Valami rezignált élni akarással veszem tudomásul, hogy amint leírom azt az ominózus mondatot, hogy: “boldog vagyok”, abban a másodpercben elszaródik minden. Komolyan. Boldog vagyok. Snitt. Szar. Eddig ezt mindig az követte, hogy: úristen, meg fogok halni, itt a világvége, cunami és búcsúbeszéd. Most viszont: hát, persze, szervusz szar, már megint. Mert ugye tudjuk, hogy az a bizonyos horoszkópos könyv megmondta előre. Hát, mégis ki vagyok én, hogy beleköpjek a sors levesébe. Így aztán nincs más hátra, mint melegen öleljük keblünkre a szart, megint. Végül is most már pajtások vagyunk, testi, lelki jóbarátok. Bérelt helye van a szívemben, gyakorlatilag teljes elszántsággal csövezik folyamatosan az elmémben. Úgy hogy mostantól cimbik leszünk, ezzel egy időben viszont szeretném megkérni minden barátomat és üzletfelemet (by A. A. Milne), hogy ha a számból, billentyűzetemből még egyszer elhangzik az az ominózus mondat verjen nyugodtan fejbe egy szívlapáttal. Mert megérdemlem.
Szóval van az a pont, amikor is ketté vált az életem, mostantól végérvényesen. Van az otthoni és van az itthoni. Nos, az otthoniról szó se essék, mert ott van az a bizonyos, nagybetűs SZ…, ami azóta is követ mindenhova. Aztán itt van az itthoni, ahol … (nem, nem adom meg a lehetőséget, hogy leüssetek szívlapáttal). Kezdjük ott, hogy túléltem az első 3 napomat egyedül az új munkahelyemen. Időben végeztem, nem sírtam és nem találkoztam szellemmel. Ez vehetjük szerintem komoly haladásnak. Viszont meglepődve veszem tudomásul, hogy némileg beszélek angolul, bár a különböző akcentusokkal vannak gondjaim és a telefonon való kapcsolattartás sem annyira para. A legnagyobb vicc még mindig a a férfi wc-k ellenőrzése, de komolyan. Azokat a pofákat képtelenség leírni, mikor egy jóképű, millijomos úrifijú szembesül azzal, amint egy vigyori liba éppen virágokat hajtogat a budipapírra a férfi klozetban. Persze olyan is volt már, hogy egy kellően vidám (nyilván kellően gazadag is) fiatalember helyettem csekkolta le az összes wc-t, majd közölte velem, hogy minden férfi disznó, mikor szembesült egy összeszart toalettel. Mondtam is neki, hogy hajajjj, tudnék mesélni… de arra azért igazán nem számítottam, hogy kell is. Szóval még életemben nem beszélgettem ennyit férfi wc-ben, mint most, illetve az úriember itt is úriember, mert milyen már az, hogy az ajtóban itt is előre enged befele menet.
Aztán persze olyat is láttam már, amiről eddig csak bulvárlapokban olvashattam, vagy egyes felvilágosultabb hölgyek meséltek. No mármost a gazdag emberek meeting-je az én olvasatomban azt jelenti, hogy néhány csudaokos ember összejön, csudaokos dolgokról beszélnek, majd távoznak, hogy az életeben is megvalósítsák azt. Ezzel szemben itt a meeting azt jelenti, hogy nekem, mint délutánosnak, ágyneműt kell cserélnem és kompletten ki kell takarítanom a fürdőszobát, mert a nagyon gazdag emberek így meetingelnek. Remélem mindenkinek világos. Aztán persze az sem előnyös tulajdonságom, hogy 34 évesen még mindig elpirulok, ha olyan dolgokat látok. Olyan dolgokat. Mondjuk az évek múltán sokat edződtem, de azért még olyasmire nem voltam felkészülve, hogy egy ágyban látok egy nagyon öreg, vén szivart (a remegő kezű, száj sarkából nyál kicseppenős öregre gondolok, aki már naaaaaaaaaaagyon-nagyon öreg) és egy gyönyörű, párduc testű fekete csajt. Az itteni dolgozók szerint én még szűz vagyok és ártatlan ebből a szempontból, igazából majd akkor szóljak, ha hullát találok, mert akkor az már a rendőrségre is tartozik. Gondolatban itt tettem hozzá, hogy ha hullát találok, akkor láttok engem is utoljára élve…
Arról nem is beszélve, hogy már két szobát is sikerült megutálnom, pedig kezdetben olyan jól indult minden. Az egyik “kedvencem” a Dury Lowe, ami egyébként a második legkisebb szoba, olyan kis cuki padlásszoba feelinggel. Szeretném, de komolyan, ha nem lenne olyan komor a szobája és nem ott hallottam volna először a szellemünket jönni-menni. A másik, a vele szemben lévő Charlotte, amolyan franciás vénkisasszony szoba, gyönyörű márvány fürdőszobával, amivel igazából nem is lenne baj… csak hát… na, szóval… az ember lánya megágyaz, takarót lesimít, csodálatos tükörsima az egész, gyönyörű… majd bemegy a fürdőbe, leengedi a redőnyöket, kiteregeti a kádkilépőket, és… és mire visszaér a szobába, az ágy gyakorlatilag úgy néz ki, mintha valaki belehempergett volna. Hiába minden próbálkozás, simítgatás, egyéb ráhatás, az ágy gyakorlatilag abban a percben össze van túrva, ahogy levetted a szemed róla (DON’T BLINK! Don’t even blink! BLINK and you are DEAD. They are fast, faster than you can believe. DON’T TURN YOUR BACK!, don’t look away, and DON’T BLINK! GOOD LUCK!). Most komolyan, kell ennél több, hogy az ember lánya frászt kapjon?
Viszont, ami jó ebben az egészben, az a tengernyi sok szabadidő, munkaidőben. Tehát olvasok, megint, végre és juppi. Arról nem is beszélve, hogy E., aki átvette A. fantasztikus szokását, anélkül, hogy én bármit is mondtam, vagy utaltam volna rá. Könyv. Tudja, hogy imádom a second hand könyvesboltokat, a könyveket és úgy egyébként. Így aztán minden hétvégén meglep egy új könyvvel, én pedig nagyon szeretem a meglepetéseket és az új könyveket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése