Új munkahelyem van holnaptól. Ami meglepő, mert az interjú nagyjából úgy zajlott, hogy itt írd alá és gyere holnap kettőre, és még konstatálták, hogy nincs a méretemben felső, szóval elégedjek meg a 10-es tunikával, mert nincs kisebb. Majd mielőtt kiléptem a kapun megkérdeztem T.-t, hogy akkor ez most biztos e. Mármint, hogy van állásom, rendes, igazi, contract-os, erre kiröhögött és azt mondta gyere holnap. Nos, nyilván menni fogok holnap, de még mindig be vagyok tojva, hogy valóban van állásom. Bár igazából nincs nagyon vissza út, mert ma felmondtam a szállodában, ahol azzal a lendülettel közölték velem, hogy éppen most vettek át az ügynökségtől és nézzem meg a paysilp-emet, hogy nem hazudnak. És valóban, tök jó utolsó fizut kaptam tőlük, bár ezzel együtt az új helyen még mindig 200 fonttal többet fogok keresni havonta. Mármint holnaptól, az új munkahelyemen.
Egyébként nem nagy előrelépés munka szempontjából, mert ugyanazt a szart kell vakarni, csak máshol. Vagyis ugyanolyan szobalány leszek, csak éppen puccosabb helyen. Jóval puccosabb helyen… nagyságrendekkel puccosabb helyen… (jesszus, tutira azzal indítok, hogy eltörök valami istenverte antik tárgyat és életem végéig fizethetem vissza) linket nem teszek be, írjátok be a keresőbe, hogy Home House London és utána ne felejtsétek el becsukni a szátok. Mert ez egy privát szálloda, 20 szobával, sok-sok public area-val, buzira gazdag és kurvára előkelő vendégeknek és sztároknak. Sztár sztároknak. Szóval ide Justin Timberlake a kisujját sem teheti be, csak mondom, mert ide Paul McCartney és Sting jár.
Persze nem kicsit vagyok betojva, mert volt szerencsém ma egy-két szobához és egy kisebb területnyi public area-hoz, és bár látom, hogy az itteni maid-ek nem szakadnak meg a munkától és nem járkálnak olyan ideges és feszült arccal, mint a St. Martin-ban azért valljuk be mindez nem lesz egyszerű feladat. Viszont ha azt veszem, hogy a The Westbury-ben már volt szerencsém hasonló szobákhoz, még hozzá 15-höz naponta, akkor itt a napi 5 talán menni fog. Illetve az is plusz pont, hogy nem csak 2 nap tréninget kapok, hanem két hetet, egy magyar csajjal, akinek a helyére megyek. Mert ide csak így lehet bekerülni, ha valaki elmegy és az maga helyett ajánl valaki mást. Beszélgettem pár alkalmazottal és úgy tűnik egyik sem feszült, vagy stresszes, mindenki mosolyog és előzékeny. De persze a puding próbája az evés, így majd meglátom, hogy holnap sírva fogok e hazajönni a metrón.
Aztán persze tartozom még nektek olyan beszámolóval, hogy itt volt Anyuka másfél hetet. Megvolt a nagy bemutatás, láthattátok a képeken. Eszméletlenül jól éreztük magunkat együtt, nagyon sokat nevettünk és rengeteg helyen jártunk. Gyakorlatilag sikerült mindent megmutatnom neki, ahol eddig jártam, gyorsítva és besűrítve mindent, amit csak lehet. Az pedig, hogy egyedül is képes volt ebben a hihetetlenül nagy városban is közlekedni, eltalálni múzeumokba, az maga volt a csoda, így utólag belegondolva, de egy igazi hős volt és megcsinálta. Az is remek volt, hogy 8 napból 5-öt vele tudtam lenni, csak a maradék 3 napra kellett neki elfoglaltságot keresnie, ami azért itt nem egy túl nagy feladat, viszont oda el is kell jutni, de mint tudjátok, ezt a részét szuperul megoldotta. Arra kérdésre, hogy mi tetszett Londonban legjobban neki, természetesen az válaszolta, hogy: én – mármint a kicsi lánya. De tény és való, hogy Greenwich vitte a pálmát, még akkor is ha rohadt hideg volt. E. és T. akkor lettek először összeeresztve és még ezt tetézte Anyuka jelenléte, így aztán E.-ből sok minden beszédet nem lehetett kicsikarni, meg volt szeppenve három magyarul dumáló ember társaságában és én sem voltam túl jó tolmács, lévén, hogy nem beszélek angolul. Viszont borzasztóan élvezte, mert bár londoni egyáltalán nem járt még pl. az egyetem épületében vagy a nullánál, és nem ismerte a Postások parkját sem. Szóval nagyon sok bepótolni valónk van együtt.
Azt hiszem igazából boldog vagyok. Persze vannak hullámvölgyek, mikor nem tudom hova is halad az életem, mert tény, hogy nem egyenesen felfelé, ahogyan szeretném, hanem borzasztó nagy kacskaringókkal tarkítva, döcögve ugyan, de tényleg felfele. Csak néha kevés, néha iszonyatosan kevés, hogy mekkora erőfeszítéseket kell megtenni egy-egy apró centiért felfele. Viszont hétről-hétre egyre több időt tudok E.-vel tölteni, egyre inkább otthon érzem magam nála, náluk és most új munkahely. Azt hiszem azt már elkönyvelhetjük, hogy nem fogok innen hazamenni, lassan, de biztosan itt vagyok már otthon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése