2012. november 12., hétfő

E.


Most már megérdemel egy egész bejegyzést ez a csávó, komolyan. E., aki nem Ernest, nem Earl, sőt szerintem ez a név, ami neki van nem is létezik, viszont van második neve is, ami Ian. Persze nem hallgat rá, illetve ha hallgat rá, akkor cserébe engem is a hosszú keresztnevemen szólít, hülyén hangsúlyozva. Starbucks-ban viccből Bob-ként mutatkozik be, amitől visítva röhögök, főleg, hogy a soylatte-mat én is Bob névre kapom.
Mindenre van egy szarkasztikus megjegyzése, így én is kényelmesen elengedhetem a  magam baromságait, amitől aztán ő nevet, majd átölel és azt mondja: Lovely. Egyébként nekem ez a kedvenc szavam, mert gyakorlatilag mindenre alkalmazható és pontosan érthető, hogy mikor mondod gúnyosan, mikor pedig kedvesen. Így a Science Museum is lovely volt, főleg miután megtudta, hogy egyenlő arányba férfi és női agya is van, hogy az ujjlenyomata bár egyedi, az alapvonalai miatt a népesség 60%-ba tartozik. Cserében én megmutattam neki, hogy férfi agyam van és az ujjlenyomatommal a népesség 5%-ba tartozom. A reakciója csak annyi volt, hogy tudtam, hogy a barátnőm fura, de hogy ennyire… Majd ettől a ponttól kezdve a keresztnevem fiúsított változatával szólított, így aztán sokáig neki is az Ian-ozást kellett elviselnie.
Egyébként ő eldöntötte fent az Alexandra Palace-nál, hogy most már a pasim, vagyis hivatalosan is járunk. Ami nekem egy kicsit ijesztő, mert nem vagyok belé szerelmes. Illetve nem tudom, hogy annak kellene e lennem, vagy majd leszek, vagy ha most még nem vagyok, akkor az gáz e. Viszont kedvelem, mert jó fej, nevet a vicceimen, érti a gagyi angolom és úgy tűnik aggódik értem. Hajlandó volt elkezdeni miattam a Gilmore girls-t és olvas, amit eddig soha sem tett. Ha belegondolok, hogy még csak fél hónapja ismerem, akkor azt mondhatom tök jó vásár csináltam. Bár vannak olyan apró pontok, amik nyilvánvalóan zavaróak, pl. hogy nagyon különböző a habitusunk, a kultúránk, a reakcióink bizonyos helyzetekben, amitől látom, hogy neki is meredeken felszalad a szemöldöke. Ilyenkor általában bocsánatot kérek, ő meg zavarba jön, hogy ne, igazán nem kell, csak én vagyok a furcsa lány, már megint.
Én, mint a furcsa lány, cserében végigkalauzolom Londonon, amit ő nem ismer. Vagyis ő London egész más arcát ismeri, mint én, amitől aztán én jövök zavarba. Ő meg a sok múzeumtól és történettől, amit mesélek, pedig művészeti suliba járt, szuperul rajzol, egészen egyedi karikatúrákat csinál. Ilyenkor érezem, hogy rengeteg minden kell még tanulnom, tőle, róla… amitől megint csak elbizonytalanodom, hogy valóban ki kell e jelentenünk, hogy járunk, nem elég ha csak azt mondjuk, hogy ismerkedünk. De lehet, hogy csak az elmúlt 9 év fura párkapcsolati szituációja miatt vagyok ennyire óvatos, és hagynom kellene az egészet alakulni, és valószínűleg ezt is teszem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése