Nagyon nehezen veszem tudomásul, hogy a napsütés ellenére itt is tél van, tehát hideg és szél. De még milyen szél! Többször is azt hittem, hogy magával ragad és falhoz ken valahol London végén egy gyárkémény oldalán. Szerencsére hatalmas batyuval járok mindenhova: túlélőkeksz, vizes flaska, térkép, könyv, jegyzetfüzet, váltásbugyi, váltászokni, fogkefe, pénztárca, telefonok, neszesszer, oyster csak, hogy a legszükségesebbeket említsem, így bár arrébb tántorodtam néhány lépést, a táskámba kapaszkodva képes voltam felvenni a harcot.
Mert elkövetkezett az a pont, amit mindannyian vártunk, közös offunk volt O.-val. Sajnos, azonban ebből a házból bármennyire utáljuk is, valahogy mégis olyan buzinehéz elindulni bárhova is, hogy a 9 órából hamar 10 óra lett, a 10-ből meg 11, és még folytathatnám a sort, a lényeg annyi, hogy délben már aztán valóban iszonyat nehéz bárhova is elindulni, mert késő lesz mire odaérünk, ebédelni is kell… stb. Meg aztán az is van, hogy O.-nak végül nincs kedve, nem akar, most inkább mégsem. Végül olyannal, hogy teamúzeum és bolt meg lehetett győzni. Imádom a teákat, itt kint Londonban valahogy még sem az igazi, mert én szeretek a bolyhos takaróim alá bekucorodva filmet nézni közben, Plüssel az oldalamon. Nekem a tea meghittség, otthon, itt meg nagyjából minden van csak meghittség és otthon nincs. Persze egészen más E.-nél, ahol viszont a tea nagyjából egyenértékű a vízzel. Pedig a tea: meghittség, otthon. Most már tudjátok ti is.
Egyébként a Twinings teamúzeum nagyjából egy vicc. Láthatsz kb. 6 fémdobozt, 8 teáskészletet, néhány papírlapot és voalá, máris kész a múzeum. Ellentétben a boltjával, ami színes, illatos, ínycsiklandó. Ízléses fa polcokon teák fajtájuk szerint felhalmozva, előttük kis üvegtégelyben a filter és maga a tea látható, szagolható. Nyilvánvalóan végig kellett illatolni az összes fajtát, a kávékkal bezárólag, aztán persze kiválasztani a legjobbat, a legfinomabbat, ami jutalomból hazajöhet velünk. Áfonyás, fodormentás győzött meg a kasvirágos, epres. Így most már kóstolva is, azt kell, hogy mondjam az áfonyás, fodormentás tea az ördög találmánya, mert valami elképesztően zseniális áfonyás gumicukor-szőlőcukor-rágó íze van, az illata pedig mézes, gyümölcsös, harapnivaló, tehát erősen addiktív, utálom is érte a Twinings-et nagyon.
Aztán a nap el is telt, bebuszozással, Twinings múzeummal, hazabuszozással, másnap pedig megint egyedül tengettem a napot. Hiába az elhatározás, hogy na majd én nagyon hamar útnak indulok és hős leszek, város nézek. Lett belőle, hazatelefonálás, netezés, kávékávékávékávé…kávé, majd végül valóban erőt vettem magamon… és megnéztem a neten hova is menjek. Mert 14 éve voltam egy remek kis játék múzeumban, de őszintén megmondva lövésem sem volt, hogy hol is volt az pontosan. Így aztán az ember lánya guglizni kényszerül. Olyat azonban ne írjatok be a keresőbe, hogy “toy museum London”, mert kiad vagy kismillió lehetőséget, amik közül képtelenség választani, mert jobbnál jobbak. Mit tehet ilyenkor a a tanácstalan, csóró turista? Veszi az oysterét és elbuszozik a hozzá legközelebb eső, ingyenes opcióhoz. Benthal Green-be, ami busszal kb. fél óra és egyáltalán nem a város veleje, mégis csudaklassz múzeum található egy kicsinyke park szélén. Név szerint a V&A Museum of Childhood, ami a kensingtoni Victoria & Albert Museum-hoz tartozik (szintén ingyenes, korábban már volt róla szó).
Első blikkre azt mondanád, hogy irtó modern, aztán azt, hogy hagyományőrző, aztán azt, hogy wow. Vörös téglás épület, amivel nagyon ki sem rí a környezetéből, a bejárata azonban ultramodern üveg és fém. Aztán pedig belépsz és elámulsz a hatalmas belső téren, a fehér oszlopokon, korlátokon, fényeken. És akkor még magáról a kiállításról nem is írtam. Csak egy szót mondok: babaházak. Sok. Különösen megszólítva éreztem magam, mert engem egy babaházzal simán le lehet venni a lábamról. Egyrészről van bennem irántuk valami elképesztő rajongás (akarok, akarok, akarok), másrészről meg egyszerűen hátborzongatóak, a sok bútorral, babával, kiegészítőkkel, történeteikkel. Itt meg eleve olyan gyönyörűségek vannak, ami elé simán odakucorodnék játszani, hogy aztán becsukva a házikót simán lefosnám a bokámat az ijedségtől, mert némelyik aztán úgy néz ki, mint egy megveszekedett szellemkastély.
Vannak még hintalovak is dögivel, meg pedálos autók, bábok, macik, babák, színházak papírmaséból és még sok minden más, amit nem tudok leírni, mert látni kell. Aztán van egy másik része is a múzeumnak, ahol a brit gyerekkort mutatják be kb. az 1500-as évektől kezdve, kiscsizmák, bölcsők, sztk keretek, teletubbies, Lily Alan. Cool. A boltjában pedig gyönyörű retro játékok és könyvek is beszerezhetők. És itt végre én is megismerhettem Mr. Blooby-t, E. kedvenc figuráját gyerekkorából. Bár utólag visszagondolva ezt igazából ki is hagyhattam volna, mert rémálmaim lesznek és a rózsaszín különben sem az én színem. Ha jót akartok magatoknak, ti sem gugliztok rá.
Hazafelé még sétáltam egyet a kertjében, ahol nem fújt a szél, láttam virágokat, fákat és bokrokat, de most inkább beszéljenek a képek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése