Four months

Rohan az idő és vele rohanok én is. Az elmúlt napokat megint delíriúszerű kábulatban töltöttük. Jön a foga, ezért mindannyian küszködünk. Én a napközbeni nem alvással, üvöltéssel, sírással, E. az esténkénti altatással, Ficánka nyögéseivel, mocorgásával, Ficánka meg a fogával. Már millió módszert kiróbáltunk, a leghatásosabb fegyverünk: a babakocsi. Csak legyen ki tolja. Rendszerint én tolom, napi 3-4 órát. Hegynek fel, hegynek le, hegynek fel, hegynek le. Még jó hogy azt mondják az útikönyvek, hogy London csupa sík terület.

És megfog, kézbe vesz dolgokat és forgatja, átteszi egyikből a másikba. Megragadja az ujjaimat és tömködi a szájába, hogy ott kéne masszírozni, azt a csúnya fogat. Persze minden tiszta nyál, az összes pólója, az én pólóm, E. pólója, a lepedő, a játékállatok, a textilpelenkák és a játszószőnyeg. Vigyorog, visítva nevet, kidugja a nyelvét úgy magyaráz, miközben a kezét tördelgeti hozzá. Ha azt mondod neki "I love you", gagyogva utánoz és röhög hozzá. 

Cseszik forgolódni, viszont próbál kúszni és ülni. Majd őrjöng, ha mindez mégsem sikerül. Élénk érdeklődést mutat a poharak és az ásványvizes palackok iránt. Néha magához ragadja őket, szorosan öleli a karjaival és a szájához tartja őket, utánozva minket. Mi meg álmélkodunk, hogy honnan tud ilyeneket. 

Az esti fürdés még mindig a nap fénypontja. Lehet rúgdosni, fröcskölni a vizet. Ha nem vagyunk elég szemfülesek merül és iszik is belőle nagy kortyokat. A kád csapja a világ legérdekesebb dolga, az éneklős, úszó teknős pedig továbbra sem. Rendszerint E. fürdet, én öltöztetek, néha pedig bent maradnak velem, amíg én fürdök és beszélgetünk az élet nagy dolgairól.

Nagyfiú. Néha megkérdezem tőle, hogy miért utál ennyire. Rendszerint üvöltés és sírás a válasz. Majd felveszem, átöleli a nyakam, könnyes arcát a nyakamba fúrja és hüppög. Ilyenkor elmegyünk sétálni, ahol mindketten megnyugszunk. Nézem a karácsonyi dekorációkat, miközben végre csend van és nyugalom. Ilyenkor néha én is sírok, már csak egy hónap és megyünk haza.