Whatsup

Gondoltam írok majd egy csuda jó bejegyzést arról, hogy Southend-on-Sea-n voltunk. Aztán megnéztem a naptárat és kiderült számomra, hogy az már több hete volt. Mentségemre szolgáljon, hogy vagy dolgozom, vagy védőnőhöz megyek, illetve hízom. Mondjuk a hízás elég magányos tevékenység, akár blogot is lehetne írni közben, de én inkább az alvást választom.

Ma végre eljutottam boltba, persze szigorúan vérvétel után. Hiszen a szabadnapjaimat leginkább az orvosos időpontjaim határozzák meg. Szóval, kellően jól voltam még azután is, hogy háromszor lecsapoltak és reggel óta nem ettem egy falatot sem. Jó monduk itt nem mondok igazat, mert rögtön azután, hogy azt mondta a nővérke, hogy kész, én már tömtem a számba a kekszet, meg a csipszet felváltva, mint egy ugandai éhező, aki évek óta nem evett. Ezek után meg meglepődöm, hogy mennyit mutat a mérleg. Mondjuk az is igaz, hogy minden utamba kerülő mérlegre ráállok (a HH-ban minden szobában van), mert tök vicces, hogy ennyi még életemben nem voltam. Bár ha azt vesszük terhes sem voltam még eddig...

Persze gondolom azt is kéne figyelni, hogy mit eszem, de olyan csábító hamburgerekbe botlok jövet-menet, meg Pilóta kekszbe és pukiba. Szerintem egy ültő helyemben megettem egy zacskó pukit, egy doboz Pilóta kekszet és egy csibe burgert sültkrumplival. Remélem, az azért javamra lesz írva valahol, hogy a buriban friss saláta volt és, hogy a krumpli felét meghagytam azért mert addigra eláztatta a kecsöp, én meg úgy nem eszem meg.

De igazából arról akartam írni, hogy beszabadultam egy boltba, ahol aztán vettem édes rugdalózókat Ficánkának. Azt hiszem kezdek átesni a ló túloldalára és eljön az az idő, mikor térdig fogunk járni a babaruhákban. Esküszöm próbálom visszafogni magam, de ott annál a pontnál, hogy megfogom a puha anyagjukat, elveszek és csak arra tudok gondolni, hogy: kell, kell, kell, most. Az pedig, hogy minden nyuszis, macis, kiskutyás, zsiráfos, oroszlános, szivárványos, dinós és bárányos, bárányos, bárányos, nah, ezzel engem meg lehet venni kilóra. Bár, attól teljesen megrémülök, hogy milyen nagyok. Még nem teljesen értem, hogy hogyan fér el bennem egy ekkora gyerek, arról meg végképp fogalmam sincs, hogy hogyan fog kijönni. Nyilván van róla figalmam, hogy hogyan, de egyelőre minden alternatíva borzasztó ijesztő.

Aztán valahogy átkeveredtem a cipőkhöz, ahol rámmosolygott egy, esküszöm még a nevemet is suttogta. Így aztán velem kellett jönnie. Pedig annyira nem az én stílusom, igazából nem is tudom mihez fogom felvenni, viszont elképesztően kényelmes. És rózsaszín kockás, neonzöld szegéllyel. Igen, tudom, hogy borzasztó ízlésem van cipők terén. Most ott tartunk, hogy bedugtam a szekrény alá. De onnan is sutyorog, attól tartok kénytelen leszek felvenni holnap. 

Prolusion

Nekem egyszerűen nem szabad otthon maradnom hétvégére, mert abból rendszerint csúnya dolog lesz. Múlt héten pl. középfülgyulladás, ezen a hétvégén pedig megtartottuk a "hogyan szülünk" főpróbáját, amit szívem szerint igazán kihagytam volna. Most hétvégén is offos vagyok, így rettegve várom, hogy mi jöhet még ezek után.

Egyébkén igazán kellemes hétvégének igérkezett. Sokáig aludtunk, sokáig lustálkodtunk, kb. dél volt mire elindultunk a kedvenc reggeliző helyünkre, harapni valamit. A srácok írtó aranyosak abban a kis kávézóban, ahova járunk. Gyakorlatilag kezdetektől fogva végigkísérik a kapcsolatunkat, így most ők is őszinte örömmel várják a baba születését. Én a szokásos hamburger, sültkrumpli, saláta kombót toltam, míg E. a flancosan hangzó kontinetális reggelit választotta. Csevegtünk egy kicsit a srácokkal miközben ettünk, szóval minden a szokásos szombat reggeli mederben zajlott. Reggeli után felsétáltunk Crouch End-re az óratoronyhoz, hogy nézzünk nekem könyvet, vegyünk egy nagy csokor tulipánt és lefojtsuk a reggelit egy decaff soja latte-val. 

Hazafelé már rohantunk, mert E. bejelentette, hogy csak másodpercek választják el attól, hogy kidobja a taccsot. Annyira romantikus, nem? Nagy csokor tulipán, terhes nő és a zöld arcszinnel rendelkező pasija. Kéz a kézben. Szerencsére időben hazaértünk. Nekem semmi bajom nem volt, eltekintve attól, hogy pocakosan nem kifejezetten szeretek futni. Este azonban már nem esett jól a vacsora és kicsit furcsán éreztem magam.

Hajnalban egy brutális jóslófájással kezdődött. Azt hittem, hogy kiszakad menten a gyomrom, a hátam úgy fájt, mintha kalapáccsal zúzták volna össze, a medencém meg ketté akart szakadni. Nyöszörögtem, amitől E. is felébredt, teljesen megrettenve bámult rám, hogy most aztán meg mi a franc van?! Mondtam, hogy nem tudom, lehet, hogy szülünk. Végül kitámolyogtam a fürdőbe, ahol egyszerre vettem használatba a wc-t és a mosdókagylót. És mindezt utána kb. 15 percenként, jóslófájásokkal tarkítva. Az első alkalommal bőgtem, remegtem, nyöszörögtem, míg E. kedvesen simogatta a hátam, tartotta a fejem. Idővel azonban változott a felállás, ahogy a fájdalom nagyobb lett, én lettem egyre higgadtabb, E. pedig borzasztóan ideges. Aztán megjött a mentő, benne két cérnavékony ír csávó, akiknek a dumájukat csak feliratozva lehetett megfejteni, így többször is előfordult, hogy nem a megfelelő választ adtam a kérdésükre. E. sem segített túl sokat, mert tisztára kiütötte a pánik.

Életemben először ültem vagyis feküdtem mentőben, miközben E. végig fogta a kezem, én pedig nagyon igyekeztem, hogy ne hányjam össze a berendezést, vagy a mentős csávót. A metős csávó meg mindent bevetett, hogy elterelje a figyelmemet. Elmesélte, hogy a barátnője most van a negyedik hónapban, 5 kilót fogyott az első trimeszter alatt, mert annyit hányt. Egyfolytában fáj mindene és már most vizesednek a bokái. Mondtam neki, hogy velem semmi ilyesmi nem történt, tök jól voltam, leszámítva a mai napig. Mindeközben pedig olyan csudaszép jóslófájásokat produkáltam, hogy a mentős srác teljesen megbabonázva bámulta a pocakomat, ami másodpercek alatt szaladt össze a köldököm alatt egy csomóba, azt az érzetett keltve, hogy mindját kitör belőle egy élien.

Így érkeztünk meg a kórházba, ahol én jobban tudtam, hogy hova kell mennünk, mint a mentősök. Infúziót kötöttek rám, kaptam fájdalomcsillapítót és onnantól kezdve tiszta chill out volt minden. Leszámítva azt, hogy E. fel-alá járkált a szobában és minden nyögésemre pánikrohamot kapott. Később csináltak egy tesztet is, hogy mennyire esélyes nálam a koraszülés. Elég fájdalmas volt, még így zsibbasztókkal is, de legalább megtudtuk - röpke 2 óra múlva - , hogy nem áll fent koraszülés veszélye.

Este 7-kor, mielőtt utunkra bocsájtottak volna belémdiktáltak 5 szelet pirítóst és fél liter borzaszóan fos teát. Megkaptam a zárójelentésemet is, amiben szerepelt a gyönyörű ételmérgezés szó, és még utoljára kaptam egy injekciót, amitől már a kocsiban elájultam. Másra gyakorlatilag nem is emlékszem, homályos képeim vannak arról, hogy E. ágyba dug, majd többször kimentem éjszaka pisilni, de úgy éreztem, mindha a végtagjaim valaki máshoz tartoznának. 

Ma pedig túl vagyok már 4 pirítóson, egy nagy adag főtt krumplin és egy almán. Eddig minden oké, jól vagyok, több gyógyszert sem kellett bevenni. De őszintén kíváncsi leszek rá, hogy a mostani hétvége milyen meglepetéseket tartogat.

5 and the half

Avagy, hogyan legyünk gömbölyűbbek... Alakulunk, mondhatni. Igaz, hogy még minden ember úgy kiált fel mikor meglát, hogy: uramisten, de pici a pocakod! Amivel nem segítik az amúgy is aggódós természetemet. Szerencsére a védőnő szerint minden normális, bár a sűrűsödő b-hk egy kis aggodalomra adhat okot. Addig mondjuk azzal sincs semmi baj, amíg nem fájnak. És hát nem fájnak, bár kellemesnek sem mondanám őket. Komolyan mesélhetnének ilyen dolgokról a már szült ismerősök, mert minden ilyesmitől égnek áll a hajam. 

A napokban kiderült az is, hogy ingadozó vérnyomásom van, ami szintén nem tesz jót a közérzetemnek. Ezért aztán szigorú pihenés van előírva, nincs csavargás, baráti találkozók, semmi. Szerintem meg fog enni az unalom, de muszáj lesz betartanom, mert már kétszer is majdnem elájultam a melóban. Persze azért olyanokat nem hagyhatok ki, mint Ekphrasis-szal elmenni a parlamentbe. Kár, hogy nem lehetett fényképezni, pedig úgy csináltam volna egy selfit, amit én és a parlament. Az előadás pedig annak ellenére is érdekes volt, hogy a csekélyke angol tudásom miatt néhány poénról lemaradtam. De azért igyekeztem ott nevetni, ahol a többiek.

Jah, és kaptam egy középfül gyulladást is. Egészen pontosan náthának indult, amire nem tudtak adni semmit, mert terhes vagyok. Aztán a nátha átalakult arcüreggyulladássá, amire sajnos nem tudtak semmit adni, mert terhes vagyok. Végül gyönyörű középfülgyulladásban tetézik most, amire nem tudnak semmit sem adni, mert terhes vagyok. Ennél a pontnál kezdem komolyan feladni. Szinte könyörögtem a dokinak, hogy adjon valamit, bármit. Ekkor talált egy gyógyszert végre, amiben meg tök nyilvánvalóan laktóz van. Sakk-matt. 

Szeretném befejezni a nyavalygást, de borzasztóan nehezen megy, mett a fél fülemre süket vagyok, Ficánka meg boxzsáknak használja a gyomrom. Be is fejezem rögvest, mert ez a bejegyzés nem tesz jót a boldog vagyok-terhes vagyok imidzsemnek.

Braxton-Hicks

A terhességben az is jó, hogy olyan dolgokat tanulhatsz meg, amiről azelőtt halvány segéd fogalmad sem volt. Mondjuk néhány esetben ezeket az információkat szívem szerint simán kihagytam volna, megspórolva magamnak egy csomó parát. De igazából nem lehet megkerülni ezeket, mert mindenki a kerek világon fontos és kihagyhatatlan tényekkel üldöz gyakorlatilag minden nap. Mert azt az egyet már megtanultam ennyi idő alatt, hogy mindenki ért a terhességemhez, még az is, aki életében nem szült és nem is fog - igen, a férfiakról van szó.

Eleve indokolanul parás vagyok, még szokom a gondolatot, hogy innentől életem végéig egy másik élet van rám bízva és ettől a ténytől nem igazán alszom jól. Mondjuk Ficánka sem segít sokat, mert rendszeresen alvásidőre összpontosítja a mocorgási és rúgdosási kényszerét. Így aztán lassan ott tartottunk, hogy minden hajnalban elolvastam egy delfin könyvet, szaporítva ezzel is a molyos olvasásaimat. E. már meg sem ébredt ezekre, hála a Kobo állítható fényerősségének. Én viszont olyan tapasztalatokkal lettem gazdagabb, mint a VP könyvekből soha ki nem fogyó szerelmi háromszögek és a 70-es évek ifjúsági irodalmának szocialista tanításai.

Aztán valahogy azt vettem észre, hogy átalszom az éjszakákat, ami kellően üdítő volt közel 6 hét után. El is könyveltem magamban, hogy a gyermekem egy zseni, magától rájött, hogy sokkal könnyebb az élet egy kipihent gazdatesttel. Aztán elovastam A Könyvet, amiben leírták, hogy mostantól fejlődik igazából az agya, szóval képtelen még olyan összetett gondolatokra, mint, hogy mi a jó neki és nekem. Bár ettől a ténytől eltekintve a gyerekem még nyilvánvalóan zseni. Viszont a legnagyobb parát az okozta, mikor napközben is elfelejtett mozogni, én meg tisztára beparáztam, hogy baj van, valami nem stimmel, úristen, úristen... Annyira, hogy végül a kórház sürgősségi ultrahangján kötöttünk ki, ahol két másodperc alatt kiderült, hogy minden rendben van csak Ficánka feljebb költözött. Így a pocakom azon részében mocorog, ahol nagyobb hely van, ezért is nem érzem. Mint kiderült ez a normális. Ami előtte volt az kicsit furcsa, mármint a sok mocorgás, de ha azt vesszük az is normális. Szóval, minden normális, csak én vagyok vadászrepülő.

Mostanábban reggelente meg Braxton-Hicks-szel szórakoztat, ami annyit tesz, hogy a hasam különböző alakot vesz fel - leginkább kocka formát - és úgy feszít percekig. Újabb ijesző dolog, amitől a frász kerülget, és persze ez is tök normális. Mondjuk a magyar neve szerintem sokkal rémisztőbb, mert előre vetíti azt, hogy a neheze még hátra van. Jóslófájások. Ízlelgessük ezt a szót. Bár inkább még ne.

Lost in time

Kb. milliószor fogalmaztam már magamban új bejegyzést az elmúlt napokban, de mire időm is lett volna leírni már mind érvényüket vesztették.

Mondjuk úgy, hogy voltak iszonyatosan stresszes napok, mikor a testem úgy reagált, hogy az orromból és a számból ömlött a vér. A védőnő szerint ezzel egészen addig nincsen baj, amíg magától eláll egy-két perc után és nem szédülök utána. Elég ijesztő, de ez igazából nem szól másról, mint arról, hogy túl hirtelen ment fel a vérnyomásom rövid idő alatt. Jellemzően a melóban szokott rámjönni, mikor Tomeknak rossz napja van és a csapaton éli ki magát. Én meg ilyenkor a kárpiton, de áztattam már el vérrel ablakkeretet, wc csészét és ágyneműt is. 

A stresszt aztán szépen haza is cipeltem, ahol jól összekaptam E-vel. Szegényem meg marhára nem értette, hogy éppen mi a bajom. Mondjuk én sem. Végül egy kiadós bőgés után még az orrom vére is szépen eleredt. Amire akkor már a házi praktikák sem hatottak, így kénytelenek voltunk kórházba menni. Mire odaértünk persze elmúlt, csak az ijedségünk maradt. Szerencsére a védőnők isteni jófejek, mindent el is magyaráznak, nem csak nekem, de E-nek is. A megoldás nyilván az lett, hogy több időt kell együtt töltenünk és nekem kevesebbet stresszelnem.

Végre elkezdtem hízni is, szerintem brutálisan látványosan. Mások szerint viszont alig látszik rajtam valami. Melóban kb. még mindig látványosságnak számítok: a lány, akin nem látszik, hogy terhes. Mondjuk ez szerintem nem igaz, mert épp a napokban kellett megvennem életem első terhesnadrágját és beruháznom új pólókba, mert a régiekben nem férek nele. Nagyjából itt jutott el a tudatomig, hogy az összes nyár holmimat elfelejthetem, mert esély sincs rá, hogy rámjöjjenek. Szóval, 60 kiló, helló!

4 and the half

Avagy, kicsit nagyobban, kerekebben. És leamortizálódva. Mert a várandós könyvekben nincs az sehol sem leírva, hogy dög fáradt leszel, a lépcsőn felfelé a 100 éves anyóka is leelőz, zabálhatsz mint a disznó, de nem hízol - valaki más hízik helyetted, rémálmaid vannak, éjjelente nem alszol, pisilned kell - folyton, ha nem sietsz, magadra vess... én szóltam! viszket, húzódik, fáj, a melled is, vérzik az ínyed, az orrod is, horkolsz - durván hangosan, pukizol - hangosan, sokat, mint egy tengerész. Közben pedig gyönyörű vagy és kívánatos nem. Éljen a második trimeszter!

Közben meg valahogy imádok terhes lenni, babát várni. Teljesen elalélok miközben belémrúg. Simogatom, becézgetem a hasam, beszélek hozzá. Meghallgatjuk a kedvenc zenéimet, hangos könyveimet. Védőnőhöz járok, meg ultrahangokra, együtt izgulok a nagyikkal, hogy vajon megmutatja e. Szóval imádom, már most imádom mindenét. Csak ne kéne menetrendszerint felébrednem hajnalban arra, hogy kirúgja az oldalamat, pörög, forog, feszít. Mostanra elértük az egy hajnal - egy könyv sémát. Lassan kifogyok a könyvekből, még szerencse, hogy a díler hálózatom itt kint is működik. 

És persze voltunk otthon is. Otthon otthon. Anyával. Meglátogatott a nővérem is, az igazi. Bár ettől kicsit úgy éreztem magam, mint valami állatka, akit ketrecbe zártak és mutogatnak, hogy: né má, hát nem édes, hogy gömbölyödik. Komolyan, emberek úgy beszélgetnek a pocakomról, mintha ott sem lennék. És tapogatják, amivel nem igazán tudok mit kezdeni. Elvégre én sem megyek oda másokhoz, hogy megfogjam a mellüket például. Gondolom idővel ez csak rosszabb lesz. Jah, és a kérdések! Elgondolkodtam, hogy csináltatok egy pólót, megválaszolván az össze idióta kérdést. Szerintem sikerem lenne.

A legjobb persze az Anyával, Majával és a barátokkal töltött percek voltak a legjobbak. Az, hogy végre átölelhettem őket, beszélhettem velük és kicsit részese lehettem a mindennapjaiknak. És persze bőgtem, sokat. Azt hiszem a legrosszabb pont az volt, mikor láttam Kisbab-ot elmenni. Láttam, ahogyan potyognak a könnyei. Én pedig az ablak túloldalán zokogtam az asztalra rogyva. Soha sem lesz könnyebb a búcsúzás. 

Vizsla

Most, hogy Anyóskáék half term szabadságukat töltik Anglia valamelyik távoli csücskében, megkaptam ama nemes feladatot, hogy főzzek az embernek. Aki ismer az tudja, hogy gyűlölök főzni, így nekem eddig teljesen jó volt, hogy Anyóska nem engedett a konyhája közelébe se, mondván, hogy Apukának nagyon kényes a gyomra, ki tudja, hogy a magyar ételektől miket produkálna.

Most viszont nyilván E. nem maradhat étel nélkül, így kénytelen vagyok főzni. E. már előre retteget, mert én folyton azt mondogattam neki, hogy nem tudok főzni, ami egyébként nem igaz, csak könnyebb ezt a magyarázatot adni. Tudok főzni, de utálok, én enni szeretek és pont. 

Tegnap aztán pörkölt volt csiga (vagy valami hasonló) tésztával, ami igazán jól sikerült, E. kétszer is evett belőle. Majd jólesően elnyújtózva az ágyon konstatálta, hogy mégis tudok főzni, és ez milyen jó. És még a vizsla is jó volt. Ezt a részét nem pontosan értettem, ezért visszakérdeztem: hogy mi? Vizsla. Milyen vizsla? Hát, amit főztél. Kipukkant belőlem a röhögés, E. pedig bámult nagy kerek szemekkel, hogy mi bajom. Szóval, csak, hogy mindenki tudja tegnap nálunk kutya volt vacsorára, szép gusztusosan megterítve, csigatésztával.

Persze később azért tisztáztuk, hogy a vizsla az a nagy barna kutyus, amit meg vacsorára ettünk az pörkölt volt. Ma brassói lesz, igazán kíváncsi leszek rá, hogy szerinte mégis mit eszünk ma.