Dear Director

Ott álltam a szoba közepén a kosarammal a kezemben, mikor szembetalálkoztam 20-as éveim kedvenc filmrendezőjével. Igazi gyönyörű pillanat volt, az állam kb. a földet súrolta és csak annyit tudtam kinyögni: Hello. (Igen, ha Benedict Cumberbatch-csal találkoznék, valószínűleg sírnék.) És erre mit csinál ez az arany tündér ember? Hálásan megköszöni, hogy kitakarítottam a szobáját, megkérdezi, hogy tegnap is ugye én, nekem meg csak bólogatni van erőm és hülyén vigyorogni. Mire kezembe nyom egy 20-ast és valóban látszik rajta, hogy hálás, és nem csak megjátssza. Kitámolygok a szobából, bár még kedvem lenne megkérdezni, hogy ugye a következő filmjében is fog szerepeli Luke Wilson és jajistenem, de mennyire bírom a filmjeit, de nem lehet, mert benne van a kézikönyvben (gonosz, gonosz kézikönyv), hogy nem tudhatja a kedves vendég, hogy felismertem. Pedig úgy szerettem volna megölelni.

Az öreg dalszerző bácsi (aki egyébként pont úgy néz ki, mint Billy Nighy a Love Actually-ban), már előre köszön, mondania sem kell, tudom, hogy az ablakot kinyitva kell hagyni, utálja a függönyt és csak a redőnyt használja. Általában ki sem dugja az orrát délelőtt és este csak 8 körül ér vissza. Ideális vendég, de komolyan, mert simán lehet nála takarítani, turn down-olni, nem bassza szét a szobát még akkor sem, ha a történetesen vele van a barátnője. 

Közben pedig visszajött a nyaralásból Tomek, a kisfőnök. Vigyorogva közölte velem, hogy ugye tudom, hogy ez a tréning egy éves, és mostantól havonta egyre el kell mennem, plusz el kell kísérnem a staff meetingekre is. Azt hittem csak szivat, de a főnököm arcát látva mindez komoly. Szóval, így állunk. Megkaptam az új szerződésemet is, mert lejárt a 3 hónap próba. Sajnos, ebből a pénzből még mindig nem fogok meggazdagodni, bár így azért nagyságrendekkel könnyebb, hogy E.-vel összebútoroztunk. 

Az pedig, hogy lesz egy szabad szombatom, az maga a megvalósult álom. Az pedig, hogy E. azt tervezi, hogy NAGY városnéző túrára indul velem, maga a mennyország.

Faves of 2012

Imádom, mikor ha valamit már második alkalommal rendeznek meg Magyarországon, az már hagyománynak számít. Így a blogon idén is lesz kedvencek az elmúlt évből, mert ez már hagyomány.

Első sorban könyvek:

Charles Frazier: Hideghegy – Komolyan nem hittem volna, hogy ez a könyv ennyire le tud kötni, irtó pici betűk, vastag, nehéz könyv. Vastag, nehéz mondanivalóval.

Robert Merle: Mesterségem a halál – Merle zseniális. Nincs mese.

Három nő, akiknek betűin feltétlen imádattal csüngök: Diana Wynne Jones, Brunella Gasperini, Linn Ullmann

Tim Davys: A lefejezett keselyű rejtélye – Plüssállatok. Medve Elek, hiányzol.

Dimitri Verhulst még mindig.

Filmek:

Lorene Scafaria: Seeking a friend for the end of the World – Eddig képtelenségnek tartottam, hogy a világvégéről jó filmek is készülhetnek, tévedtem.

Peter Jackson: The Hobbit – Most komolyan ki gondolta volna, hogy ez a film nem kerül fel a listára? Martin Freeman, Ian McKellen, Richard Armitage és BC hangja, ami ugyan annyira torz volt, hogy ember legyen a talpán, aki felismerte, de a tudat, hogy ő is szerepelt benne… és persze Lee Pace jávorszarvason… (ha már itt tartunk az Alkonyat tetrológia, kvatrológia, kinek hogy tetszik, is csak miatta volt elviselhető)

Netről:

A tökéletes fanvideó Sherlock-ról:

Much Ado About Nothing – David Tennant, kell ennél több?

Tv-sorozat:

Doctor Who – a legkomolyabb függőségem.

Sherlock – BC, minek is magyarázzam?

FortySomething – fiatal BC, minek is magyarázzam? Jah, és Hugh Laurie.

Zene:

Edmunds – Ha Doctor Who, akkor ez is evidens.

Current Swell – a kanadaiak jók.

Jovanotti: Ora – új album, dupla élvezett. Imádom, imádom, imádom

És ide tartozik, Spotify. Tessék letölteni.

About names

Most, hogy Katinak és Vilinek kétség kívül gyermeke fog születni, az angol fogadóirodáknál már lehet fogadni arra, hogy fiú lesz e vagy lány. Majd ezután még arra is, hogy miként is fogják hívni a kis jövevényt. Bennem felmerült a kérdés, hogy ez mind szép és jó, de mi is a mi Vilink vezetékneve, mert hát ugye igazítsuk ahhoz a gyerek nevét. O. szerint Vilinek nincs vezetékneve, vagy ha van is az Winsor, az aktuális uralkodó ház után. Mondtam, hogy tuti van, hiszen volt Vili egyszer gyerek is és az ellenőrzőjére tuti nem csak annyi volt írva, hogy: Vili. (Windsor Vili) Hosszas google-zás után kiderült, hogy O.-nak van igaza. Vilinek nincs vezetékneve. Hivatalosan úgy kell szólítani, hogy: Ő Királyi Fensége, Vilmos Artúr Fülöp Lajos királyi herceg, Cambridge hercege, Strathearn grófja, Carrickfergus bárója. Szegény.

Persze szerintem még ez sem fér ki egy ellenőrzőre, szóval tutituti, hogy van neki normális vezetékneve, mint minden rendes embernek. Különben is van neki bankkártyája és arra ez száz százalék, hogy nem ez van írva. További google-zás után persze kiderült, hogy Vili, ha kezet fog veled egy durva pizsibulin és bemutatkozik, akkor nem azt fogja mondani, hogy Ő királyi Felsége, Vilmos Artúr Fülöp Lajos… blablabla…stb. Hanem azt, hogy Vilmos Mountbatten-Winsor. Esetleg annyit még hozzátesz, hogy: of Wales. Bár lehet, hogy egy durva pizsipartin nyugodtan levilizheted.

Aztán persze szóltak még olyanról is a hírek, hogy nem adhatnak ám mindenféle nevet annak a gyereknek. Tradicionális angol neve kell, hogy legyen. Tehát Vilmos, Henrik, Fülöp, Artúr, Károly, Albert, Katalin, Diána, Erzsébet, Alexandra, Mary, Margit… stb. Mert különben hogyan is illeszthetnék be a sorba. Szerintem ez tök nagy kibaszás a szülőkkel, mert nem elég, hogy minden szarért a címlapokra kerülnek, fogadásokat kötnek rájuk, levilizik és lekatizák őket, még a gyerekük nevét sem igazából ők határozzák meg. Mert lehet, hogy ők Kevinnek vagy Brandon-nak akarják elnevezni, de hülye módon, csak Artúr (vagy Albert, vagy Károly…stb.) lehet. Pedig szerintem tök frankó lenne: I. Kevin Király. Mennyivel jobb már, mint IX. Henrik.

Aztán mivel a nevekről beszélgettünk végre be mertem vallani O.-nak E. vezetéknevét. Amitől persze dobott egy hátast, majd komoly hangon megkérdezte, hogy: “Anyudnak ugye még nem mondtad?” Mondtam, hogy még nem, mert előtte még tudatosítanom kell benne, hogy E. apukája török. (Ismétlem: török.) Tehát E.-nek lovely török vezetékneve van. Ha még ez nem lenne elég, a török vezetéknevekből is gyakorlatilag Szabó (vagy Kiss, vagy Kovács, igazából tök mindegy). És ha mindez még nem lenne elég adalék, akkor az első randinkon még azt is elmesélte, hogy 6 órát ült a New York-i repülőtéren néhány kommandós társaságában, mert a neve alapján azt hitték nemzetközileg körözött bűnözővel van dolguk. Lovely. Nagydarab, kopasz, tetovált terroristával járok. Csak, hogy tudjátok.

És azt is jó, ha tudjátok, hogy a Családban Henry hercegnek van egyedül normális keresztneve: David.

Local hero

Sosem találnátok ki kivel találkoztam… nem, nem Benedict Cumberbatch-csal. Nem, nem David Tannent-tel, sem Matt Smith-szel, még csak nem is Shannon Letoval. Mondom, hogy sosem találjátok ki. Inkább elmondom. A férfival, aki feltalálta a visszahúzható kutyapórázt. Na? Ugye?

Ma csirkét sütöttem neki vacsorára, krumplival. Egyébként ő egy local hero. 2004-ben az ő segítségével fékezték meg a Finsbury Parknál eluralkodó mérhetetlen agressziót. Ő volt az aki felvette a harcot az utcán randalírozó kölykök ellen, filmre vette garázdaságukat és elküldte a BBC-nek. Cserében kb. 3-szor volt közvetlen életveszélyben, többször műtötték, mert az utcai banditák megtámadták. Segítségével ma már félelem nélkül lehet végigmenni az utcákon sötétedés után. Kiépített videorendszer védi az itt lakókat. Sokan már nem is tudják, hogy mindez az ő érdeme, csak egy bogaras bácsit látnak benne, aki öt macskával él együtt, fura szerkezeteket eszkábál irodai székekből és szélforgókból. Nem mellesleg elképesztő humora van és mérhetetlenül tájékozott a világ dolgaiban. He made my day today.

Hey man, kurva means kurva

A fenti örök igazságot Agnyeska osztotta meg velem valamelyik nap, azóta sokkal jobban átérzem a hely multikulturális szellemét.

Az van, hogy kurva sokat dolgozom. Most 7 napot egyhuzamban. És kurvára kivagyok. Hát ezért a cím. Csúnya sötét, borongós blogbejegyzés lesz, előre szólok. Holott persze az kellene, hogy minden happy, meg ilyesmi és always look on the bright side of life. Pedig most én is úgy érzem magam, mint Krisztus a kereszten, miközben ezt a hülye dalt fütyülöm.

Kezdjük ott, hogy nincs net, már egy hete. Az, hogy most van, az csak álca. Azért van, mert vettem 5 fontért, ami kurva drága és csak egyetlen nap. Hogy miért nincs? Na, ez egy igen jó kérdés. Azért nincs, mert ez egy kurva nagy ház. Elvileg 12-en leszünk ha minden szoba ki lesz adva. Na, ez az a pont, amit nem szeretnék kivárni, már így is elég sokk lesz, hogy holnaptól szobatársat kapok. Szóval, ez egy 12 személyes ház (két fürdőszobával, ugye érzed?) és jelen pillanatban vagyunk benne 5-en. A landlordnak nincs nagyon bevétele rajtunk, így a netet bizony kiköttette. Ő váltig állítja, hogy nem, de mind tudjuk, hogy igen.  Ma is volt jópofizni egyet, mi meg kérdeztük, hogy és net? Ő meg kérdezte tőlem, és pénz? 1:1

Mert van pénzem, de nincs. A gond az, hogy először kellett egy levél, ahhoz, hogy számlát nyissak. Levelet csak egy hét alatt sikerült írniuk a melóban, utána meg dolgoztam, mint egy güzü. Ma sikerült megírniuk nekem egy csekket, amivel kifizetnek, de nem írta alá a manager, tehát a csekk még mindig nincs a kezemben. Ami igazából nem baj, mert ugye még számlám nincs, így a bank szóba sem áll velem, hogy átvegyem a pénzt. Szóval, holnap megpróbálok számlát nyitni ebben a koszos kisvárosban, ahol hivatalos épület hétvégén nincs nyitva, mert a világ végén van és nyilván csak 2-en laknak benne. Érhető, ugye? Ha van számla, akkor rá lehet utaltatni a pénzt, ami kb. 4-5 nap. Mivel jövő héten pénteken bank holiday lesz, így az legkésőbb két hét múlva hétfőn fog a számlán megjelenni. Addig pedig van szaros 10 fontom. 10 font. 20 font a heti buszbérletem, csak hogy tudjátok.

