Vizsla

Most, hogy Anyóskáék half term szabadságukat töltik Anglia valamelyik távoli csücskében, megkaptam ama nemes feladatot, hogy főzzek az embernek. Aki ismer az tudja, hogy gyűlölök főzni, így nekem eddig teljesen jó volt, hogy Anyóska nem engedett a konyhája közelébe se, mondván, hogy Apukának nagyon kényes a gyomra, ki tudja, hogy a magyar ételektől miket produkálna.

Most viszont nyilván E. nem maradhat étel nélkül, így kénytelen vagyok főzni. E. már előre retteget, mert én folyton azt mondogattam neki, hogy nem tudok főzni, ami egyébként nem igaz, csak könnyebb ezt a magyarázatot adni. Tudok főzni, de utálok, én enni szeretek és pont. 

Tegnap aztán pörkölt volt csiga (vagy valami hasonló) tésztával, ami igazán jól sikerült, E. kétszer is evett belőle. Majd jólesően elnyújtózva az ágyon konstatálta, hogy mégis tudok főzni, és ez milyen jó. És még a vizsla is jó volt. Ezt a részét nem pontosan értettem, ezért visszakérdeztem: hogy mi? Vizsla. Milyen vizsla? Hát, amit főztél. Kipukkant belőlem a röhögés, E. pedig bámult nagy kerek szemekkel, hogy mi bajom. Szóval, csak, hogy mindenki tudja tegnap nálunk kutya volt vacsorára, szép gusztusosan megterítve, csigatésztával.

Persze később azért tisztáztuk, hogy a vizsla az a nagy barna kutyus, amit meg vacsorára ettünk az pörkölt volt. Ma brassói lesz, igazán kíváncsi leszek rá, hogy szerinte mégis mit eszünk ma.

We are talking about life

E: Where're these boxes come from?
R: What does the fox say?
E: Cheeky monkey...

Mixed

Annyira kedvem lenne írni, csak időm nincs rá, ami borzasztó frusztráló. Csak dolgozom és dolgozom, miközben a fejemben kavarognak a leírni való gondolatok. Pl. már ezer éve akarok egy értékelést írni a The Casual Vacancy-ról, ami szerintem egy kellően érdekes könyv, szóval kell róla értékelést írni nagyon. Mondjuk fingom nincs róla, hogy mikor. Lehet addigra el is felejtem, hogy mit akarok írni. Közben meg olvasom a The lovely bones-t, ami egyszerűen gyönyörű, viszont nem tudok elvonatkoztatni a filmtől, és folyamatosan Saoirse Ronan hangját hallom a fejemben, ahogy felolvassa nekem a könyvet. Ami szuper élmény pl. a merón ülve, mikor a szemben lévő ülésen egy nagydarab, fekete fickó éppen a fikáját eszi. Hiába nah, metrón ülve az embert mindig sok inger éri, lehetőleg egyszerre, jó is ez a multikulti.

Persze igazából nem lehet egy szavam se, hiszen egymás után volt két szabad vasárnapom, így aztán a közeljövőben biztosan nem is lesz több. Ezen a héten meg 6 napot dolgozom, mert az egyzik csaj beteget jelentett. Ebben csak az a dühítő, hogy valaki folyton beteget jelent, így hol Tomek, hol TB, hol pedig én dolgozunk plusz egy napot a héten. Hülyék ezek a magyarok én mondom neked. A rotában már csak röhögök azon, hogy a neveink mellett csak nőnek a lecsúszandó napok száma, ahelyett, hogy csökkenénnek. Tegnap már az is ki volt írva nagy betűkkel, hogy senki sem kérhet szabadnapot a hétvégére, ami csak azért vicces, mert addigra mindenki beteg lesz és majd csak mi fogunk bejönni dolgozni. A linen-es faszi pl. két hete kirándította a vállát, aztán betegácsiban volt, most meg hozott egy igazolást arról, hogy nem emelhet nehezet és nem lépcsőzhet(?). A kérdésünk csak annyi volt feléje, hogy akkor mi a faszért jöt be dolgozni, hiszen a munkája nagyjából abból áll, hogy ágyneműket, töröközőket és extra ágyakat kell mozgatnia, ami értelemszerűen nehezek. Ráadásul az egész ház tele van lépcsőkkel. Szóval ez az a pont, amikor feladtam a miértek keresését és beletörődtem abba, hogy 6 napot dolgozom egy héten és van egy csomó lecsúszható napom, plusz még 5 kivehető szabadságom. Végülis még két és fél hónap van ebben az évben, nem is értem miért aggódok.

Egyébként múlt vasárnap Richmondban voltunk E.-vel, mert szarvasokat akartam látni. Meg E. arcát, amint leesik neki a tantusz, hogy egy olyan városban lakik, ahol vannak szarvasok, vadon. És közel is lehet menni hozzájuk. Mondjuk most éppen nem, mert párzási időszak van, ami azt eredményezi, hogy iszonyú idegesek, és ezen nem segít a sok ember sem, akik mind közöttük járnak, azzal a feltett szándékkal, hogy cuki képeket készítsenek róluk. Így aztán láttunk jó pár teljesen felajzott szarvast rohanni a nagy füves pusztán, az emberek éppen csak el tudtak ugrálni előlük, ami vicces volt ugyan, de leginkább ijesztő. És hát szarvasbőgés. Normális esetben otthon, Magyarországon ilyet csak éjszaka, a nagy sűrű sötét erőben hallasz. Itt voszont alig 5 méterre tőled simán eleresztett egy-egy hajókürtre emlékeztető hangot, hogy aztán messziről felhangozzék a válasz. Egy szó mint száz, gyönyörű volt és ijesztő kirándulás egyszerre.

Most pedig, hogy ezt leírtam elmegyek dolgozni, de előtte szépen kimásolom a következő leckémet, hogy legyen mit olvasgatnom a metrón, ahol emberek túrják az orrukat. Mondjuk nem is értem honnan vettem a bátorságot, hogy angol nyelven tanuljak bármit is, nyilván a korom előrehaladtával megőrültem. Amit ugye az idő igazol is majd. Mindegy, azért tudjátok, hogy én megmondtam előre.

London is not enough

Már hónapok óta tervezzük milyen is lesz, ha egyszer hétvégén kapok offot és pont aznap jó idő is lesz. Eddig minden hétvégére kapott szabadnapomon zuhogott az eső, vagy elképesztően, borzasztóan hideg volt, az akkor készült fotóinkon nem túl hiteles a mosolyunk.

Most viszont sikerült kifognunk az év legmelegebb napját, ami egyben azt is jelentette, hogy 50 fokos melegben asszalódtunk a dugóban hazafele jövet, de ennyit igazán képesek voltunk feláldozni ezért a napért. Meg hát közben remekül szórakoztunk hobbit házakat nézegetve, jövőt tervezgetve, aminek egyébként az lett a vége, hogy lesz gyerekünk, meg házunk, egyszer... Jelen pillanatban a jövőnk éppen rajtam múlik, mármint azon, hogy megírjam életem könyvét, hogy aztán boldogan élhessünk egy ici-pici házikóban, vidéken. Nincs rajtam elég nyomás... komolyan.

Reggel felkelve csak faltól-falig tudtam mozogni, ami bár vicces volt, fájdalmas is, szóval azon voltunk, hogy elnapoljuk az egész kiruccanást. De akkor eszembe jutott a tenger és a homok, az útba eshető könyvesboltokról pedig ne is beszéljünk. Így győzőtt a kíváncsiság, a józan ész és az ide nekem Angliát érzése. Első állomásunk Canterbury, ami E. szerint engem majd teljesen letaglóz és imádni fogom minden pillanatát. Ami egyébként igaz is, csak szeretném, ha mindezt mínusz százezer emberrel tehetnénk. London után egyszerűen heveny emberundorom van. Egy helyen ha 10 embernél több van, az nekem már maga a pokol, úgy tűnik visszavonhatatlanul kisvárosi lány vagyok. Viszont lenyűgöző, hogy a belvárost még mindig körülveszi a várfal, hogy a katedrális gyönyörű, a kicsinyke kanálisok hajózhatóak és mindenütt szépséges tudor stílusú házak állnak. Szépségben nálam egy polcon áll Szentendrével, amit alig várok, hogy megmutathassak E.-nek. A város azzal is kiérdemelte a figyelmemet, hogy remek second hand könyvesboltjaik vannak (két új Adrian Mole könyv) és nerd bolt, ahol be is szereztem a kötelező Doctor Who bögrémet.

Canterbury után elindultunk a tengerpartra, ami nekem eleve hihetetlen és felfoghatatlan, hogy egy olyan országban élek, aminek van tengerpartja. Itt döntöttem el végérvényesen, hogy a tengerparton akarok élni (igazából egy tengerparti házban, mert télen biztosan hideg lenne egy sátorban), vagyis inkább akkor, mikor megláttam a tengert és sikítottam, akkorát, hogy E. ijedtében elengedte a kormányt és egy percre azt hitte meghalunk. Szerencsére még idejében rálépett a fékre, így a hírekben elmaradt a tömegszerencsétlenséget okozó nő sikolya. Herne Bay köves, kagylós tengerpartja nem hagyott bennem mély nyomot, mert nálam a tengerpart homokos és acélkék színű víz nyaldossa a partját. Viszont a mólói a tipikus angol házikókkal... szerelem volt első látásra, meg hát, Tardis. És az, hogy a mólóról rákokat lehet pecázni... most komolyan, kiből nem bújik ki a gyerek e hír hallatán?

Mikor E. közölte velem, hogy akkor most indulunk, egy pillnatra meginogtam, mert még csak a nap fele telt el és én még nem akartam hazamenni, szerencsére még a kocsiban kiderült, hogy csak egy másik tengerpartot akar mutatni nekem, így újból cuki és kezelhető hangulatba kerültem. Margate-et már a tv-ből ismertem és már akkor sem igazán értettem, hogy miért haldoklik. Ez számomra az odaérkezésünkkor sem derült ki, sőt, most hogy itthon vagyunk, még mindig erősen gondolkodom rajta. Mert egyébként pontosan értem, ugyanakkor egyszerűen imádnék ott élni és az a vicces, hogy pont nyáron utálnám, mert tömeg van, viszont télen gyönyörű lehet. (Mindig is tudtam, hogy fordítva vagyok bekötve.) Szóval homokos a tengerpart és végtelennek tűnik, igaz, hogy a tenger nem acélkék, de TENGER és még csak véletlenül sem látod Siófokot a másik oldalon. 

Persze nem készültem bikinivel, mert most csak felmértük a terepet, de majd legközelebb. Már most szólok, hogy arról nem lesznek fotók, mert senkit sem akarok sokkolni a testem látványával. Viszont a mostani kirándulásról vannak képek a facén. Ide csak mutatóba teszek be párat. A következő kirándulás szerintem Oxford lesz, meg persze jönnek a csajok is. Ujjak kersztbe, hogy kapjak szabadnapot. Szóval jövünk még vicces "London is not enough" kirándulásokkal a jövőben.

Ikea

Rá kellett jönnöm, hogy nem tudok blogot írni, ha E. körülöttem van. Kicsit olyan megcsalásnak érzem, hogy magyarul írok, azt is megcsalásnak érzem ha magyarul beszélek, bár ez egy idő után elmúlik ha nagyon belelendülök. Ilyenkor jön az, hogy ráhajol a vállamra és próbálja kibetűzni, mit írok, miközben nagyokat röhög. Nem érti az "s" és az "sz" hang közötti különbséget, de arra csak most jöttem rá, hogy képtelen kimondani a "gy" hangot, az egy-et következetesen edzsi-nek ejti, amin meg én röhögök. 1:1

Aztán az is van, hogy egyre nagyobb darabot hasítok ki a közös szobánkból. Ott kezdődött, hogy Gromit és Shaun folyton beesett az ágy mögé, ahonnan csak bonyolult tornamutatványokkal lehtett kipecázni őket. Így aztán megkaptam az ágy fölötti második polcot is, ahol most Gromit, Shaun és Bruce Lee üldögél boldog egyetértésben. Az első polcot már időben lefoglaltam magamnak, a pár darab báránykámnak, gyertyáimnak és most végre sikerült bevennem a második polcot is. 

Tegnap pedig nagytakarítás közben ráeszméltem, hogy van nekünk ablakpárkányunk, belül. Oda és vissza voltam a boldogságtól, mert ez egyet jelent csak: virágokat. Amik azóta hiányoztak, mióta kijöttem Londonba. Odahaza gyönyörű orchideáim voltak, korallvirágok és pálma, itt nulla zöld, virágok is csak a kertben (bár legalább van kert). Mivel virágokon kívül még képkeretekre is szükségem volt, kézenfekvő volt számomra az Ikea, főleg, mivel anyukának meg gyertyák kellettek. Ez még otthoni körülmények között is Ikeáért kiált.

A legjobb az egészben, hogy itt az Ikea csak egy fél órás buszútra van, ami gyakorlatilag semmi. Úgy döntöttünk, hogy csak a piacteret nézzük meg, mert bútort ugysem akarunk venni, ellemben gyertyát, képkeretet és virágokat igen. Persze közben olyan dolgokra is elcsábultunk, mint falióra, buboréklámpa a fürdőbe, kinálótálca... stb. De azért sikerült megvennünk azokat a dolgokat is, amiért mentünk. Így a táskába került egy korallvirág, egy sárkányfa és egy szerencsebambusz is, meg persze gyönyörű piros képkeretek.

Hazaérve aztán belaktam a teret. A virágok cuki bádog kaspót kaptak és kikerültek az ablakpárkányra. A bambusz kék pici üvegcsét kapott. Most már csak a másik ablak sikít virágokért, de úgy vagyok vele, hogy ha ezek kibírják egy hónapig, akkor elzarándokolok és veszek még egy garmíturát. Plüsskutya és Anyukám is végre képkeretet kapott, és minden félelmem ellenére remekül mutatnak a piros képkeretben a kék falon. Kezdem magam kényelmesen érezni, még akkor is, ha az elején ragaszkodtam ahhoz az elképzeléshez, hogy ez E. szobája, nem tudok kibújni a bőrömből és kellenek a szememnek ugyanazok a megszokott szépségek, mint otthon.

E. hazaérkezve, csak annyit mondott mosolyogva, hogy úgy érzem bejelölted a területhatárokat. Válaszként csak annyit mondtam, hogy amíg nem kap a boxbaba virágfüzért a nyakába, addig szerintem nincs semmi baj. Még szerence, hogy ezt ő is így érzi.

Dear Director

Ott álltam a szoba közepén a kosarammal a kezemben, mikor szembetalálkoztam 20-as éveim kedvenc filmrendezőjével. Igazi gyönyörű pillanat volt, az állam kb. a földet súrolta és csak annyit tudtam kinyögni: Hello. (Igen, ha Benedict Cumberbatch-csal találkoznék, valószínűleg sírnék.) És erre mit csinál ez az arany tündér ember? Hálásan megköszöni, hogy kitakarítottam a szobáját, megkérdezi, hogy tegnap is ugye én, nekem meg csak bólogatni van erőm és hülyén vigyorogni. Mire kezembe nyom egy 20-ast és valóban látszik rajta, hogy hálás, és nem csak megjátssza. Kitámolygok a szobából, bár még kedvem lenne megkérdezni, hogy ugye a következő filmjében is fog szerepeli Luke Wilson és jajistenem, de mennyire bírom a filmjeit, de nem lehet, mert benne van a kézikönyvben (gonosz, gonosz kézikönyv), hogy nem tudhatja a kedves vendég, hogy felismertem. Pedig úgy szerettem volna megölelni.

Az öreg dalszerző bácsi (aki egyébként pont úgy néz ki, mint Billy Nighy a Love Actually-ban), már előre köszön, mondania sem kell, tudom, hogy az ablakot kinyitva kell hagyni, utálja a függönyt és csak a redőnyt használja. Általában ki sem dugja az orrát délelőtt és este csak 8 körül ér vissza. Ideális vendég, de komolyan, mert simán lehet nála takarítani, turn down-olni, nem bassza szét a szobát még akkor sem, ha a történetesen vele van a barátnője. 

Közben pedig visszajött a nyaralásból Tomek, a kisfőnök. Vigyorogva közölte velem, hogy ugye tudom, hogy ez a tréning egy éves, és mostantól havonta egyre el kell mennem, plusz el kell kísérnem a staff meetingekre is. Azt hittem csak szivat, de a főnököm arcát látva mindez komoly. Szóval, így állunk. Megkaptam az új szerződésemet is, mert lejárt a 3 hónap próba. Sajnos, ebből a pénzből még mindig nem fogok meggazdagodni, bár így azért nagyságrendekkel könnyebb, hogy E.-vel összebútoroztunk. 

Az pedig, hogy lesz egy szabad szombatom, az maga a megvalósult álom. Az pedig, hogy E. azt tervezi, hogy NAGY városnéző túrára indul velem, maga a mennyország.

The Lamp

Szerintem nincs olyan csaj a Földön, aki ne látta volna a P.s. I love you-t és ne emlékezne arra a jelenetre mindjárt az elejéről, mikor Holly és Gerry arról vitatkoznak, hogy kell nekik egy éjjeli lámpa. Nagyjából azóta mióta ismerem E.-t esténként elhangzik ugyanez a mondat a számból. Szükségünk van egy éjjeli lámpára! Mert a villanykapcsoló a szoba túlvégén van, ha lefekszünk az ágyba, vagy nagyon a fejünk fölött (igen, az angolos madzagos megoldás, és akkor még a két csapról nem is beszéltünk), ami miatt furcsa tornamutatványokat kell végeznünk. És valami borzasztó, mikor szépen elhelyezkedsz és eszedbe jut, hogy bassssssssszameg a villany, az bizony égve maradt. Szóval, kell nekünk egy lámpa!

Minden este ugyanez. Gyakorlatilag tökélyre fejlesztettük. We need a lamp! Noooooooooo, nooooooooooo - hörgi E. elváltoztatott horrorisztikus hangon. Aztán röhögés. Pedig tényleg kell nekünk egy lámpa. A helyzetet csak súlyosbítja az a tény, hogy reggelente, ha együtt megyünk dolgozni mindig elhaladunk egy gyönyörű lámpabolt mellett.

Réz: Nézd! Lámpák!

E.: Ne nézz oda, még a végén velünk akarnak jönni!

Én komolyan azt hittem, hogy E.-nél is működni fog az a dolog, hogy ha sokat mondogatok valamit, akkor azt előbb-utóbb meghallja és lesz egy lámpánk. (Állítólag ez is genetikailag kódolva van a férfiaknál, mint ahogyan az is, hogyha valamit ledobunk a földre, akkor az nem létezik.) Úgy tűnik E. tojik a genetikára, mert Nooooooooooooo lamp, Nooooooooooooo lamp. Szóval, ha rajta múlik, akkor az életben nem lesz lámpánk. Lámpa nélkül fogunk tengődni az idők végezetéig. Kitekeredve kell villanyt lekapcsolnunk és reggelente kiégeti a retinánkat a FÉNY.

Végül tegnap az a nagyszerű dolog történt, hogy azután, miután sikerült átiratnom a címemet a banknál, végtelen sok szabadidőm maradt és útközben hazafelé, a lámpabolt is nyitva volt. És megszólítottak, hogy velem akarnak jönni. Nah, jó voltaképp nem, csak jól hangzott. Belépve az üzletbe a lámpák végtelen sora és egy bácsi, aki nyilvánvalóan lámpákat akart eladni. Nagyon nehezen tudtam csak meggyőzni, hogy a táncosok által tartott lámpa, vagy a rózsaszín műanyag macska, kék világító repülővel, nem az én asztalom (igazából nem is értem, hogy kié). Ennél én valami sokkal egyszerűbbre gondoltam, semmi csicsa, rózsaszín, vagy ilyesmi, olyat mutasson, ami megy a kékhez és a feketéhez, mégsem nagyon pasis, mert hát valahol én is itt vagyok.

Hosszas kutatás után végül megtaláltam. Csinos. E.-nek is tetszik, csak nem akarja elhinni, hogy a nyomomba szegődött hazafelé jövet.

Bank holiday

Mostanra beállt, hogy az offjaimat hétfő-kedd-re kapom, így sokkal könnyebb tervezni, még akkor is, ha E. normális, angol munkahelyen dolgozik, ami annyit jelent, hétvégenként van otthon. Viszont, ha olyan szerencsések vagyunk, hogy bank holiday van, akkor rendre együtt tölthetjük a hétfőket, kedden meg elintézhetem a maradék dolgokat, kirándulhatok, ha az idő engedi illetve múzeumba mehetek, mert miért ne. Szóval nekem ez így nagyon jó, főleg, hogy havonta egyszer kapok egy hétvégét is, komolyan egy szavam sem lehet. 

Főleg, hogy tegnap, bank holiday hétfőn olyan ragyogó idő volt, hogy vétek lett volna otthon maradni, különben is régóta tervezett missziót teljesítettünk. Történt ugyanis hetekkel ezelőtt, hogy a szomszéd macskája kipecázta az egyik halat a kerti tavacskából és jóízűen elfogyasztotta a verandán, úgy, hogy csak a feje maradt meg. Ráadásul a legnagyobbat választotta, azt aminek neve is volt (Sally, a hal), szóval érthető módon mérgesek és csalódottak voltunk. Ez a hétfő viszont kapóra jött nekünk, mindannyian felkerekedtünk, hogy új halat szerezzünk.

Vagyis ekkor még azt hittem, csak halról lesz szó. Néhány héttel ezelőtt az urban-eve-en mutattam E.-nek Gomezt, a nyulat, ő pedig teljesen odáig volt, hogy nyulat lehet lakásban is tartani. Onnantól kezdve esténként, lefekvés előtt nyuszikat mutogatott nekem a telefonján, hogy nézzem meg milyen cukik. Nos, engem nyilván minden pici, szőrös állatka levesz a lábamról, de olyan kérdésekre nem voltam felkészülve, hogy hova pisil a szobanyúl, mekkorára nő meg és mekkora hely kell neki. Szóval kénytelen voltam néhány estét nyulas honlapok böngészésével tölteni, hogy minden kérdésre megnyugtató választ adjak. Aztán a dolog ennyibe is maradt, kivéve a nyuszis képek nézegetését, amit egy idő után már csak E. űzött kitartóan. Azért valljuk be, hogy mulattatott a dolog, mivel egy több mint 100 kilós emberről van szó, aki odáig van a nyulaktól. Próbáljuk csak meg elképzelni... nah, ugye.

Szóval, elmentünk először az egyik közeli garden centerbe, ahol nagyon szép aranyhalak voltak, de valami horribilis összegért. Így aztán kénytelen voltunk felkerekedni és elmenni egészen Enfield-ig, hogy még több helyet bejárva, megtaláljuk a tökéletes halat. Az első garden center megvett engem kilóra, mert gyönyörű tavacskákban szépséges aranyhalak úszkáltak, de a mi halainkhoz mérten vagy túl nagyok, vagy túl kicsik voltak. Így onnan is tovább indultunk, volna... vagyis a család indult volna, E. viszont ragaszkodott ahhoz, hogy megnézzük a többi állatot is. A többi állaton kutyusokat, cicusokat, höriket és papagájokat kell érteni, elkerített részen, ahol megsimizheted őket, hogy aztán soha az életben ne akarj elválni tőlük. Okos. Persze az árak kellően elrémisztőek voltak, pl. egy westi 600 font-nál kezdődött, egy teknőctarka, brit rövidszőrű cica (értsd: sima házimacska) pedig 200 font. Komolyan letettem a hajam, egészen addig, míg E. el nem rángatott a nyulakhoz. Ott üldögéltek a ketreceikben, cukin majszolva a salátát és szénát. E. húga közben folyamatosan olyanokat mondott, hogy az egyik barátjának is van szobanyula és tök édes, meg szobatiszta. Nekem meg itt esett le, hogy akkor most nyulat veszünk. Igen, tudom, lassú a felfogásom. De mentségemre szolgáljon, hogy én állatot általában úgy hozok a házhoz, hogy előtte pontosan tájékozódom róla, nem csak annyira, hogy mekkorára nő meg vagy hova pisil, hanem valóban. Mert pl. a nyuszik is elélnek 5-7 évig, és hát addig bizony az életed részét képezik, még akkor is, ha éppen nem akarod.

Így aztán bámultam E.-re, aki teljesen elgyengülve állt a nyuszik ketrece előtt, olyan arccal, hogy kérlek vigyük haza őket, pont úgy ahogyan néhány perce én álltam a cicák és kutyusok előtt (600 font bazzzzmeg). Próbáltam összevakarni valamit, amivel meg tudom hatni ezt a hatalmas embert, hogy nem, nem viszünk haza minden nyulat, gondolkozzunk reálisan. Végül kénytelen voltam bevetni az adu ászt, ami után szomorúan, ámde nyúl nélkül távoztunk az üzletből. Az állatkereskedés ugyanis éppen kifogyott a holland törpenyulakból. Micsoda balszerencse, hogy mi előtte pont azt beszéltük, hogy ha nyulat vennénk, akkor csak is olyat, és semmi mást.

Viszont a következő állatkereskedésben megtaláltuk a tökéletes halakat, narancssárga, fekete pöttyöset és egy kék, fekete pöttyöset, álom áron. Megkaptuk őket egy nagy zacsiban, azzal az ígérettel, hogy kibírják hazáig, amit valóban meg is tettek, leszámítva azt, hogy többször azt hittük kilyukasztják a zacskót annyira ficánkoltak. Otthon aztán összeengedtük őket a többiekkel, ami kezdetben jó ötletnek tűnt, mostanra azonban több fejfájást okoztak, mint örömet. Ugyanis a többi hal nem fogadta őket túl kedvesen, két napja azzal vannak elfoglalva, hogy kikészítsék a kéket. Összevissza kergetik a tóban, egy perc nyugalmat sem hagyva neki, lökdösik és piszkálják, mi meg azon gondolkodunk, hogy hogyan is lehetne megmenteni, de semmi ötletünk sincs. Tökéletes tanácstalanság, E. pedig folytatja a holland törpenyulak tanulmányozását (tegnap rajtakaptam, hogy este a szokásos box edzése közben nem verekedős videókat nézett motiváció gyanánt, hanem nyuszis honlapokat), addig, amíg valóban el nem szánjuk magunkat egy állatka befogadására.

Panic

Az a meglepő dolog történt, hogy tegnap E. hamarabb ért haza mint én, ami egyébként isteni csoda, ma biztos késő este jön, ennek örömére. Hevert az ágyon és rágta a körmét, ami rosszat jelent, nagyon rosszat. Csináltam gyorsan egy teát, mert a tea mindenre megoldás az angolok szerint. Ezalatt ő odakint fújta a füstöt, miközben remegett a keze, ami rosszat jelent, nagyon rosszat. Kérdeztem, hogy akar e róla beszélni, de csak rázta a fejét. Így aztán közöltem vele, hogy most elmegyek fürdeni, ha akar beszélni róla, ott megtalál.

Végül úgy 10 perc elteltével rátelepedett a kád szélére és elkezdte, hogy ő gondolkodott és nem tudja mi lesz velünk, mert pénzt kell gyűjtenünk és lakást venni, és gyereket is akarunk és ahhoz is pénz kell. És ő utálja a munkáját és soha sem volt jó a pénzgyűjtésben és most komolyan megijedt, mert az élet rövid és kilátástalan és most megy és elszív még egy cigit.

Ültem a forró vízben és nem kaptam levegő, hogy ezmostmiez? Most szakítunk vagy mi van, esetleg mijafenétkellettvolnaerremondanom??? Már éppen pánikbaestem, mikor visszajött és megkérdezte milyen napom volt, mintha mi sem történt volna. Kérdeztem is, hogy most szakítani akar vagy mijafaszvan? Mire tökéletesen meglepődött, hogy miről beszélek, nem is érti. Ez volt az a pont, mikor úgy éreztem, hogy az angolom megint nyilvánvalóan cserben hagyott, biztos elveszítettem a fonalat valahol és nem is úgy, és azt értettem, amit. Előfordul. 

Szóval ültem tovább a forróvízben, ő pedig beszélt csak, beszélt, hogy hogyan is képzeli, és hogy milyen boldog, hogy rámtalált és most van oka gondolkodni a jövőn, mert eddig nem volt miért. Komolyan szeretem az ilyen beszélgetéseket, mert nagyon sokat tanulok tőle, róla. Közben a víz is kihült, én meg borzasztó fáradt lettem, E. pedig úgy döntött, hogy még boxol egy kicsit. Bebújtam az ágyba és iszonyú hamar elnyomott az álom, annak ellenére, hogy gyakorlatilag 3 méterre tőlem E. ütötte verte a boxbábut. Mert a stresszalvás most is működött.

Egyébként pedig, ha nem tudnátok Keanu Reeves azért hízott meg, mert már a töke tele volt azzal, hogy mindenki azzal basztatta, hogy vámpír. Nyilván az, de mivel nem ölhet meg ennek örömére minden embert, így kénytelen volt elhízni. Világos? Egyébként én is ezt tervezem, mert már a tököm tele van azzal, hogy 24-nek néznek.

Move in officially

Hát ez is bekövetkezett, hivatalosan is összeköltöztünk. Eddig csak félhivatalosan cuccoltunk össze, mert a fele holmim még mindig Stratfordba volt, volt kulcsom az ottani házhoz és oda voltam bejelentve. Tegnap viszont megragadtunk két nagy szemeteszsákot és azzal a szent elhatározással indultunk neki a napnak, hogy most vagy soha. Persza az egészből az lett, hogy egy gyönyörű, laza napot töltöttünk együtt, vásárlással, kávézóban való üldögéléssel, jövőt tervezéssel. Mire észbe kaptunk már 4 óra volt, így én elrohantam összepakolni, mert ehhez a művelethez nem kell, hogy láb alatt legyen a férfi ember. E. pedig elfoglalta magát azzal, hogy még több helyet csinált a cuccaimnak, hogy aztán, ha rácsörgök azonnal jöhessen felkapni engem és a pakkokat.

Meglepően hamar végeztem Stratfordban, bár szomorúan vettem tudomásul, hogy booooooooooooooorzasztóan sok cuccom van, pedig komolyan dolgoztam rajta, hogy ne legyen ennyi (nem). Szóval, nem kicsit aggódtam, hogy mit fog szólni E. a két zsáknyi és egy hatalmas bőrödnyi holmihoz. És nem véletlenül, mondjuk úgy, hogy fentakadt a szemöldöke, mikor meglátta a zsákokat és a bőröndöt. Közölte, hogy ennyi helyet biztos, hogy nem csinált, szóval a holnapi napom egy kihívás lesz, mire elpakolok mindent. És hogy őszinte legyek, adott pillanatban én is így éreztem.

Most viszont, hogy minden gyönyörűen el van pakolva, összehajtva, majdnem tökéletesen láthatatlanul, ami leginkább nekem volt igényem, mert ez mégis csak az ő területe és nem akarom, hogy úgy érezze, a csaja egy pillanat alatt átvette a hatalmat. Persze vannak itt-ott gyertyák és egy-két bárány, de tényleg nem annyira ijesztő mennyiségben, mint otthon. Bár ez nem azt jelenti, hogy idővel nem fognak ellepni minket a bárányok és gyertyák, ismerve magam. A bögrékről most próbálom lebeszélni magam, ami igen erős akaraterőt igényel, mert csudaszép DW-s bögréket láttam, megint.

Arról elfelejtettem szólni, hogy megint voltam múzeumban, méghozzá kert és lakás múzeumban, ami szintén ingyenes és olyan gyönyürűségesen szép kertje van, hogy az maga a csoda. Azt még ki kell derítenem, hogy ide hogyan lehet képeket beilleszteni, de próbálkozom vele.

Sinusitis

Lassan már kész orvosi lexikon leszek, illetve már pontosan tudom a rajtam előforduló összes betegség nevét. Ez most egy egyszerű pharyngitis-szel kezdődött (torokgyulladás), ami aztán viharos gyorsasággal fordult át sinusitis-szé (arcüreggyulladás). A baj csak az, hogy már egy hete tart, borzasztó magas lázzal és sokkolóan durva orrfújásokkal tartkítva. Tegnap E. pl. kijeleltette, hogy most már tutira biztos, hogy az agyamat fújom ki, mert az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ennyi pus (genny) elférjen az arcüregeimben. A legrosszabb az, hogy miattam ő sem bír aludni, mert egyrészről úgy fűtök a láztól, hogy ember legyen a talpán, aki megmarad mellettem, másrészről pedig percenkét orrot fújok, hangosan és gusztustalanul. Egyébként ennek következtében az orrom gyakorlatilag megsemmisült. Bőrkedarabok lógnak róla, sebek borítják, és vörös mint a bohócorr. Lassan ki leszek tiltva az emberek közül. Szerencsére a főnököm pontosan látta, hogy halálomon vagyok és értelemszerűen nem tett délutánra, mikor is a kedves Mentalista bácsinak kellett volna felajánlanom éjszakai szervizes szolgálataimat. Viszont holnaptól megint délután vagyok, két napig, szóval tutira összefutok majd vele, én és a megsemmisült orrom. Remélem nem ájul el, én meg nem török össze semmit.

Csak, hogy képben legyetek az összes nyavajáimmal, nőt egy corn (tyúkszem) is a lábamra, amitől tisztára pánikba estem, mert nekem még ilyenem sosem volt és megdöbbentő, de basszus ez a vacak fáj is. Én azt gondoltam, hogy ez a corn dolog csak nénikkel és bácsikkal fordul elő, már tisztára bepánikoltam, hogy néni lettem (vagy bácsi, ami azért valljuk be még rosszabb), de Barb (E. anyukája) szerint attól, hogy sokat van cipőben a lábam és folyton talpalok. Egyébként nagyon naivan azt hittem, hogy tyúkszem csak az ember talpára nőhet (én és a hülye elképzeléseim), ezzel szemben nekem két lábujjam közöt van, így a tapasz feltétele bizony két emberes manőver. Egy, aki odafogja, miközben szétfeszíti a lábujjakat, és kettő, aki ráragassza a tapaszt. Szóval igazi csapatmunka, még szerencse, hogy a tapasz vízálló és úgy ragad, mintha egész életemben ott akarna maradni, így nem kell ezzel minden nap szenvedni. Viszont csodák csodája már legalább nem fáj.

Egyébként a betegségnek van egy jó oldala is, miszerint most már teljes egészében E.-hez költöztem. Bár igazából csak a cuccaim egy része van itt, de miután visszajövök otthonról, teljes egészében ideköltözöm. A vicces az, hogy most már olyan sms-eket küldözgetünk egymásnak, mint “Hi sweetie, I am home” vagy “I will be at home soon”. Szóval hivatalosan is együtt vagyunk, ami kiverte pár embernél a biztosítékot. De sikerült ezen is túllépnünk, ezzel is bizonyítva, hogy összetartunk és valóban együtt vagyunk. Illetve sikerült rábeszélnem, hogy ne akarjon kikísérni a repülőtérre hétfőn, viszont vasárnap számára hajnalban ott lesz értem Standstaden, ami nekem nagyon-nagyon sokat jelent. És még a megsemmisült orromat is szereti.

Burn

Tegye föl a kezét az az ember, aki képes 5 perc napon tartózkodás alatt tökéletesen leégni, úgy, hogy a párja reggel piros orrú Rudolf üvöltéssel ébreszti! Én, én, én… Hát, komolyan ez nevetséges. Hámlik a homlokom. Ez még akár vicces is lehetne, ha az orrom nem lenne pipacspiros. Ma megijesztek minden embert a melóban, érzem.

Egyébként Angliába beköszöntött a majdnemnyár, ami azt jelenti, hogy minden pillanatban várjuk az esőt és a hideget, ami hamarosan meg is jön, úgy hétvége magasságában. Szerencsére addig még lesz egy szabad péntekem, amikor is még jobban leéghetek a napon. Most éppen azon gondolkodom, hogy mi is legyen a szabadnapomon, hova menjek, mit csináljak? Leginkább parkba szeretnék menni és leégni, de egyedül az nem túl mókás, illetve fennáll a leégés veszélye, mivel valószínűleg olvasnék, mármint a napon, persze. Szóval, kell valami kellőképpen szórakoztató dolgot találnom, ami nem arra sarkal, hogy elővegyem az e-olvasót és olvassak. (Pedig végre Cortez és Renáta összejöttek, ez életem nagy napja.)

Szerintem az lesz, hogy magamhoz ragadom a kisokost és belevetem magamaz éjszakába a furcsa turistalátványosságok halmazába, már úgy is ezer éve csináltam ilyet. És buszozni fogok, mert az mókás. Mókásabb, mint a metró, ahol simán eljutsz A-ból a B-be, anélkül, hogy bármi érdekes történne. Pedig én ahhoz vagyok szokva, hogy rohamrendőrök állítják meg a buszt, vagy menet közben végállomást változtat, esetleg útirányt. Ehhez képest a metró pontos, unalmas, kiszámítható. Jó, persze egy csomószor eszembe jut, hogy most fognak felrobbantani, hála a bostoni történéseknek. Illetve frászt kapok, ha egy sötétebb bőrű egyén furán viselkedik mellettem, ami a buszon egyébként mindennapi volt, itt viszont simán az jár a fejemben, hogy bomba, bomba, bomba… Az lesz a vége ennek, hogy meghúzom a vészféket, vagy leütök egy embert, csak azért mert turbánt visel.

Arról pedig elfelejtettem beszámolni, hogy a HH-ban jelmezbál volt, kizárólag tagoknak. Ami azt jelentette, hogy az egész házban szaladgáltak a Harry Potterek, Hermionék, Zorrok, Alice-ok, királyfik és királylányok, az embernagyságú székek, asztalok között, Smaragdvárosban. A recepció tiszta Narnia volt, hóval, lámpaoszloppal, Aslannal, a lift pedig égig érő paszuly. Harsonások köszöntöttek minden belépőt, amitől aztán egy idő után mindenkinek megfájdult a feje, illetve besokaltak, így később már csak néha lehetett egy-egy kósza nyikkanást hallani. Vicces volt, nah. Én egyébként szobalánynak öltöztem, TB meg szobafiúnak, mivel aznap én tanítottam be őt a délutáni műszakra. Most ő a váltásom, amit egyikünk sem élvez, mivel azt jelenti, hogy kb. a büdös életben soha sem lesz közös offunk.

E. pedig teljesen belendült, hogy mit is csinálhatnánk hétvégén, amikor is reggeles leszek, tehát emberi időpontban érkezem haza. Ennek egyébként az lesz a vége, hogy ő majd Netflixet néz, én meg csipogok, mesélek, majd elunom és olvasok, amitől kiakad és rákényszerít egy közös Sherlock nézésre. Kényszerít. Komolyan. (És mosolygó fejecske.)

And how about our wedding?

Nem, nem készül senki sem házasodni, legfőképpen én nem. Viszont tegnap E. szájából elhangzott ez az ominózus mondat, miközben makarónit kotyvasztottam a konyhában, ő meg odakint fújta a füstöt. Egy kicsit összerezzentem, majd kisöpörtem a hajat a szememből, próbáltam nagyon szexinek tűnni, de csak annyi csúszott ki a számon, hogy: what about, what? Tényleg nagyon szexi. Főleg annak függvényében, hogy még mindig az összeköltözés vonalán mozgunk. Viszont ollé, megvan az időpont, amivel úgy tűnnik mindenki elégedett, ujjak keresztbe, a szülinapomat már összeköltözve töltjük. Vagy előbb… vagy nem tudom. Mert az van, hogy a hetem nagy részét eleve nála töltöm, csak pár éjszakát töltök Stratfordban, mondjuk egy mosás-száradás elejéig, aztán vissza Turnpike Lane-re. Ahol viszont még nincs semmi cuccom, egy fogkefén és pár zoknin kívül. Így elég nagy logisztikát igényel az ott alszom, innen megyek dolgozni, hova megyek aludni téma. Egyébként ez a rendes vitáink forrása is, mármit, a vitákat általában így kell elképzelni:

E.: Akkor este Stratfordba mész?

R.: Felejtsd el, itt alszom.

E.: Ok.

Nos, igen. Én hordom a nadrágot. Viszont E. remekül tud segíteni benne. (Komoly készetetést éreztem, hogy tegyek ide egy mosolygó fejecskét, erről is SzJG tehet.) Persze megértem az ő álláspontját is, mivel nem túl egészséges, hogy a szüleivel egy fedél alatt fogunk élni, viszont arra teljesen jó, hogy lássuk menni fog e nekünk így együtt. Az egyébként nem kétséges, a szülei szeretnek, elfogadtak, így a béna angolommal együtt. Azt hiszem a jég igazából tegnap tört meg közöttünk véglegesen, mikor reggel kivánszorogtam a konyhába egy kávéért, és az anyukája szó nélkül megölelt. Az hiszem pislogtam kettőt, mielőtt én is, mert nem tudtam mire vélni és csak abban reménykedtem, hogy nem azért csinálta, mert E. tőle is megkérdezte azt a bizonyos fent említett mondatot. Oké, hogy az a célom, hogy férjhez menjek, de előtte még szeretnék kicsit összecsiszolódni a leendő férjjel.

Persze a béna angolom azért még mindig állandó humorforrás. Pl. nem gondoltam volna, hogy a elviszünk az Alexandra Palace-hoz, hogy ne gyalogolj olyan sokat, igazából azt jelenti, hogy akkor mi is megyünk veled és az egész átfordul egy közös sétálásba, ebédelésbe. Pedig megtörtént, én pedig csak akkor eszméltem, mikor a park tavacskájának partján ülve a pincér elém tette az ebédet. Onnantól aztán már nem volt visszaút. Végigsétáluk a parkot, a tavat és a helyi OBI-t. Ahol szintén megpihentünk, hiába nah, fel kell vennem a nyugdíjas tempót. Az angolul való kommunikálásom aztán olyan jól sikerült, hogy mikor a pincér magyarul szólt hozzám, én csak pislogtam nagyokat, hogy honnan a fenéből ismerjük mi egymást??? És különben is honnan tudja, hogy magyar vagyok??? És egyébként is WTF??? Kb. tíz perc után le is esett, hogy Fülike tesójábal beszélek face to face, szóval földi, egyenesen a szomszéd utcából, ami egészen elképesztő valljuk be.

És most beesett mellém E. is, aki röhögve olvassa magyar soraimat és hitelenkedve hallgatja, hogy ma a szüleivel voltam kirándulni. Közben pedig érzem, hogy roppant mód büszke rám, hogy feltalálom magam abban a környezetben, ahol ő otthonosan mozog, és hogy a szülei szeretnek. Most pedig Game of Thrones.

Shit always happens

Valami rezignált élni akarással veszem tudomásul, hogy amint leírom azt az ominózus mondatot, hogy: “boldog vagyok”, abban a másodpercben elszaródik minden. Komolyan. Boldog vagyok. Snitt. Szar. Eddig ezt mindig az követte, hogy: úristen, meg fogok halni, itt a világvége, cunami és búcsúbeszéd. Most viszont: hát, persze, szervusz szar, már megint. Mert ugye tudjuk, hogy az a bizonyos horoszkópos könyv megmondta előre. Hát, mégis ki vagyok én, hogy beleköpjek a sors levesébe. Így aztán nincs más hátra, mint melegen öleljük keblünkre a szart, megint. Végül is most már pajtások vagyunk, testi, lelki jóbarátok. Bérelt helye van a szívemben, gyakorlatilag teljes elszántsággal csövezik folyamatosan az elmémben. Úgy hogy mostantól cimbik leszünk, ezzel egy időben viszont szeretném megkérni minden barátomat és üzletfelemet (by A. A. Milne), hogy ha a számból, billentyűzetemből még egyszer elhangzik az az ominózus mondat verjen nyugodtan fejbe egy szívlapáttal. Mert megérdemlem.

Szóval van az a pont, amikor is ketté vált az életem, mostantól végérvényesen. Van az otthoni és van az itthoni. Nos, az otthoniról szó se essék, mert ott van az a bizonyos, nagybetűs SZ…, ami azóta is követ mindenhova. Aztán itt van az itthoni, ahol … (nem, nem adom meg a lehetőséget, hogy leüssetek szívlapáttal). Kezdjük ott, hogy túléltem az első 3 napomat egyedül az új munkahelyemen. Időben végeztem, nem sírtam és nem találkoztam szellemmel. Ez vehetjük szerintem komoly haladásnak. Viszont meglepődve veszem tudomásul, hogy némileg beszélek angolul, bár a különböző akcentusokkal vannak gondjaim és a telefonon való kapcsolattartás sem annyira para. A legnagyobb vicc még mindig a a férfi wc-k ellenőrzése, de komolyan. Azokat a pofákat képtelenség leírni, mikor egy jóképű, millijomos úrifijú szembesül azzal, amint egy vigyori liba éppen virágokat hajtogat a budipapírra a férfi klozetban. Persze olyan is volt már, hogy egy kellően vidám (nyilván kellően gazadag is) fiatalember helyettem csekkolta le az összes wc-t, majd közölte velem, hogy minden férfi disznó, mikor szembesült egy összeszart toalettel. Mondtam is neki, hogy hajajjj, tudnék mesélni… de arra azért igazán nem számítottam, hogy kell is. Szóval még életemben nem beszélgettem ennyit férfi wc-ben, mint most, illetve az úriember itt is úriember, mert milyen már az, hogy az ajtóban itt is előre enged befele menet.

Aztán persze olyat is láttam már, amiről eddig csak bulvárlapokban olvashattam, vagy egyes felvilágosultabb hölgyek meséltek. No mármost a gazdag emberek meeting-je az én olvasatomban azt jelenti, hogy néhány csudaokos ember összejön, csudaokos dolgokról beszélnek, majd távoznak, hogy az életeben is megvalósítsák azt. Ezzel szemben itt a meeting azt jelenti, hogy nekem, mint délutánosnak, ágyneműt kell cserélnem és kompletten ki kell takarítanom a fürdőszobát, mert a nagyon gazdag emberek így meetingelnek. Remélem mindenkinek világos. Aztán persze az sem előnyös tulajdonságom, hogy 34 évesen még mindig elpirulok, ha olyan dolgokat látok. Olyan dolgokat. Mondjuk az évek múltán sokat edződtem, de azért még olyasmire nem voltam felkészülve, hogy egy ágyban látok egy nagyon öreg, vén szivart (a remegő kezű, száj sarkából nyál kicseppenős öregre gondolok, aki már naaaaaaaaaaagyon-nagyon öreg) és egy gyönyörű, párduc testű fekete csajt. Az itteni dolgozók szerint én még szűz vagyok és ártatlan ebből a szempontból, igazából majd akkor szóljak, ha hullát találok, mert akkor az már a rendőrségre is tartozik. Gondolatban itt tettem hozzá, hogy ha hullát találok, akkor láttok engem is utoljára élve…

Arról nem is beszélve, hogy már két szobát is sikerült megutálnom, pedig kezdetben olyan jól indult minden. Az egyik “kedvencem” a Dury Lowe, ami egyébként a második legkisebb szoba, olyan kis cuki padlásszoba feelinggel. Szeretném, de komolyan, ha nem lenne olyan komor a szobája és nem ott hallottam volna először a szellemünket jönni-menni. A másik, a vele szemben lévő Charlotte, amolyan franciás vénkisasszony szoba, gyönyörű márvány fürdőszobával, amivel igazából nem is lenne baj… csak hát… na, szóval… az ember lánya megágyaz, takarót lesimít, csodálatos tükörsima az egész, gyönyörű… majd bemegy a fürdőbe, leengedi a redőnyöket, kiteregeti a kádkilépőket, és… és mire visszaér a szobába, az ágy gyakorlatilag úgy néz ki, mintha valaki belehempergett volna. Hiába minden próbálkozás, simítgatás, egyéb ráhatás, az ágy gyakorlatilag abban a percben össze van túrva, ahogy levetted a szemed róla (DON’T BLINK! Don’t even blink! BLINK and you are DEAD. They are fast, faster than you can believe. DON’T TURN YOUR BACK!, don’t look away, and DON’T BLINK! GOOD LUCK!). Most komolyan, kell ennél több, hogy az ember lánya frászt kapjon?

Viszont, ami jó ebben az egészben, az a tengernyi sok szabadidő, munkaidőben. Tehát olvasok, megint, végre és juppi. Arról nem is beszélve, hogy E., aki átvette A. fantasztikus szokását, anélkül, hogy én bármit is mondtam, vagy utaltam volna rá. Könyv. Tudja, hogy imádom a second hand könyvesboltokat, a könyveket és úgy egyébként. Így aztán minden hétvégén meglep egy új könyvvel, én pedig nagyon szeretem a meglepetéseket és az új könyveket.

Home House

Új munkahelyem van holnaptól. Ami meglepő, mert az interjú nagyjából úgy zajlott, hogy itt írd alá és gyere holnap kettőre, és még konstatálták, hogy nincs a méretemben felső, szóval elégedjek meg a 10-es tunikával, mert nincs kisebb. Majd mielőtt kiléptem a kapun megkérdeztem T.-t, hogy akkor ez most biztos e. Mármint, hogy van állásom, rendes, igazi, contract-os, erre kiröhögött és azt mondta gyere holnap. Nos, nyilván menni fogok holnap, de még mindig be vagyok tojva, hogy valóban van állásom. Bár igazából nincs nagyon vissza út, mert ma felmondtam a szállodában, ahol azzal a lendülettel közölték velem, hogy éppen most vettek át az ügynökségtől és nézzem meg a paysilp-emet, hogy nem hazudnak. És valóban, tök jó utolsó fizut kaptam tőlük, bár ezzel együtt az új helyen még mindig 200 fonttal többet fogok keresni havonta. Mármint holnaptól, az új munkahelyemen.

Egyébként nem nagy előrelépés munka szempontjából, mert ugyanazt a szart kell vakarni, csak máshol. Vagyis ugyanolyan szobalány leszek, csak éppen puccosabb helyen. Jóval puccosabb helyen… nagyságrendekkel puccosabb helyen… (jesszus, tutira azzal indítok, hogy eltörök valami istenverte antik tárgyat és életem végéig fizethetem vissza) linket nem teszek be, írjátok be a keresőbe, hogy Home House London és utána ne felejtsétek el becsukni a szátok. Mert ez egy privát szálloda, 20 szobával, sok-sok public area-val, buzira gazdag és kurvára előkelő vendégeknek és sztároknak. Sztár sztároknak. Szóval ide Justin Timberlake a kisujját sem teheti be, csak mondom, mert ide Paul McCartney és Sting jár.

Persze nem kicsit vagyok betojva, mert volt szerencsém ma egy-két szobához és egy kisebb területnyi public area-hoz, és bár látom, hogy az itteni maid-ek nem szakadnak meg a munkától és nem járkálnak olyan ideges és feszült arccal, mint a St. Martin-ban azért valljuk be mindez nem lesz egyszerű feladat. Viszont ha azt veszem, hogy a The Westbury-ben már volt szerencsém hasonló szobákhoz, még hozzá 15-höz naponta, akkor itt a napi 5 talán menni fog. Illetve az is plusz pont, hogy nem csak 2 nap tréninget kapok, hanem két hetet, egy magyar csajjal, akinek a helyére megyek. Mert ide csak így lehet bekerülni, ha valaki elmegy és az maga helyett ajánl valaki mást. Beszélgettem pár alkalmazottal és úgy tűnik egyik sem feszült, vagy stresszes, mindenki mosolyog és előzékeny. De persze a puding próbája az evés, így majd meglátom, hogy holnap sírva fogok e hazajönni a metrón.

Aztán persze tartozom még nektek olyan beszámolóval, hogy itt volt Anyuka másfél hetet. Megvolt a nagy bemutatás, láthattátok a képeken. Eszméletlenül jól éreztük magunkat együtt, nagyon sokat nevettünk és rengeteg helyen jártunk. Gyakorlatilag sikerült mindent megmutatnom neki, ahol eddig jártam, gyorsítva és besűrítve mindent, amit csak lehet. Az pedig, hogy egyedül is képes volt ebben a hihetetlenül nagy városban is közlekedni, eltalálni múzeumokba, az maga volt a csoda, így utólag belegondolva, de egy igazi hős volt és megcsinálta. Az is remek volt, hogy 8 napból 5-öt vele tudtam lenni, csak a maradék 3 napra kellett neki elfoglaltságot keresnie, ami azért itt nem egy túl nagy feladat, viszont oda el is kell jutni, de mint tudjátok, ezt a részét szuperul megoldotta. Arra kérdésre, hogy mi tetszett Londonban legjobban neki, természetesen az válaszolta, hogy: én – mármint a kicsi lánya. De tény és való, hogy Greenwich vitte a pálmát, még akkor is ha rohadt hideg volt. E. és T. akkor lettek először összeeresztve és még ezt tetézte Anyuka jelenléte, így aztán E.-ből sok minden beszédet nem lehetett kicsikarni, meg volt szeppenve három magyarul dumáló ember társaságában és én sem voltam túl jó tolmács, lévén, hogy nem beszélek angolul. Viszont borzasztóan élvezte, mert bár londoni egyáltalán nem járt még pl. az egyetem épületében vagy a nullánál, és nem ismerte a Postások parkját sem. Szóval nagyon sok bepótolni valónk van együtt.

Azt hiszem igazából boldog vagyok. Persze vannak hullámvölgyek, mikor nem tudom hova is halad az életem, mert tény, hogy nem egyenesen felfelé, ahogyan szeretném, hanem borzasztó nagy kacskaringókkal tarkítva, döcögve ugyan, de tényleg felfele. Csak néha kevés, néha iszonyatosan kevés, hogy mekkora erőfeszítéseket kell megtenni egy-egy apró centiért felfele. Viszont hétről-hétre egyre több időt tudok E.-vel tölteni, egyre inkább otthon érzem magam nála, náluk és most új munkahely. Azt hiszem azt már elkönyvelhetjük, hogy nem fogok innen hazamenni, lassan, de biztosan itt vagyok már otthon.

Valentine's Day

Ott kezdődik, hogy itt ez ünnep, hagyományokkal, meg ilyenek. Szóval, nekem mindezt nem kis feladat volt megoldani, mert határozottan undorodom a giccstől, utálom a rózsaszínt, a giccsre vadászó, világot rózsaszín szemüvegen át néző emberi egyedeket meg még inkább. Az mondjuk nagy segítség, hogy vannak kimondottan képeslap boltok, ahol tematikusan felhalmoznak milliónyi képeslapot, te meg válaszd ki, hogy éppen nyusziünnepre, szülinapra vagy hanukára szeretnél küldeni. Valentin napiból is volt vagy kilométernyi, de leginkább rózsaszínbe hajó, pirosas cukormázzal volt nyakon öntve az egész, strasszkövekkel, macikkal, szívecskékkel, méhecskékkel ahogy illik. Ebből a merítésből próbáltam olyat kiválasztani, ami nem ennyire gyomorforgatóan cunci. Jelentem sikerült, bár három képeslapboltban is végig kellett néznem a kínálatot.

Közben persze tök nyilvánvalóvá vált, hogy az angol pasiknak nincs ízlésük, gyakorlatilag képesek voltak a leggyomorforgatóbb képeslapokat is megvenni, mindegy, csak akkora legyen, mint egy lepedő. Meg plüssmacikat, szívecskékkel, nikkelezett fényképtartóval, művirággal. Ehhez képet E. kapott tőlem egy visszafogott képeslapot, lovebugokkal, egy superman-es alsógatyát és egy parfümöt. Kurvajó vagyok tudom. Turnpike Lane felé a buszon azon imádkoztam, hogy a karácsonyra kapott csúnya táska esete most ne forogjon fent, vagyis ne vegyen AO-ás képeslapot, strasszkövekkel megtűzdelt, pajzán pónilovacskákkal, meg művirágos jegesmedvét, mert nem lesz őszinte a mosolyom.

Amikor azonban megláttam a megállóban üres kézzel, vigyorogva, azt gondoltam sikeresen félreértettem valamit, és mégsem ünnepeljük meg ezt a nyavalyás ünnepet. A vigyorgás, csókváltás után következő kérdés persze az volt, hogy éhes vagyok e? Az aktuális válasz persze az, hogy: mindig. Így elsétáltunk a kedvenc kínai éttermünkbe, ahol a kacsa és bbq borda maga az isteni csoda. Majd haza, ahol egy hatalmas csokor tulipán fogadott és egy “csak” A4-es méretű képeslap, medvével. Ezen egy kicsit muszáj volt röhögnöm és őszintén reménykedtem benne, hogy ezzel meg is úszom a többi lehetséges medvét. És valóban, ugyanis a papírtáskában nem más lapult még, mint Gromit. Ettől nálam eltört a mécses, mert mindennél jobban szeretem a Wallace és Gromit animációs sorozatot, és Shaun, a bárány már megvan belőle, most meg Gromit, hátédesistenem mi jöhet még ez után?

Természetesen egy romantikus film, aztán meg alvás, mert basszameg korán kelünk. Így is sikerült E.-nek faszán elkésnie a melóból, nekem meg vagy egy órával hamarabb beérnem. Aztán már csak futkároztam szobáról, szobára és azon gondolkoztam, hogy milyen jó is lesz nekem, mert hétfőn megérkezik az Anyukám.

Bullshit

Mivel még mindig nem tértünk vissza a nagyon busyk vagyunk állapothoz, így drága főnökeim hoztak egy szabályt, miszerint mindenki csak négy napot dolgozhat a héten. Így eshetett meg az, hogy múlt héten megint csak 3 napot tölthettem el E.-vel, aztán egy napot dolgoztam és most a jól megérdemelt 3 napos offomat töltöm, hogy aztán ismét hétvégén szívjak. De azért nem rossz ez, leszámítva, hogy nincs pénz, viszont van végre közös offunk O.-val, amit már idejét sem tudjuk mikor volt. Én speciel nem emlékszem rá. Persze olyan volt, hogy hétvégén mindketten szabadok voltunk, de nekem minden hétvégén szabadfoglalkozású, kötött programom van E. személyében, szóval az eleve kiesik. Holnap viszont valóban közös offunk lesz, ami egyet jelent Camden-nel és a Twinings múzeummal. Már nagyon várom, remélem nem fog esni, mert most istenes jó idő van, leszámítva azt, hogy meglepetésszerűen beborul és esik. Anglia, Anglia te csodás.

Hétvégéink a szokásos mederben zajlanak, sok kajával, filmmel és beszélgetésekkel megfűszerezve. Vasárnap pl. képeket nézegettünk, hogy merre jártam már a világban. A Coachsurfingtől látványosan kiakadt. Nem fért a fejébe, hogyan is választhatok random ismeretlen embereket a netről, azért hogy náluk lakjak napokig. Mert mi van ha kéjgyilkos, vagy egy dühöngő őrült. Mondtam neki, hogy ez a lehetőség fel sem merült bennem, én megbízom az emberekben, amit ugyan lehet, hogy rosszul teszek, de még nagyon nem nyúltam mellé. de

Közben pedig a netről leszedett angol-magyar szótárral szórakozott, a dupla mássalhangzók csodája. Meglepő, de nem igazán hallja az “s” és az “sz” közötti különbséget, a “gy” és “ty” vicces, a “cs” hála török apukájának tökéletesen ki tudja ejteni (Zsebemben sok almám van = Çebimde çok elmam var). A nyelvtörőinkkel teljesen sikerült kiakasztanom, pedig csak a sárga bögréset és a pocakon pöckölt pockot tudom. Ausztrál Tom és az ő “jól esett” magyarázatának többször is nekifutottunk, mire borzasztó nagy elképedéssel végre megértette. Viszont a bulldog=boldog továbbra is a kedvenc szavaink egyike.

És persze Game of Thrones még mindig. Pedig lassan már a végére érünk. Nagyjából minden részt úgy fejezünk be, hogy nyüszít: Könyörgök, mondd, hogy Joffrey meghal… könyörgöm… könyörgöm… Én pedig igyekszem hajlíthatatlan maradni, miszerint nem árulok el semmit előre. Eddig egyedül Ned Stark halálát árultam el, mert szerintem arra egyszerűen nem lehet felkészülni. És ha már itt tartunk, arra ő sem tudott magyarázatot adni, hogy hogyan is lesz Eddard nevének becézett, rövidített változata: Ned. Aki tudja a megfejtés, könyörgöm árulja el, mert hülyén fogok meghalni. Közben pedig trenírozom: ne kedvelj meg senkit, ne bízz senkiben. Csak az a baj, hogy már most tudom, a kedvenc szereplői a következő évadban sorra fognak hullni… Nah, ezért is utállak tiszta szívből George R. R. Martin. Viszont remélem ezzel sikerül E.-t újból rávennem, hogy olvasson. Ugyanis azt tervezem, hogy megkapja tőlem a 3. részt könyvben, hátha győz a kíváncsiság és még a sorozat megjelenése előtt elkezdi olvasni.

A közbeiktatott szünetben, amíg várunk a GOT folytatására, Sherlock-ot fogunk nézni. Kíváncsi leszek mit szól hozzá, mert brit sorozat, ő meg utálja a brit sorozatokat. Doctor Who pl. nagyjából soha sem fog terítékre kerülni, hiába sorakoztatok fel mellette minden érvet, a válasz akkor is nem. Pedig szerintem alap.

Dreamed about

E. piszok nehéz kirángatni a komfortzónájából, de mikor mesélem neki, hogy itt és itt jártam, akkor tétován rámondja, hogy akár mehetnénk legközelebb együtt is. Természetesen tudom, hogy nem gondolja komolyan, viszont Camden-re még ő sem tudott nemet mondani. Bár ettől függetlenül még mindig nem értem mi ez a hatalmas fellángolás Camden körül, attól eltekintve, hogy bagóért lehet szuveníreket venni és millió ember hömpölyög az utcákon igazából semmi különleges nincs benne. Komolyan. Simán elhiszem, hogy ez előtt 20 évvel ez egy tuti kúl helynek számított és a punk melegágyának, de azóta csak egy gagyiba hajló piac lett belőle.

Viszont van gulyás és lángos. Így aztán első körben mindent megnéztünk, a béna árusokat, a tetoválószalonokat és a potom pénzért pólókat árulókat. Majd magyar kifőzde halál csípős gulyással és tejfölös, sajtos lángossal. E. a gulyást imádta, bár elég durván fűszeresnek találta, bevallom én is. Tetszett neki a magyar veknis kenyér, viszont a nagy tányér gulyás elfogyasztása után csak egy fél tejfölös, sajtos lángost tudott letolni. Szerinte egyszerűen iszonyú nehéz és borzasztóan intenzív ízű kaják a magyar ételek, amihez nincs hozzászokva. Ezek után kiakadt, hogy hogy a fenébe lehetek ilyen kicsi és vékony, ha az elmondásom alapján nagyjából minden kajánk ilyen. Erre nem igen tudtam mit felelni, mivel én lángost nem ehettem és a kb. a gulyást egy fél óra múlva már el is felejtettem, tehát ennek megfelelően betoltam egy nagy doboz kekszet hazafele menet, fél liter kólával megfejelve. Majd mikor hazaértünk és anyukája kijelentette, hogy kész a csirke, kérünk e? Én voltam az első, aki jelentkezett, hogy éhes. Komolyan, néha nekem kínos, hogy mennyit eszem.

Persze azt is el kel mesélnem, hogy kaptam vásárfiát, egy gyönyörű Doctor Who-s pólót, ami egyszerűségében is gyönyörű. Mindig is erről álmodoztam, hogy lesz egy szépséges DW pólóm, de valahogy senki sem hallotta meg a kívánságomat csak E. vagy igazából az Univerzum. Bár az Univerzum azért igen csalfa jószág, mert hetek óta pénzt is kérek tőle, de azt valahogy mégsem hallja meg. Jó mondjuk ez így nem igaz, mert csütörtökön úgy fogtam a takarításba, hogy bazzeg, ha most nincs borravaló, akkor estére nincs pénzem kaját venni, éhen halok és megdöglöm. Erre az első szobában 5 font, a másodikban 10 font, a harmadikban és a negyedikben 5-5 font. Szóval az éhenhalás elnapolva, Univerzumnak óriás pacsi küldve. És most DW póló is. El vagyok kényeztetve kedves Univerzum, de azért még van mit javítanod az imázsodon. Csak úgy mondom.

E. pedig kapott egy fasza szürke sapkát, ami sokkal jobban áll neki, mint az előző borzadályok, amitől nekem a hajam hullott, neki meg idétlen tökfejet csinált. Bár mondjuk a mostani sapkában is tök feje van, de legalább cuki. Különben is az én tököm, szóval akár bohócsapkát is hordhatna, az is cuki lenne. (Jó, mondjuk ezt ne próbálja ki, mert nem gondoltam komolyan.) Hazaérve maratoni Game of Thrones nézésbe kezdtünk, ami nekem irtó vicces, mert minden részt láttam, tudom mikor, mi jön, kinek kell drukkolni, ki lesz érdekes, ki kevésbé. Ő pedig izgul, kérdezget, szentségel, ha valami olyan történik, amire nem volt felkészülve, akkor követeli, hogy hagyjuk abba, ez egy szar sorozat, de közben alig várja, hogy lássa a folytatást. És ami a legjobb, hogy el akarja olvasni könyvben, így aztán a következő közös offunkon el fogunk zarándokolni Notthing Hill-be és megvesszük neki az első részt.

A közös offokban az a rossz, hogy nagyon hamar véget érnek és újra kezdődnek a dolgos hétköznapok, amikor nem tudok csak arra gondolni, hogy milyen jó is volt vele ez vagy az… Aztán felhívnak otthonról, hogy 16 év után el kellett altatni a cicám… majd A. hív zokogva, hogy képtelen nélkülem élni… én pedig itt vagyok ebben a koszos, tetves, hideg, rideg városban, ahol még ráadásnak helikopterek zuhannak az égből, egyedül.

New Year's Eve

Eredeti verzió szerint jót buliztunk volna a Trafalgar Square-en, mert az ugye tök menő. A valóság azonban most is közbeszólt. Vagyis inkább az, hogy a beosztásom nagyjából olyan szeszélyes, mint a brit időjárás. Hol esik, hol meg nem… hol van off-om, hol meg nem… Most a “hol meg nem-et” játszottuk, mert bár az eredeti kiírás szerint 1-én nem dolgoztam volna, a valóságban aztán meg mégis. Hozzá kell tennem, hogy ennyire durván szívatós napot még életemben nem csináltam végig, komolyan megutáltam az embereket, mire végeztem úgy fél hét magasságában. Arról nem is beszélve, hogy 14 szoba, dugig tömve üres üvegekkel, dobozokkal, bevásárló szatyrokkal. Volt olyan szobám, ahonnan fél óráig csak a szemetet hordtam ki. Komolyan elgondolkodtam, hogy most fogok felmondani, hazamegyek és jól kialszom magam, aztán persze győzött a józan ész és kapartam tovább a szart. (Néha komolyan elgondolkodom mekkora hős vagyok…)

De nem is erről akartam írni, hanem a Szilveszterről, ami voltaképp ugyanúgy zajlott, mint az összes többi együtt töltött napunk. Leszámítva azt, hogy E. 15(!) kilót hízott az ünnepek alatt, így most nagyjából 3 én is kikerülne belőle, a pocakjáról konkrétan visszapattanok. Ráadásul magas is, szóval egy csókért most már olyan, mintha a Mount Everestet kéne megmásznom. Mondtam neki, hogy ez most már nem lesz így jó, tessék kicsit fogyni, cserébe megkaptam, hogy tessék egy kicsit hízni. Hozzáteszem az elmúlt 2 hónapban sikerült 3 kilót visszahíznom, az ünnepek alatt meg még 2-t, így most 55 kiló vagyok és büszke. (Igen, most van az, hogy ki lehet számolni, hány kiló is E.) Hol is tartottam?

Kezdem elveszíteni a fonalat, mert offos vagyok és tök egyedül leledzem ebben a buzi nagy házban, ami szerintem az itt eltöltött fél év alatt még egyszer sem történt meg velem. És annyi mindent akarok írni, de nyilván nem lesz belőle semmi, mert csapongok és még boltba is kell mennem. És fogat mosni. Bár azt lehet, hogy a boltba menés előtt kéne megejtenem.

Szilveszter. Igazából mióta visszajöttem Magyarországról folyamatosan dolgozom, oké, hogy kell a pénz, de igazából arra vártam már, hogy végre találkozzam E.-vel. Így, hogy folyamatosan dolgoztam gyakorlatilag megint csak aludni láttam, meg sírni, bár ez utóbbi azért katartikus élmény volt. A Szilveszter sem telt másként, meló után beestem hozzá, éhesen, fáradtan és nyűgösen. Ő persze megint hozta a formáját, türelmes volt és végtelenségig kedves, mindig sikerül elérnie, hogy megnevettessen. Kínait rendeltünk (jesszus, el sem hiszem, hogy ezt a mondatot én egyszer leírom, mint valami elcseszett Keribredsó), bevackoltuk magunkat az ágyba és azon elmélkedtünk két falat kacsa és egy cápafogú, véres szájú kisgyerek között, hogy milyen fos elmúlt évünk volt, leszámítva azt, hogy egymásra találtunk. Ennek függvényében a 2013-as évnek valami eszméletlen jónak kell lennie, nincs mese.

Lassan közeledett az éjfél és vicces volt, mert két időszámítás szerint is átéltük, lévén, hogy Magyarországon 1 órával előbb volt éjfél, nekem meg jöttek a telefonok és sms-ek, amikre válaszolnom kellett. E. értetlenkedve hallgatta, hogy most megint mégis minek pittyergek, ebből is látszik, hogy mennyire különböző a kultúránk. Himnusz, pezsgő, kis melankólia, ezek vagyunk mi magyarok, ahogyan a szilveszter Újévbe fordul. Britek pedig vastag ereszd el a hajamat módon ünnepelnek és valahogy tényleg elhiszik, hogy ez valóban egy ÚJ év lesz. Végignéztük a visszaszámlálást, a tűzijátékot a tv-ben, ágyunk melegéből. Egymáshoz bújtunk és egy idő után már csak E. horkolását hallgattam, aki álmában is úgy tud átölelni, hogy tökéletes biztonságban érezzem magam.

Christmas presents

Mielőtt hazamentem volna megkaptam E.-től a karácsonyi ajándékot, egy gyönyörű télikabát formájában. Mert napokkal azelőtt nyígtam neki, hogy ez a mostani kabát vékony, nincs neki kapucnija se és különben is. Erre kaptam egy tökéletesen vízálló, kapucnis, irtó meleg télikabátot. Jah, és egy tökéletesen bűnronda táskát is, de erről hallgassunk örökre. (Csillog. Nagyon.) Maradjuk annyiban, hogy az ajándéka gyakorlatilag überelhetetlen kategóriába esett, vagyis komolyan gondolkodóba kellett esnem, hogy mégis mi a fenét hozzak neki Nagymagyarországból.

Turulmadarat lánccal? Végül hosszas hezitálás után sikerült kiválasztani neki egy vámpíros pólót, xxl-eset, mert már akkor bejelentette, hogy tutira hízni fog a karácsony alatt. Kapott egy cuki matchbox teherautót is, mert az minden álma, hogy egyszer saját teherautója legyen. És a legjobb ajándék közel s távol – majdnem olyan jó, mint a télikabát – egy több darabból álló, komplett szénceruza készlet, radírokkal, hegyezőkkel, színekkel és mindez egy gyönyörűen kivitelezett fa dobozban. Könnyekig meghatódott, csak jelzem. Ez a nagy ember, csak forgatta a kezében a fa dobozt és folyton azt kérdezgette: honnan szerezted? honnan szerezted? gyönyörű… gyönyörű. Azt már nem is kell mondanom, hogy ha valakit sírni látok, automatikusan sírok én is, szóval szépek voltunk így együtt.

Aztán megnéztük a Kontroll-t, mert az is a meglepetés részét képezte, hogy elhoztam neki a kedvenc magyar filmemet. Lévén, hogy nagy filmrajongó, de magyar filmet eddig még nem látott. Jelentem, nevetett, ámult és tetszett neki. A kallerek munkája külön csodaszámba ment. El kellett magyaráznom a dolgok mikéntjét. Végül sikerült egy mondatot tökéletesen elsajátítania: Jegyeket, bérleteket! Szerinte ennél faszább meló a világon nincs. Mondtam, hogy azért ez nem ennyire jópofa, főleg, hogy mindenki utálja őket, de őt ez nem zavarta. Ezek után kíváncsi leszek mennyire fog neki tetszeni, ha nyáron majd futnunk kell előlük a 4-6-oson.