Nem, nem utazom megint. Nem, nem léptem le az országból, most a saját kanapémon szörfözöm. Könyvet fogok értékelni, ezt csak azért kell kiemelni, mert Hibus allergiás az ilyesmire.
Galambdúctól kaptam Dimitri Verhulst Problemszki Szálloda című könyvét, azzal a felkiáltással, hogy az író valami hasonló figura lehet, mint én. Most mondom mindjárt az elején, hogy nyert, bár Dimitri nyilván nem bőg annyit, mint én. Ez valószínűleg azért is lehetséges, mivel én lány vagyok, ő meg fiú (és de milyen jóképű...). És Galambdúc akkor ott nem tudhatta, hogy milyen emlékeket is hoz felszínre bennem ez a könyv és igen, kijött, hogy lány vagyok és bőgök (ami egyébként pl. vonaton marha kínos).
A könyv az arendonki menekültközpont lakóinak fura, zárt közösségéről mesél. Arról, hogy milyen elmenekülni egy olyan országból, ahol nem vár más rád, csak jobb esetben az éhezés, rosszabb esetben a kínzás, háború, halál. Arról, hogy ennek ellenére milyen arra várni, hogy valaki a demokrácia csipkefüggönyén túl egyszer csak úgy döntsön, megszán és kinyitja a kolbászból készült kerítést. Vagy nem. És a "vagy nem" ez esetben olyan, mintha az a valaki szaténkesztyűben - eltartott kisujjal - egy életlen konyhakéssel próbálná elnyiszálni a nyakadat.
Remélem most már megvan mindenkinek az a reményvesztettség érzése, ami a könyv minden szavából sugárzik. Mert bizony ezt köpi az arcunkba újra és újra. Te nyájas olvasó, ki ezt a könyvet olvasod, miközben hamburgert zabálsz, valahol ott a menekülttáborban egy kislány csillagos bugyiban éppen arra készül, hogy egy konténerben fagyjon halálra, mert csak így érheti el az ígéret földjét, ahol az emberek taxival járnak a munkahelyükre és takarítónőjük van. Valaki ott abban a menekültközpontban éppen egy levelet bont ki, amelyet el sem bír olvasni és reménykedik, hogy most az egyszer ő lesz az a szerencsés, akinek kinyitják a kaput. Ott a menekültek között van egy kisfiú, akinek a fél arcát szétszaggatták a bombák és mégis övé a legszebb mosoly a világon.
És igen, ott a menekülttáborban bizony megtudhatod, hogy féltéglával a farkadon leginkább csak hülyét csinálhatsz magadból falu bikáját nem. Vagy, hogy az állampolgársághoz egyetlen legális út vezet és az a nősülés, kár, hogy a nyugati nők olyan kiábrándítóak. Illetve a karácsonyban az az egyetlen jó dolog, hogy lehet inni. Hát bizony, így. Sírva vigad a ...
Magyar. Mármint én. Mert Galambdúc akkor ott nem tudhatta, hogy ha nem ennyire kiélezetten, de pontosan tudom milyen egy idegen országban olyan emberekkel összezártan élni, ahol az is bűnnek számít, ha az ételére ránézel. Tudom milyen az, ha olyankor próbálsz a fürdőbe lopózni, mikor lehetőleg nincs otthon senki. (Ennek nyilván kevés a valószínűsége, ha kb. 60 emberrel élsz együtt.) Tudom milyen az éjszakákon keresztül azt hallgatni, hogy a szomszéd folyóson verekednek és disznóöléseset játszanak a románok, mert valamelyik megkívánta felebarátod feleségét. Azt is tudom, milyen ha valaki egész álló nap káposztát főz egy 3x3-as nagyságú közös konyhának csúfolt helyiségben. (Büdös.) Ugyanakkor azt is tudom, hogy a lengyel vodkától hamarabb állok fejre, mint bármi mástól. Illetve, hogy a rockzene minden nyelven zsír, bár azért valljuk be oroszul kicsit vicces. (k-európai munkásszálló, Gjøvik, Norvégia - 2008)
Hát bizony így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése