Dear Director

Ott álltam a szoba közepén a kosarammal a kezemben, mikor szembetalálkoztam 20-as éveim kedvenc filmrendezőjével. Igazi gyönyörű pillanat volt, az állam kb. a földet súrolta és csak annyit tudtam kinyögni: Hello. (Igen, ha Benedict Cumberbatch-csal találkoznék, valószínűleg sírnék.) És erre mit csinál ez az arany tündér ember? Hálásan megköszöni, hogy kitakarítottam a szobáját, megkérdezi, hogy tegnap is ugye én, nekem meg csak bólogatni van erőm és hülyén vigyorogni. Mire kezembe nyom egy 20-ast és valóban látszik rajta, hogy hálás, és nem csak megjátssza. Kitámolygok a szobából, bár még kedvem lenne megkérdezni, hogy ugye a következő filmjében is fog szerepeli Luke Wilson és jajistenem, de mennyire bírom a filmjeit, de nem lehet, mert benne van a kézikönyvben (gonosz, gonosz kézikönyv), hogy nem tudhatja a kedves vendég, hogy felismertem. Pedig úgy szerettem volna megölelni.

Az öreg dalszerző bácsi (aki egyébként pont úgy néz ki, mint Billy Nighy a Love Actually-ban), már előre köszön, mondania sem kell, tudom, hogy az ablakot kinyitva kell hagyni, utálja a függönyt és csak a redőnyt használja. Általában ki sem dugja az orrát délelőtt és este csak 8 körül ér vissza. Ideális vendég, de komolyan, mert simán lehet nála takarítani, turn down-olni, nem bassza szét a szobát még akkor sem, ha a történetesen vele van a barátnője. 

Közben pedig visszajött a nyaralásból Tomek, a kisfőnök. Vigyorogva közölte velem, hogy ugye tudom, hogy ez a tréning egy éves, és mostantól havonta egyre el kell mennem, plusz el kell kísérnem a staff meetingekre is. Azt hittem csak szivat, de a főnököm arcát látva mindez komoly. Szóval, így állunk. Megkaptam az új szerződésemet is, mert lejárt a 3 hónap próba. Sajnos, ebből a pénzből még mindig nem fogok meggazdagodni, bár így azért nagyságrendekkel könnyebb, hogy E.-vel összebútoroztunk. 

Az pedig, hogy lesz egy szabad szombatom, az maga a megvalósult álom. Az pedig, hogy E. azt tervezi, hogy NAGY városnéző túrára indul velem, maga a mennyország.