A meló miatt nem sírok, komolyan befogom a pofám. Ha belegondolok, hogy az Anyukám 3 évig ezt a melót csinálta Olaszországban, hát komolyan elfog a szégyen. Ez egy kurva nehéz meló. Fizikailag teljesen szétroncsol. Egy hónap alatt 7 kilót fogytam, a kezeimben az ízületek úgy állnak, mintha egész életemben kukoricát kapáltam volna. Tele vagyok kék-zöld foltokkal és iszonyúan fáj a talpam, a bokám és az összes létező izom a lábamban. Az hogy a hátam és a vesém is majd leszakad közben, arról nem írok. Vagy, hogy akkora stressznek vagyok kitéve, hogy ebben a hónapban kétszer is megjött a menszim. Hát ennyire. És közben meg azt látom, hogy az Anyukám korabeli nők úgy sürögnek-forognak, dolgoznak, ahogyan én soha nem fogok. Nekem pedig csak annyi kérésem lenne, ha az anyukátok felveti, hogy kimegy szobalánynak külföldre, hogy téged segítsen, ne fogadd el. Soha, semmilyen körülmények között ne. Te azt nem akarod élő ember fiának, hogy ilyen kínokat álljon ki, nap mint nap. Vagy hogy nála fiatalabbak úgy beszéljenek vele, mint egy utolsó szar senkiházival. Hogy hányás és szart vakarjon minden nap, mert a kedves vendég képtelen viselkedni. Ezt nem akarod, ugye?

Közben pedig azt érzem, hogy LondON. Érted ezt? Érzed ezt? Csak bele tudnék harapni, mint egy nagy piros mogyorósba. Imádom. A házait, a sokszínűségét, azt, hogy én értem a buszon utazók 1/4-ét (igen, minden nap utazok magyarokkal a buszon, de lapítok és eltérítésként angol nyelvű könyveket olvasok), hogy királyság van, és süppedős fű, paradicsomos bab, málnás keksz, Shaun the sheep-es naptár és áfonyás ásványvíz, piros buszok, ecetes chips, háromszög alakú gumiszendvics, sirályok, Olimpia, ahogy a női hang bemondja minden állomáson: twenty-five to Oxford Circus/Ilford... the next busstop is ... És legszívesebben összekötném Nektek egy batyuba és elküldeném haza, hogy tudjátok milyen klassz helyen élek.

Lunch

Szén krumplit csináltam ma ebédre, nem sült krumplit. Most borzasztóan szégyenlem magam, hogy annyira nem vagyok képes, figyeljek a sütőbe betett krumplira. Mentségemre szolgáljon, hogy a cuki bébizsiráf éppen azt mondta: "egy őrült, gyilkos sellő meg akar minket ölni!" Én pedig totál odavagyok a bébizsiráfokét és a gyilkos sellőkért. Egyébként annyira nem is vészes, csak egy kicsit ropog és van egy kis füst íze. Mármint a krumplinak és nem a sellőnek, obviously.

Közben pedig Encivel és Krisszel beszélgetek az angliai tapasztalataikról. Hát nem egyszerű azt kell, hogy mondjam. Persze 71 ezer ft-ból sem egyszerű kijönni minden hónapban. Szóval... égett krumpli.

Open here

Istentelenül fáradt vagyok. Nem bírom a koránkelést vagyis ez így nem igaz, javítom: nem bírom a koránkelést, ha utána napi 8 órában unalmas emberek között, unalmas munkát végzek. Ma pl. már meg kellett kérnem Fülit, félóránként bökjön már oldalba, hogy magamhoz térjek. Még az agyam is összeaszott egy iciri-piciri kis zsemlegombóccá. Egészen egyszerűen így védekezik, ha napi rendszerességgel a következő eszmefuttatást kell hallgatnia 8 órában:

én imádom őt, de egy mocsok szemétláda, brühhühü, elhagyott azért a kurváért, nem érdekel, hogy én is félrekeféltem, mert nekem van igazam, az a gerinctelen patkány, hogy meg mert csalni engem, mindenki megmondhassa, hogy én milyen frankó csaj vagyok, azért is berúgok ma este és az asztal tetején fogok táncolni félmeztelenül, és a Jancsi majd jól lefotóz és felteszem a fészbukra és akkor majd bánni fogja az a köcsög, hogy elhagyott azért a riherongyért...

Remélem mindenki nagyon sajnál. Én borzasztóan sajnálom magamat, annyira, hogy elkeseredésemben mélt küldtem a volt főnökömnek, amiben esdeklem, hogy vegyen vissza, mert brühühü... Emiatt most simán le is tudnám köpni magam, hogy így megalázkodom, de mentségemre legyen szólva, hogy zsemlegombóc agyam van és még a telefonom is okosabb nálam.

Most miután így kisírtam magam a vállatokon, jön az a rész, amit Jeva annyira vár.

Let her down

Ma egy éve halt meg a nagymamám.

Akartam írni ide valami olyasmit, hogy milyen volt, mennyire hiányzik... de rájöttem, hogy bármit is írnék kevés lenne. Kevés lenne azért, mert hiányzik, mert folyton érzem az űrt a szívemben, ha rágondolok, látom magam előtt, mikor az utolsó lélegzetvétel kiszakad belőle... Kevés lenne azért, mert ő nem volt igazán jó ember, de a nagymamám volt, és valamikor az is elég.

Love is in the air

Oké, egészen egyszerűen történt. Az van, hogy a pasik simán levesznek a lábamról az intellektusukkal, a vagányságukkal vagy éppen a szemtelenségükkel. És erre itt van ez a csávó, ez a Dimitri Verhulst, aki mindezt olyan vehemenciával csinálja, hogy egészen egyszerűen múúúúúúúszáj (igen, így hosszú ú-val) rajongani érte és szerelembe esni. Pedig nem is ő a világ legszuperebb dobosa - nem, nem a félkezű, mert bár messze ő a legjobb, azért nyilvánvalóan ő már az én ízlésemnek is túl öreg lenne - hanem a jóképű másik. Illetve nem is ő a világ legpöpecebb színészcsávója (segítek). És az is teljesen világos számomra, hogy biztosan nem táncol úgy, mint Hibus pasija.

Dimirti Verhulst ugyanis író. Én persze rajongva imádok rajta kívül még más írókat is, pl. Neil Gaimant vagy Kurt Vonnegut-ot. Egyszer bizony csináltatok egy olyan durván oldschoolos, börtön filinges szívtetoválást és beleíratom minden olyan fuckinamazing csávó nevét, akiktől eldobom az agyam. Már előttem is van, amint mutatom az unokáimnak, miszerint:

- nézzétek ez itt Kurt, nos, ő már meghalt, viszont úgy tudott írni az emberiség sötét oldaláról, hogy simán elhitted neki, ez voltaképp tök vicces. (Ödönke, ne túrd az orrod, a nagyi most mesél...)

- ez itt Robert Merle bácsi, zseniálisan írt mindenféle műfajban, meg aztán olyanban is, amit senki nem értett.

- ő itt Neil, a jóképű. (Jó, nyilván nem csak azért került ide mert jóképű, nagyapátok is az volt, róla még sincs tetoválásom.) Viszont ő írta azokat a nagyszerű történeteket, ami miatt a nagyi mindig is író szeretett volna lenni.

- nicsak, ez itt Gerald, (lám, hogy elbújt a megereszkedett integetőizmom alá...) őt ismeritek, a léghajós fickó, meg az akitől a nagyitok fuldokolva röhög.

- ki maradt ki? Jah, tudom Salman, öregfiú. Őróla még nem meséltem, de még kicsik vagytok és nem mindent értetek a világból. (A nagyi meg már öreg, de ő sem ért sok mindent...)

- és persze Dimirti, aki simán leinná nagyapátokat a föld alá és igen, sokkal csúnyábban is beszél. A nagypapa hozzá képest egy harmatoslelkű intellektüel. (Hiába no, a nagyinak bejönnek a rosszfiúk.)

Valahogy így. Mert egészen egyszerűen csak rajongani lehet egy olyan pasiért, aki úgy írja le a gyerekkorát, hogy érzed benne az izzadságot, az alkoholbűzt és a szájszagot. Szeretnéd, ha másként lenne, mert hát valljuk be én is szerettem volna, ha másként lett volna. De közben pedig azt gondolod, hogy valahol jó, hogy ilyen közegből jött és olyanná formálta ez a világ, hogy most tükröt tartva eléd, zokogva mélyedsz a saját gyerekkorodba. És tessék, bár több sebből vérezve, teljes értékű felnőtt lett belőle és pont általa szeretném azt képzelni, hogy egyszer majd belőlem is ilyen teljes értékű felnőtt válik. Vagy nem.

Supergirl

Citrocsepp kúrába kezdtem, tehát hős vagyok. A hatását imádom ellentétben az ízével, ami förtelmes. Egyes híresztelések szerint, csak nekem förtelmes, mert különböző tesztalanyokkal vizsgálva senkinek sem volt olyan keserű, mint nekem. Én bárhogy hígítom ökölbe szorulnak a lábujjaim az ízétől. Pedig kipróbáltam a "garantált" keserű ízmentest is, nekem az sem volt az.

A hatása ugyanolyan rámenős, mint az íze. Az egy dolog, hogy adsz egy óriás rúgást a C vitamin bevitelednek, de mellette olyan, mintha egyfajta természetes antibiotikumot szednél. Kiöli a nemkívánatos gombákat, baktériumokat és csírákat a testedből. Egy nőgyógyászati folyást pl. néhány nap alatt rendbe kap, ami azért valljuk be nem hátrány.

Szóval feltétlen híve vagyok a grapefruitmag-kivonatnak, csak ne "fájna" minden nap a bevétele. De hát ilyen a hősök élete.

Men are my drugs

Van egy bűnös szenvedélyem (jó, nyilvánvalóan van több is, de arról majd idővel...), imádom a női magazinokat. Elvarázsolnak a színes lapjaikkal, képeikkel, a jópofa tördelésükkel, a különféle betűtípusaikkal és persze a szövegükkel. Ha meglátom az újságosnál egész egyszerűen az jut eszembe, hogy kell, kell, kell... Otthon halomra állnak a színes magazinok, néha lépni se lehet tőlük. A Marie Claire-re előfizető vagyok, az Éva magazint minden alkalommal újságosnál veszem. Elle néha napján a bevásárlókosaramban köt ki. Joy, Glamour, Cosmopolitan hébe-hóba, ezekhez már belátom, kicsit öreg vagyok.

A mostani MC-ben pasis cikkek vannak (hálistennek, valahogy fel nem foghatom, hogy női magazinokban miért van ilyen kevés pasi), férfiak vallanak önmagukról, nőkről, karrierről... stb.  Grecsó Krisztián a példaképekről ír, hihetetlen jól. Arról, hogy a mi nemzedékünk milyen nagyon el van veszve, hogy apafigurát, vagy egyáltalán olyan férfit találjon az életében, akire fel tud nézni. Igen, hiánycikk a férfi. (én megmondtam előre) 20-as, 30-as, 40-es és 50-es pasik vallanak arról milyen férfinak lenni. Döbbenetesen furcsa, hogy mind tele vannak vágyakkal, álmokkal, mégis valahogyan a realitás talaján mozognak. Ez a fajta kettősség, amely olyan nagyon lenyűgöző a férfiakban.

Aztán ott van Winkler Nóra, aki leírja milyen is számára az ideális pasi. (kicsit belepiszkáltam, mert számomra a szexi pasi kifejezés olyan, mintha egy cukorkáról beszélnénk és nem férfiról) Ilyen: "Nekem attól stílusos (eredeti szó: szexi) egy pasi, ha van saját világa. Az övé, amelyet belakott, és sok mindent megtapasztalva kialakított. Nem erőlködik, nem bizonygat, vannak meggyőződései. Dolgok, amelyek érdeklik, felőlem akár mániák is, amelyekbe bele tud veszni. Ha ennek a levegője vesz körül egy férfit, az túltesz ezer fekvőtámaszon. Bizalomgerjesztő, mert látod, hogy ez a csávó (sicc) elbírja magát, tehát téged is el fog. Kicsi dolgokban, mozdulatokban van a stílus (szexiség) forrása. Az önállóságban. Ahogy dolgozik, másokkal bánik ( )..."

Csak annyit tudnék hozzáfűzni, hogy én is pont így...