Az amikor az ember kimondja, hogy a világ legjobb napja… abban a pillanatban szembesül azzal, hogy az Univerzum mind megadta, amit kért. Mert vannak napok, mikor a vonzás hatalma valahogyan erősebb, vagy csak jobban hiszünk benne, vagy csak minden klappol.
Másnapra aztán jól elszaródik minden. Minden. Vasárnap mennyország, azóta szívás. És még csak keddnél tartunk, de átéltük a világ legrosszabb napját, ami hétfőn volt. A világ második legrosszabb napját, ami ma volt. Igazából, ha holnap apokalipszis lenne, mi arra is fel lennénk készülve. Illetve valószínűleg meg sem lepődnénk. Azért persze nagyon örülnék, ha holnap nem lenne zombikkal teli a város, és megúsznánk a III. világháborút is, de azért tudjátok, ha mindez megtörténik, az azért van, mert vasárnap volt a világ legjobb napja.
A világ legjobb napja egyébként szombat délután kezdődött, mikor is felmentem a Turnpike Lane-i metróállomás lépcsőjén, ahol E. közölte velem, hogy már 30 perce vár. Ránéztem az órámra, és megdöbbentem, mert ugyan jó szokásomhoz méltán, késtem, de ennyit nem. Majd E. derűsen hozzátette, hogy ő jött korábban, nyugi. Aztán megsétáltattam, mert kell neki egy kis mozgás. A moziba így is csak lihegve értünk be. A Hotel Transylvania-t néztük, ami cuki, tessék megnézni. Utána pedig kaptam kínai kaját, amit imádok, de csak akkor, ha nem kell pálcikával enni, mert akkor gyakorlatilag éhen maradnék. Majd Guinness-t, amivel mindig húz, mert szerinte pasisör. (Ha már itt tartunk a Stella meg csajsör, hapsikám.) Én meg nagyon koncentráltam, hogy mindeközben megértsem az iszonyú cockney akcentusát, mert a dörmögéséből néha csak azt tudom megállapítani, hogy most éppen kérdez vagy állít, vagy azt sem, és akkor bámulok rá nagy szemekkel (már amennyire tőlem telik), ő meg röhög. Majd megpróbálja kicsit jobban artikulálva más szavakkal elmondani mit is akart.
Aztán hazasétáltunk – mármint hozzá haza – megnéztünk egy filmet, majd miután vége lett, illedelmesen elköszöntem tőle, hogy visszametrózzam Stratfordba. Ez volt az a pont, mikor E. felvont szemöldökkel megkérdezte tőlem, hogy akkor most mit is csinálok, mert egy részről kurva késő van, más részről ez itt London és ő bizony nem enged haza egyedül. Mondtam, hogy akkor nincs mese haza kell kísérnie. Erre kiröhögött, de komolyan. Mókás társaság vagyunk így együtt, úgy bizony. Szóval, nála kellett aludnom. Bár igazából ez annyira nem volt ellenemre, bár O. előtte teljesen beparáztatott, szerencsére kiderült, hogy nincs okom a pánikra.
Reggel tejes teával ébresztett, ami nekem nyilván nem a szívem csücske, mert tej és mert micsoda szentségtörés a teába tejet önteni. Vigyorogva bökte ki, hogy szójatej van benne, mert vett és mert emlékezett rá, hogy allergiás vagyok a tejre. Mosolyogva még azt is hozzátette, hogy nagyon kicsi vagy babe, nem venném a szívemre, ha még jobban elfogynál. Engem ezekkel az elszólásaival simán kenyérre ken, de tényleg. Megettük hozzá az emergency kekszemet, majd megnéztünk egy újabb filmet, miután viszont muszáj volt már ennünk valami normálisat. Így leugrottunk a sarokra enni valami igazi british kaját, toasttal, babbal, chipsszel. És nanáhogy az első emberek, akibe belebotlottunk a szülei voltak. Turnpike Lane egy kis falu, de azért ezt nem gondoltam volna, hogy ennyire. Szóval, be lettem mutatva anyuéknak, akik cukik, de tényleg. Bár újra 16-nak éreztem magam ettől a szituációtól. (Közben próbáltam elképzelni, hogy milyen lenne, ha én mutatnám be Anyának… mert E. nyilvánvalóan egy igazi tökös cockney csávó, de a vezetéknevétől az Anyukám bizony sírva fordulna le a székről.) Így én lettem: “a lány, akivel lefeküdtem a lány, akiről meséltem már”.
A reggeli-ebéd után, kézen fogva sétálunk hazáig, útközben egy haverral is összefutva, akinek viszont már úgy lettem bemutatva, hogy: “a barátnőm”. Amitől nekem meredeken felszaladt a szemöldököm. Hazáig ezen pörögtem, hogy akkor most én a csaja vagyok e… mire ő kibökte, hogy hát nyilvánvalóan az vagyok. Nekem őszintén megmondva ez ennyire nem nyilvánvaló, mert R. is a pasim volt (szerinte), aztán meg hogy jártam vele… Szóval, én nem szeretem az ilyen kijelentéseket, főleg, mivel nem vagyok belé szerelemes, ez a dolog csak most alakul (és különben is hétfőn – a világ legrosszabb napján – meg elbaszta az egészet egy idióta beszólással)… Így aztán, le kell gyorsan szögeznem: E. nem a pasim, csak a majdnempasim.
A nap másik fele gyorsan eltelt, filmnézéssel, beszélgetéssel, kajálással. Stratfordba érve újabb jó hír fogadott: O. munkát kapott a Costában, így kint marad velem Londonba. K.-nak pedig összejött az a randija, amiért már hónapok óta drukkolunk, szóval, valóban a világ legjobb napja volt. Kár, hogy már kedd és túléltünk két világ legrosszabb napját, ami után már csak a zombi apokalipszis jön. Én szóltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése