About my posh english

Azért vasárnap csak kibújt a szög a zsákból, hogy mi a baj az angolommal. Persze ezt egy szombati óriás hiszti előzött meg. Vagyis nem hiszti volt, hanem olyan csajos izé. Nevezzük nevén: szorongásos pánik roham. Néha előfordul. Mikor sokat vagyok egyedül. Vagy ha bántanak. Ha túl sok a stressz. De főleg mind ez így együtt. Sarokba dobtam E. cipőjét. Borzalmas nagyot szóltak. Csak úgy zengett tőlük az alagsor. De végre felnézett a telefonjából és rám figyelt. Rám. A baj az, hogy túl sokat dolgozunk, különböző időpontokban és egyszerűen nem találkozunk csak 5-10 percekre. 5-10 perc pedig egyszerűen nem elég ahhoz, hogy megoszd a problémáidat, hogy beszélgess, vagy bebizonyítsd, szereted a másikat. De a legrosszabb, hogy úgy éreztem, az 5-10 percemet is a telefon foglalja le. Ekkor csapódott a cipő a falnak.

Aztán volt nagy bőgés. Azt hittem E.megértette a Magyarországi nyaralásunk után, hogy mennyire magányos vagyok itt Londonban. De úgy tűnik ezt csak időleges volt. Neki itt vannak a szülei, a testvére, a barátai és folyton azt hiszi, hogy én annyira kenem-vágom az angolt, hogy képes vagyok velük úgy beszélgetni, mintha az én barátaim, testvérem és szüleim lennének. De nem azok, én pedig nem beszélek angolul. Egyszóval magányos vagyok, és minél inkább egyedül érzem magam, annál inkább fáj, hogy az 5-10 perceimet rendre az okostelefonnal kell megosztanom. A hangulatomat az sem erősíti, hogy a recis luvnya most már küldetésének tekinti, hogy kiborítson, és minden este sikerül is neki. Most azzal turnézza körbe a hotelt, hogy én nem értem a viccet, mivel nem beszélek angolul. Komolyan ott tartok, hogy megütöm. Hátha akkor megérti, hogy értem én a viccet, csak nem szeretem.

Szóval, mind ez így együtt. Bedagadt, pufi szemekkel mentem dolgozni szombaton, mikor is az eddigi legrosszabb délutános napomat töltöttem el. Nem elég, hogy ezer felé kellett rohangálnom, cipőt pucolnom, pótágyat betennem, soron kívüli dry cleaning-et elintéznem, mosást-szárítást elindítanom, törölközőket feltöltenem, szervízt csinálnom, budikat csekkolnom, telefonokra válaszolnom és mindeközben cukinak, kedvesnek és udavariasnak lennem, miközben a recis luvnya folyamatosan megaláz. Egy szó mint száz, borzalmasan fáradt vagyok mind lelkileg, mind fizikailag. És ekkor, mint egy megváltás, lett egy szabad vasárnapom. Egy vasárnap. Ami maga a csoda. Kérés nélkül. Vasárnap. Szent nap, mikor az Úr is megpihen. A nap, mikor E. sem dolgozik. Egy nap együtt. Közösen. Említettem, már, hogy ez egy csoda?

Későn keltünk, mert az előző nap teljesen kiütött. Nyugisan megreggeliztünk, majd metróra ültünk, aztán pedig overgroundra és meg sem álltunk Crystal Palace Station-ig, ahol ellentétben a nevével, nem áll a Crystal Palace. Van viszont beton dinó, sok. Kisállatsimogató, labirintus és peca tó. Meg óriás park. De ami a legfontosabb, hogy van időnk egymásra, beszélgetésre, ölelésre, egymáshoz simulásra. És ebédre. Ebéd közben pedig megtudtam, hogy mi a baj az angolommal.

Az angolom modoros. Durván. Kb. úgy beszélek, mint egy kosztümös film főszereplője. Ami E. szerint vicces. A többi ember szerint - akik bevándorlók - viszont hibás, értelmezhetetlen. Ez a baj. És ez a magyarázat arra, hogy az angol angolok miért is értenek meg, tartanak cukinak és stb... Mert itt van egy nyilvánvalóan külföldi liba, a durva akcentusávval és olyan cikormányosan fejezi ki magát angolul, hogy azt Dickens szereplői is megirigyelnék. Az angol angolok értik, amit mondok, de a külföldieknek, aki tanulták az angolt, értelmezhetetlennek és helytelennek tűnik. A legrosszabb az, hogy eddig senki sem mondta, hogy ez a baj. A tanárom folyton csak azt hangoztatta, hogy nem jó az angolom, de az hogy miért, azt senki sem fogalmazta meg. Nagyon nehéz úgy javítanod valamin, ha nem tudod, mi a hiba. (Bár most viszont, hogy tudom hol a hiba, nem nagyon akarok rajta változtatni és sátáni röhögés) Viszont kell. Muszáj megtanulnom olyan terminusokat, amivel bárkivel megértetem magam. És ami nem ad támadási felületet olyan libáknak, mint a recis luvnya. 

Film of my life

Van ez a ki játszana téged életed filmjében dolog, amin már régóta gondolkodom. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy Cameron Diazvagyok, a kocka fejével, majdnem pisze orrával, semmi mellével gyakorlatilag tökéletes választás lehetne. De persze én azért nem vagyok ennyire szép, meg ennyire magas és nincs kék szemem sem, de életem filmjében azért az apróbb csúsztatások megengedettek.

A.-t tökéletesen tudná alakítani Woody Harrelson, ha ő esetleg nem ér rá, akkor Ed Harris. (Én mondtam, hogy imádom, ha egy pasi arcát baltával szabták.) Ehhez a korszakhoz, mármint az elejéhez hozzátartozik Kisvakond is, életem megkeserítője, akiről azonban csak vihorászva tudok beszélni, mert zsenge koromból adódóan bizony elhittem neki, hogy lehetnék éppen királylány is. Őt nyugodtan játszhatná Gerard Butler, csak feketére kellene festenie a haját.

Anyukát játszhatná Annette Bening, bár ő ezért valószínűleg tiltakozna, mert szerinte ő nem ennyire szép és kecses Viszont az Anyukám és én változatlanul szépnek és kecsesnek látom, még akkor is, mikor persze suta és kevésbé magabiztos. Apám, bár igazából csak epizódszerep lenne, viszont garantált a Legjobb férfi mellékszereplő kategóriában az Oscar: Al Pachino. E. mosolya, szemöldök ráncolása tökéletes Alex O’loughlin, már csak rá kéne venni a csávót, hogy a szerep kedvéért hízzon egy kicsit és borotvája le a haját. Egy Oscar igazán megér ennyit. Bab lehetne Emma Roberts, É. pedig Claire Danes.

Zseniális szereplőgárdát toboroztam össze, azért valljuk be. Bár maga a film egy borzasztó, unalmas katyvasz lenne, amiben én csak mint valami kósza utalás szerepelek. Viszont a táj szépségével és a vágásokkal egy vicces úti filmet lehetne készíteni Európáról, mondjuk a National Geographic számára. Ami után az emberek úgy állnának fel a kanapéról, hogy: bazeg, már megint nem derült ki semmi új, viszont egész jól szórakoztam. A végére odaírnák, hogy “based on a true story”, ami az egészet agyonvágná, mert ki a fene akarna megnézni egy ennyire uncsi és semmitmondó filmet még egyszer, ha az ráadásul még egy dokumentum film is. Meg aztán Cameron Diaz biztosan nem vállalná el a szürke egyenruhás szobalány szerepét, bár kétség kívül vicces lenne, ahogyan megküzd az ágyazással vagy a wc-k kisúrolásával.

Még azon gondolkozom, hogy hogyan is lehetne ebbe az egészbe Benedict Cumberbatch-ot vagy Keanu Reeves-t becsempészni. Mert akkor valószínűleg a nézettség is emelkedne és jópofa képeket lehetne posztolni róluk a Tumblin. Mondjuk lehetnének bunkó vendégek a szállodából, vagy BC játszhatná Mr. Magas és Göndör-t, ami szerintem sokaknak nem lenne ellenére. Bár mondjuk valóban inkább az lenne az üdvözítő, ha igazándiból összefutnék velük, barátságosan hátba veregetném őket, hogy most már ők is szerepelnek a filmemben, elértük a milliós nézettséget és a 100 ezres lájkot a Facebookon.

Egyéb ötletek, hogy ki szerepelhetne még a filmemben? Vagy kit cserélnétek le? Esetleg ki kerülhetne még bele? Tudjátok, a nézettségért mindent…

Faves of 2012

Imádom, mikor ha valamit már második alkalommal rendeznek meg Magyarországon, az már hagyománynak számít. Így a blogon idén is lesz kedvencek az elmúlt évből, mert ez már hagyomány.

Első sorban könyvek:

Charles Frazier: Hideghegy – Komolyan nem hittem volna, hogy ez a könyv ennyire le tud kötni, irtó pici betűk, vastag, nehéz könyv. Vastag, nehéz mondanivalóval.

Robert Merle: Mesterségem a halál – Merle zseniális. Nincs mese.

Három nő, akiknek betűin feltétlen imádattal csüngök: Diana Wynne Jones, Brunella Gasperini, Linn Ullmann

Tim Davys: A lefejezett keselyű rejtélye – Plüssállatok. Medve Elek, hiányzol.

Dimitri Verhulst még mindig.

Filmek:

Lorene Scafaria: Seeking a friend for the end of the World – Eddig képtelenségnek tartottam, hogy a világvégéről jó filmek is készülhetnek, tévedtem.

Peter Jackson: The Hobbit – Most komolyan ki gondolta volna, hogy ez a film nem kerül fel a listára? Martin Freeman, Ian McKellen, Richard Armitage és BC hangja, ami ugyan annyira torz volt, hogy ember legyen a talpán, aki felismerte, de a tudat, hogy ő is szerepelt benne… és persze Lee Pace jávorszarvason… (ha már itt tartunk az Alkonyat tetrológia, kvatrológia, kinek hogy tetszik, is csak miatta volt elviselhető)

Netről:

A tökéletes fanvideó Sherlock-ról:

Much Ado About Nothing – David Tennant, kell ennél több?

Tv-sorozat:

Doctor Who – a legkomolyabb függőségem.

Sherlock – BC, minek is magyarázzam?

FortySomething – fiatal BC, minek is magyarázzam? Jah, és Hugh Laurie.

Zene:

Edmunds – Ha Doctor Who, akkor ez is evidens.

Current Swell – a kanadaiak jók.

Jovanotti: Ora – új album, dupla élvezett. Imádom, imádom, imádom

És ide tartozik, Spotify. Tessék letölteni.

My superhero

Az úgy volt, hogy E. a Csodálatos Spidermant akarta megnézni, én pedig az új Batman filmet. Végül Was Horse lett belőle és Seeking a friend… Szerintem egyébként Spiderman a Marvel karakterek közül az egyik legunalmasabb, uncsibb még America Kapitánynál is, pedig az már nagy szó. A vitát S. döntötte el, aki szerint majd ők ketten együtt megnézik a Csodálatos Supermant, nekem meg jut Batman. Végül aztán azzal vártak a Tunpike Lane-i metróbejáratnál, hogy a Csodálatos Spideman mégsem volt annyira csodálatos, nekem van igazam és inkább Batman. Mondtam is a srácoknak, hogy én nem akarom azzal kezdeni, hogy megmondtam előre, de megmondtam előre. Batman az Batman, egyetlen és überelhetetlen. Mondjuk még Wolverin-nek sikerülhetne számomra…

Aztán megnéztük a The Dark Knight Rises.

Most komolyan én érzem csak úgy, hogy Nolan testvéreknek sikerült kiherélniük az első fél órában Bruce Wayne-t, majd az utolsó 5 percben pedig magát Batman-t is? E. értetlenségtől tágra nyílt szemekkel kérdezte meg tőlem, hogy ki a tököm ez a Miranda? Mondtam neki, hogy kettőnk közül ő beszél angolul, szerintem ő nyilvánvalóan jobban vágja, hogy ki a fene az a csaj, aki Bruce Wayne gerincre vágott a medvebőrön. Majd Catwoman… most komolyan… Ez most csak nekem ciki?

Az, hogy Tom Hardy meg brutálisra gyúrta magát és úgy sajnos úgy is maradt az számomra szintén a megfejthetetlen kategória. Remélem ez nem jelenti azt, hogy ezentúl majd csak kemény legényeket fog játszani, nulla intellektussal, mert akkor leveszem a listámról.

Az, hogy Robin… hát, de most komolyan.

Ok, a történet jó volt, izgultunk, utáltuk a gonoszokat, sírtunk (jól van nah, csak én sírtam), meglepődtünk, drukkoltunk. De mit sem változtatott azon a tényen, hogy Batman-ből egy nyavalygó ficsúr lett, aki kb. a film felénél nagyszerűen magára talált, hogy aztán a végére cuki turista legyen. Meg vagyok hatva, de komolyan. Mondjuk ki, hogy az előző jobb volt, de a srácok szerint a Csodálatos Spidermant még így is toronymagasan veri.

War horse

Elkövettem az a hibát, hogy megnéztem. Emberek, ez egy szar film. Komolyan bocsánatot kértem E.-től, hogy hajlandó volt rá pénzt áldozni, majd megnézni velem és végighallgatni a nyígásomat közben. Spielberg ez zseniális filmrendező… volt valamikor a 80-as években. Mostanra viszont egy klisékben gondolkodó, szentimentális nagypapa lett belőle. Jó, mondjuk a történet adott volt, valóban ő és az ízlése kellett hozzá, hogy ezt a tökéletesen megformált szarkupacot filmre vigye.

Egyébként ha valaki elmondta volna előtte, hogy Benny kb. 10 percre tűnik fel az egész filmben, aztán meghal, valószínűleg meg sem nézem. Vagy csak azt a 10 percet kivágva, a youtube-on. Így mélységes csalódás volt, mikor végre hosszas vívódás után feltűnt a képernyőn (előtte végigéltük a szántás eposzi magasságokban ívelő erejét és a karalábék pusztulását) Benny, Benny, Benny… hopp, meghalt. Innentől gyakorlatilag elveszítettem az érdeklődésem, és csak néha röhögtem fel hangosan, vagy káromkodtam magyarul, mert jól nevelt úrinő vagyok és angolul eleve nem lehet olyan gyönyörűen és kifejezően szidni Spielberg összes felmenőjét. Pl. Heidi Emilie és a nagypapája tökéletesen kiverte a biztosítékot. Igazából azon sem lepődtem volna meg, ha S. átírja a végét és Emilie életben marad, szerelembe esnek Albert-tel és gyönyörű gyerekeik születnek, akik együtt szaladgáltak volna Joey cuki kiscsikójával a pipacsos búzamezőkön… Ugye, hogy mindenkinek megvan ez a zárókép?

Nem, nem, nem. Emberek, ez egy szar film. Tessék tudomásul venni. Rosszabb, mint a Twilight összes együtt véve. Pont azért, mert nagyszerű színészek szerepelnek benne, akik sajnos tökéletesen elvesznek Spielberg agyament, klisékbe hajló vágásai és kameramozgásai közben. Hiába nah, a monumentális alkotásba a színészek, mint kellékek szerepelnek csak… hopp, mi is az a kis maszat a képernyő sarkán? Jah, Benedict Cumberbach a lován. De hol is van a ló? Nem tudom… igazából már 10 perce csak a karalábéföldet látjuk… bazz, valahol a lónak is ott kell lennie, ő a főszereplő… hopp, nézd csak!… ott a lába. Kb. így. Még sírni sem tudtam a végén, pedig ha valaki, akkor én bőgök minden szarért, ha kell, ha nem.

Viszont a Seeking a friend for the end of the world (Magyarul a gyönyörű Míg a világvége el nem választ címre hallgat – komolyan agyon kéne verni szívlapáttal azt, aki ezt kitalálta) fantasztikus, nézős, bőgős, még azt is megbocsájtom neki, hogy Steve Carell  és Keira Csálészájú Knightley játszik benne. (És végre a trailerben sem lőnek le mindent… tökéletes… majdnem.)

Ennyit a filmekről, legközelebb a Batman-nel jövök. Készüljetek.

Lunch

Szén krumplit csináltam ma ebédre, nem sült krumplit. Most borzasztóan szégyenlem magam, hogy annyira nem vagyok képes, figyeljek a sütőbe betett krumplira. Mentségemre szolgáljon, hogy a cuki bébizsiráf éppen azt mondta: "egy őrült, gyilkos sellő meg akar minket ölni!" Én pedig totál odavagyok a bébizsiráfokét és a gyilkos sellőkért. Egyébként annyira nem is vészes, csak egy kicsit ropog és van egy kis füst íze. Mármint a krumplinak és nem a sellőnek, obviously.

Közben pedig Encivel és Krisszel beszélgetek az angliai tapasztalataikról. Hát nem egyszerű azt kell, hogy mondjam. Persze 71 ezer ft-ból sem egyszerű kijönni minden hónapban. Szóval... égett krumpli.

Extremely loud and incredibly close

Oké, én bírom a síros filmeket. A Rém hangosan... pedig a kedvenc könyvem, ever. De ez... hát komolyan. Technikailag, dramaturgiailag tökéletes volt, ott sírtam, ahol kellett, de semmi több.

Tom Hanks, mint apa. Ezt már eleve nem is értettem. Oké, Tom Hanks, Oscar díj, meg minden. A faszi egyébként mást nem tud, mint bugyután nézni. Ez tök oké a Forrest Gump-ban, de a többi Oscar díjat nyerünk, mert kooolosszális színész vagyok valahogy nem játszik. Egyetlen vállalható filmje szerintem a Joe és a vulkán, tessék megnézni, '90-es film, Meg Ryan-nel, of course. Édes, aranyos és nem veszi magát olyan vérkomolyan, hogy az már a ciki kategória. Szóval ő az apa, aki nincs. Technikailag sincs, színészileg sincs. Mintha nem is lenne. Sok vizet nem zavar. Néha nevet. De legtöbbször néz. Igen, bugyután.

Oscar. Imádtam a kisfiút, szerettem volna megsimogatni, magamhoz ölelni és azt mondani: Ne félj. Minden rendben lesz. Komolyan. Tényleg. - a könyvben. A filmben idegesített. Oscar egy idegesítően komisz kisfiú, aki bámul rád a nagy kék szemeivel miközben legszívesebben felképelnéd. Asperger. Nanáhogy. Egyetlen hihető momentumot sikerült elkapni tőle, amikor a nagyapja elmegy taxival... Na, az, tökéletes volt. Jó, Max von Sydow, a világ egyik legkiemelkedőbb még élő színésze,obviously. Szóval, igazából ő vitte a hátán a filmet, meg Sandra Bullock, akinek egyébként frankón elhittem, hogy milyen kurva nehéz is lehet egy ilyen kisfiú anyukájának lenni.

Hogy ajánlom? Nem. Olvasd el könyvben. Úgy kegyetlen, lélekbe markoló, kiforgat és bekebelez. Jonathan Safran Foer egyébként is zseniálisan ír, olyan technikával, amilyet mástól még soha nem olvastam. Leteszem a hajam előtte. A film viszont meg sem közelíti mindezt. Nézd meg, ha sírni támad kedved, de ha komolyan az jutna eszedbe, hogy mindenképp a szeptember 11-i merénylettel kapcsolatban akarsz nézni valamit, akkor inkább ezt.

Third star

Láttam egy filmet. Épp csak egy pár perccel ezelőtt fejeztem be, még könnyek ülnek a szememben (tudom, nem újdonság). Egy film, ami olyan mélységben mutatja be a barátságot, az elmúlást, hogy csak ülsz előtte, nevetsz és könnyezel. És pontosan tudod, hogy ilyen. Ilyen mikor valaki a nagy útra készül. A keserűség, a magány, a félelem az ismeretlentől, félelem attól, hogy kicsúszol az időből és többet már nem leszel jelen. Barátok, akik elkísérnek. Barátok, akik veled vannak.

Csodás színészek. Igazán erőteljes alakítások, még akkor is, ha gyengének érzed őket, mert ők ott pont emiatt erősek. Benedict Cumberbatch. Érdemes megjegyezni ezt a nevet. A fickó egy zseni, már most bérelt helye van a nagyok között. Arról nem is beszélve, hogy KisBab szerint tökéletesen megegyezik az arcmimikánk (és a szemünk is, csak az enyém barna, harsh).