlan együttalvástól beállt a derekam, mondjuk nem panaszkodom, mert mióta gyerekem van még nem aludtam három órát egyben. 

Aztán persze rájött hogy ő mégsem ennyire jó alvó, ezért hétfő hajnalban durva cirkuszt eresztett meg, ami eredményeként tiszta véraláfutás belül a szám és az állam. Tiszta szerencse, hogy az elülső fogaim még megvannak, volt párszor olyan érzésem, hogy most veszítem el őket. Mielőtt még mindenki azt képzelné, hogy verjük a gyereket, le kell szögeznem, hogy semmi ilyen nem történik, csak valami furcsa, szerencsétlen véletlen miatt folyton lefejel, miközben a csapkodva, kalimpálva felébred. Ennek eredményeként éjjel E. helyén aludtam, miközben ő ölelte át Ficánkát (és állt be a dereka), és próbálta megnyugtatni, több-kevesebb sikerrel.

Reggelre aztán fura pöttyök jelentek meg a pocakján, ami miatt végül elmentünk az orvoshoz. A doki jó alaposan megvizsgálta, kicsit pirosnak találta a torkát, majd közölte, hogy biztosan valami vírus. Mutattam a pöttyeit is, közölte, hogy szerinte biztosan nem bárányhimlő, hanem valami vírus. Majd felderült arccal hozzátette, hogy a bárányhimlő is egy vírus. Szóval, most ott tartunk, hogy figyelnünk kell a pöttyeit, mert lehet, hogy bárányhimlős. Ha nem, akkor vírus. Remélem mindenkinek átment a dolog lényege.

Our day

Gondoltam hozok nektek egy kis esküvős képeket...

Cry baby

Ma legalább kiderült számomra, hogy miért bőgök feszt minden piszlicsálé dolgon. 23 hónap nyugalom után, megint piros betűs napok... 

Köszönöm, én igazán tök jól megvoltam nélküle. 

Obviously

E. persze megkapta az állást, megy árutkihordani az Asda-ba. Mondjuk tök nyilvánvaló volt, hogy felveszik, közel 20 év tapasztalat van mögötte. Îgy aztán még égetőbb lett a lakáskeresés. Már most tudom, hogy ha jövő héten kezd, néhány napon belül olyan fáradt lesz az ingázástól, hogy megint kénytelen lesz a másik szobába költözni, annyira fog horkolni.

Ma reggel E.-t felhívta a huga, azzal, hogy milyen nagyszerű, hogy Bristol helyett Ipswich-be költözünk, mert ők mindig is szerettek volna beruházni egy ingatlanba közel Londonhoz. És az is nagyon jó, hogy pont Ipswichbe, mert a sógor ott veszi fel a teherkikötőből az autókat, amivel sefftel. Tehát ismeri a környéket, mint a rossz pénzt. És milyen nagyszerű lenne, ha vennének ők ott egy lakást, vagy házat, mi meg fizetnénk nekik a jelzálogot, albérleti díj gyanánt.

Nem, ezeken a dolgokon én már nem akadok fent, komolyan. Sőt, ennél a pontnál azt gondoltam, hogy miért ne? Hiszen egy huszárvágással megoldaná az albérlet keresési gondunkat. Feltúrtam a rightmove-ot, találtam három potencionális lakást. Megmutattam E.-nek, aki áldását adta a lakásokra, sőt, az egyikbe bele is szerettünk csak a képek alapján. Ráadásul az oldal azt is kiszámította kb. mennyit kéne fizetni havonta a jelzálogba és még ez is aránylag tűrhető volt. Szóval, most tényleg, de tényleg minden klappolt.

És ekkor E. felhívta a sógorát és a hugát, hogy egyeztessenek... kiderült, hogy ők ingatlan alatt minimum három hálószobás házat értenek, elit környéken, szép nagy kerttel. Vagyis olyat, amit mi teljesen nyilvánvalóan nem engedhetünk meg magunknak. Lefagytunk, elmondtuk, hogy ez nekünk nem fog menni, mert ennyi pénzért Londonban is maradhatnánk vagy már holnap Bristolba költözhetnénk, ők pedig csak egy szót hajtogattak: befektetés, befektetés, befektetés...

Elvonultam a fürdőszobába bőgni. Bőgtem, mert reggel az apósom a fejemre olvasta, hogy nem voltam kellően lelkes a nagy hírtől, miszerint E. huga vesz nekünk egy lakást (arról, hogy nem nekünk veszi, most tekintsünk el). Bőgtem, mert megint a terítékre került, hogy váljunk el és éljünk segélyen. Bőgtem, mert minden kibaszott alkalommal hálásnak kell lennem nekik, hogy mennyit segítenek és milyen nagylelkűek, cukik. Bőgtem, mert megint úgy érzem beleragadok egy olyan szituációba, amit nem akarok és ami, nem én vagyok. És végül bőgtem, mert csak.

Ráadásul még az új könyvem is megríkatott. Ne olvassátok el az Elenor és Park-ot! Komolyan ne, ha csak nem akartok egy gyönyörű tini szerelemről olvasni, ahol minden érzés, érzelem elképesztően hiteles, kedves és gyötrelmes. Végre valami, ami nem gyomorforgatóan gejl, sablonba mártott amerikanizmus. Innen üzenem, hogy csókolom a kezét és az eszét a fordítónak, remek munkát végzett.

Step by step

Mindkét fiú itt hortyog mellettem, pedig ma rettenetesen nehéz volt elaltatni a fiatal urat, hiába volt marha fáradt már a mai nap után.

Most az van, hogy lakásokat, házakat nézek, E. meg állást. Egyelőre nem állunk jól. Két ügynökséggel is beszéltem, gyakorlatilag elhajtottak melegebb éghajlatra. Mert minden az interneten van és miért nem értem meg, hogy nekik nincs más kiadó lakásuk. Mondam is, hogy ez elég szomorú, majd lecsaptam a telefont és bőgtem egyet, mert úgy tűnik a világ nem akarja, hogy Bristolba költözzünk. 

Holnap E. állásinterjúra megy Ipswich-be, aminek nagyon örülök. Kár, hogy pont ellentétes irányban van, mint Bristol. Nyilván ott is néztem lakásokat, amit igazán nem kellett volna, mert persze, hogy találtam egy pont nekünk valót. Ezen felbúzdulva E. ma elvitt minket Ipswichbe. Először utáltam a várost, mert minden zárva volt és majd egy órát mentünk, mire sikerült végre pisilnem. Aztán E. éhes lett és szintén majd egy órát keringtünk, mire sikerült valami kajáldát találnunk. Szóval, két hatalmas fekete ponttal indítottunk. 

A kávézóban egy román csaj szolgált ki, akivel sikerült egy-két szót magyarul beszélnem. Ő imádja a várost, szerinte sok munkahely van és remek a környék. Én sajnos leginkább csak a lezárt boltokra koncentráltam és a rossz fogú kéregetőre, aki másodjára is pénz kért tőlünk. Nem, ez sajnos nem Bristol, be kell lássam. Végül mentő ötletként felvetettem, hogy nézzük meg a lakás környékét, hátha megváltozik a véleményem. 

Felkaptattunk a dombra, útközben bementünk az Ipswich Múzeumba és Galériába, csodaszép. Elmentünk a művészeti főiskola mellett, gyönyörű. És megérkeztünk a ház elé, ami élőben még szebb, mint képen. Körbejártuk és megkerestük a bejáratot... és döntöttünk, hogy holnap felhívjuk az ügynökséget, megnézzük és ha lehet kivesszük, mert kell nekünk.

Úgy tűnik nem megyünk Bristolba.

Ps: Ez a mi szerencsénk, a lakás már elkelt. Most nagyon, nagyon, de nagyon szomorú vagyok.

Show must goes on

Volt egy esküvőnk, időközben. De leginkább szóra sem érdemes. Főleg, mert nem lettem Mustafáné és mert egyáltalán nem olyan volt, amilyet terveztünk. Többek között én biztosan nem úgy terveztem, hogy egy szeparációs szorongással küzdő, üvöltő egy évessel kell majd egész nap harcolnom. Illetve szentül meg voltam győzödve, hogy a barátaimat kicsit több időre láthatom majd egy "hellósziánál". Azt pedig végképp nem gondoltam, hogy az est folyamán random, ismeretlen törökökkel fogok majd X-factort nézni. Ne kérdezzétek...

Aztán hazajöttünk egy kicsit pihenni a nászút előtt. Azóta már rájöttünk, hogy ez volt igazából a nászutunk, mert délutánonként Ficánka nagymamázott, mi meg végre kettesben tölthettünk pár órát... hosszú hónapok óta először. Tartottunk itthon is egy ebédet a barátoknak, rokonoknak. Nah, az végre olyan volt, amilyet akartunk. Sírás, dráma és hiszti nélkül, kipihenten.

Majd eljöttünk Lillafüredre, az elvileg nászútunkra. Harmadik napja vagyunk itt, de esküszöm nem értem, hogyan létezhettünk eddig beltéri medence és erdei kisvasút nélkül. Illetve egyáltalán nem akkora durranás a Palota Hotel, mint gondoltam. Tény, hogy sokat nyom a latban a Home House-os hátterem, de azt kell, hogy mondjam, a személyzet csapnivaló, a takarítás és szervíz pedig kiábrándító. Két dolog menti meg az egészet: a festői környezet és a beltéri medence. És persze nem akarok visszamenni Londonba. Elkeseredésemet mi sem mutatja jobban, mint a tucatnyi elmentett telefonszám, melyeket egy-egy eladó házról írtam fel.