Step by step

Mindkét fiú itt hortyog mellettem, pedig ma rettenetesen nehéz volt elaltatni a fiatal urat, hiába volt marha fáradt már a mai nap után.

Most az van, hogy lakásokat, házakat nézek, E. meg állást. Egyelőre nem állunk jól. Két ügynökséggel is beszéltem, gyakorlatilag elhajtottak melegebb éghajlatra. Mert minden az interneten van és miért nem értem meg, hogy nekik nincs más kiadó lakásuk. Mondam is, hogy ez elég szomorú, majd lecsaptam a telefont és bőgtem egyet, mert úgy tűnik a világ nem akarja, hogy Bristolba költözzünk. 

Holnap E. állásinterjúra megy Ipswich-be, aminek nagyon örülök. Kár, hogy pont ellentétes irányban van, mint Bristol. Nyilván ott is néztem lakásokat, amit igazán nem kellett volna, mert persze, hogy találtam egy pont nekünk valót. Ezen felbúzdulva E. ma elvitt minket Ipswichbe. Először utáltam a várost, mert minden zárva volt és majd egy órát mentünk, mire sikerült végre pisilnem. Aztán E. éhes lett és szintén majd egy órát keringtünk, mire sikerült valami kajáldát találnunk. Szóval, két hatalmas fekete ponttal indítottunk. 

A kávézóban egy román csaj szolgált ki, akivel sikerült egy-két szót magyarul beszélnem. Ő imádja a várost, szerinte sok munkahely van és remek a környék. Én sajnos leginkább csak a lezárt boltokra koncentráltam és a rossz fogú kéregetőre, aki másodjára is pénz kért tőlünk. Nem, ez sajnos nem Bristol, be kell lássam. Végül mentő ötletként felvetettem, hogy nézzük meg a lakás környékét, hátha megváltozik a véleményem. 

Felkaptattunk a dombra, útközben bementünk az Ipswich Múzeumba és Galériába, csodaszép. Elmentünk a művészeti főiskola mellett, gyönyörű. És megérkeztünk a ház elé, ami élőben még szebb, mint képen. Körbejártuk és megkerestük a bejáratot... és döntöttünk, hogy holnap felhívjuk az ügynökséget, megnézzük és ha lehet kivesszük, mert kell nekünk.

Úgy tűnik nem megyünk Bristolba.

Ps: Ez a mi szerencsénk, a lakás már elkelt. Most nagyon, nagyon, de nagyon szomorú vagyok.