Just go with the flow and Exterminate

Lehet, hogy mégis csak túl sok szabadidőm van. Pl. mini Tardis-szal és mini Dalek-kal játszani. Ahelyett, hogy tanulnék. Vagy jógáznék. Vagy áramolnék, mint a csí.

About my posh english

Azért vasárnap csak kibújt a szög a zsákból, hogy mi a baj az angolommal. Persze ezt egy szombati óriás hiszti előzött meg. Vagyis nem hiszti volt, hanem olyan csajos izé. Nevezzük nevén: szorongásos pánik roham. Néha előfordul. Mikor sokat vagyok egyedül. Vagy ha bántanak. Ha túl sok a stressz. De főleg mind ez így együtt. Sarokba dobtam E. cipőjét. Borzalmas nagyot szóltak. Csak úgy zengett tőlük az alagsor. De végre felnézett a telefonjából és rám figyelt. Rám. A baj az, hogy túl sokat dolgozunk, különböző időpontokban és egyszerűen nem találkozunk csak 5-10 percekre. 5-10 perc pedig egyszerűen nem elég ahhoz, hogy megoszd a problémáidat, hogy beszélgess, vagy bebizonyítsd, szereted a másikat. De a legrosszabb, hogy úgy éreztem, az 5-10 percemet is a telefon foglalja le. Ekkor csapódott a cipő a falnak.

Aztán volt nagy bőgés. Azt hittem E.megértette a Magyarországi nyaralásunk után, hogy mennyire magányos vagyok itt Londonban. De úgy tűnik ezt csak időleges volt. Neki itt vannak a szülei, a testvére, a barátai és folyton azt hiszi, hogy én annyira kenem-vágom az angolt, hogy képes vagyok velük úgy beszélgetni, mintha az én barátaim, testvérem és szüleim lennének. De nem azok, én pedig nem beszélek angolul. Egyszóval magányos vagyok, és minél inkább egyedül érzem magam, annál inkább fáj, hogy az 5-10 perceimet rendre az okostelefonnal kell megosztanom. A hangulatomat az sem erősíti, hogy a recis luvnya most már küldetésének tekinti, hogy kiborítson, és minden este sikerül is neki. Most azzal turnézza körbe a hotelt, hogy én nem értem a viccet, mivel nem beszélek angolul. Komolyan ott tartok, hogy megütöm. Hátha akkor megérti, hogy értem én a viccet, csak nem szeretem.

Szóval, mind ez így együtt. Bedagadt, pufi szemekkel mentem dolgozni szombaton, mikor is az eddigi legrosszabb délutános napomat töltöttem el. Nem elég, hogy ezer felé kellett rohangálnom, cipőt pucolnom, pótágyat betennem, soron kívüli dry cleaning-et elintéznem, mosást-szárítást elindítanom, törölközőket feltöltenem, szervízt csinálnom, budikat csekkolnom, telefonokra válaszolnom és mindeközben cukinak, kedvesnek és udavariasnak lennem, miközben a recis luvnya folyamatosan megaláz. Egy szó mint száz, borzalmasan fáradt vagyok mind lelkileg, mind fizikailag. És ekkor, mint egy megváltás, lett egy szabad vasárnapom. Egy vasárnap. Ami maga a csoda. Kérés nélkül. Vasárnap. Szent nap, mikor az Úr is megpihen. A nap, mikor E. sem dolgozik. Egy nap együtt. Közösen. Említettem, már, hogy ez egy csoda?

Későn keltünk, mert az előző nap teljesen kiütött. Nyugisan megreggeliztünk, majd metróra ültünk, aztán pedig overgroundra és meg sem álltunk Crystal Palace Station-ig, ahol ellentétben a nevével, nem áll a Crystal Palace. Van viszont beton dinó, sok. Kisállatsimogató, labirintus és peca tó. Meg óriás park. De ami a legfontosabb, hogy van időnk egymásra, beszélgetésre, ölelésre, egymáshoz simulásra. És ebédre. Ebéd közben pedig megtudtam, hogy mi a baj az angolommal.

Az angolom modoros. Durván. Kb. úgy beszélek, mint egy kosztümös film főszereplője. Ami E. szerint vicces. A többi ember szerint - akik bevándorlók - viszont hibás, értelmezhetetlen. Ez a baj. És ez a magyarázat arra, hogy az angol angolok miért is értenek meg, tartanak cukinak és stb... Mert itt van egy nyilvánvalóan külföldi liba, a durva akcentusávval és olyan cikormányosan fejezi ki magát angolul, hogy azt Dickens szereplői is megirigyelnék. Az angol angolok értik, amit mondok, de a külföldieknek, aki tanulták az angolt, értelmezhetetlennek és helytelennek tűnik. A legrosszabb az, hogy eddig senki sem mondta, hogy ez a baj. A tanárom folyton csak azt hangoztatta, hogy nem jó az angolom, de az hogy miért, azt senki sem fogalmazta meg. Nagyon nehéz úgy javítanod valamin, ha nem tudod, mi a hiba. (Bár most viszont, hogy tudom hol a hiba, nem nagyon akarok rajta változtatni és sátáni röhögés) Viszont kell. Muszáj megtanulnom olyan terminusokat, amivel bárkivel megértetem magam. És ami nem ad támadási felületet olyan libáknak, mint a recis luvnya. 

Me and my english

Elérkezett a szép esős nap, amire komolyan rá lehet húzni a british weather gyönyörű terminólógiáját. Vagyis nincs hideg, de van egy kis szél és esik. Tökéletes nap arra, hogy a tulajdonunkban lévő két laptopból egyet csináljunk végre, így az enyém hónap végén most már végérvényesen az Anyukám tulajdonába kerül. Mondam is E.-nek, hogy ez nekem legalább olyan "végleges" lépés, mint az összeköltözésünk. Szóval, szenteljünt egy perc néma csendet az én régi Fujitsu gépemnek, ami kibírt velem 5(!) évet, mert ezennel búcsút veszünk egymástól. Egyébként borzalmas, hogy mennyi haszontalanságot tároltam rajta, illetve, hogy mennyi élesen elkülönülnek azok az évek, amikor otthon használtam, és mikor kikerültem Angliába. De tény és való, hogy nincs szükségünk két laptopra. Különben is, nagyjából csak én vagyok a családban az egyetlen, akinek szinta a mindennapjaihoz kell a számítógép. E. okostelefonról netel, a család pedig csak tévézésre használja a netet. Így aztán valóban nincs értelme tovább fiókban tárolni az én kis régimet. Csak kicsit fáj az "elvesztése", olyan édes bárányos, baglyos matricákkal volt tele. (A mostani jujdemodernre meg nem lehet ilyesmiket pakolni, mert E.-nek kiakad a cukiságtűrő képessége.)

Aztán persze magyaráznom is kell egy kicsit a bizonyítványt, mert már egy hete a blog felé sem néztem. Ennek az az oka, hogy küzdünk az internetszolgáltatóval, mert vannak olyan napjaink, mikor egyszerűen nem lehet netezni. Nem kapcsolódik, nem nyit meg, nem tölt be semmi. Ha mégis, akkor egy mél elküldése legalább 10 percet vesz igénybe és minimum 4-szer újra kell tölteni az oldalt közben. Egy szóval borzalmasan macerás és bosszantó az egész. Végül kénytelen voltam igazán hisztis picsaként toporzékolva követelni E.-től, hogy hívja fel az ügyfélszolgálatot, vagy lépjen valamit, mert szálanként fogom kitépni a hajamat és az övét is. Mondjuk nem lehettem túl meggyőző, mert E. bár vette a fáradságot, hogy felhívja az ügyfélszolgálatot, az 5. "nem értem mit mond-nál" egyszerűen átpasszolta nekem a telefont, azzal a felkiáltással, hogy nem értek külföldiül (én meg nyilván igen, mert külföldi vagyok). Egyébként én nagyjából mindenre fel vagyok készülve, ha telefonon kell ügyet intézni, pl. nagyon tudok koncentrálni, konkrétan kiélesedik a hallásom és minden más érzékszervem megszűnik létezni, de erre a borzasztóan orrhangú, indiai akcentusra nem voltam felkészülve. Nagyjából a 10. "nem értem, ismételje meg még egyszer" kérdésemnél nálam is elszakadt a cérna és egyszerűen sírva fakadtam. Hüppögve közöltem Apukával, hogy nem beszélek angolul, miután átadtam neki a telefont. Apuka kb. 1 percig bírta az orrhangú ügyfélszolgálatost, mikor kiakadva közölte vele, hogy aki nem beszél angolul az ne menjen telefonos helpdeskesnek, majd levágta a kagylót. Ezek után csak félve mertem megkérdezni, a telefonra dühösen meredő két férfiembert, hogy hogyan is lesz nekünk ezután netünk, de szerencsére a hálózat valami isteni szerencsének köszönhetően megjavult. Viszont én is tanultam valami újat: Angliában soha, semmilyen körülmények között se próbálj meg felhívni telefonos ügyfélszolgálatot, mert az összes hited abban, hogy tudsz angolul nagyjából 5 másodperc alatt köddé válik.

Végül persze a cikket is sikerült leadni időben, sőt hosszas bírkózás után képeket is sikerült csatolni hozzá, ami azért nem semmi teljesítmény volt. Ráadásul mivel erősen grafomán vagyok nem sikerült gátat szabnom a belőlem feltörő szóáradatnak, így lesz folytatás is. 

Azt is el kell mesélnem, hogy a Nagy Mindenható Mysterius Shopper megint meglátogatott minket, persze megint sikerült olyankor tennie ezt, mikor senki sem számított rá. Bár ha azt vesszük éppen előtte poroltam le hatalmas márványlépcső oldalán található karvesztett antik szobrokat és cucáltam fényesre a korlátot díszítő apró kosfejeket, fogkefével (remélem kitaláltátok, hogy ezek nem az én ötleteim voltak, hanem a főnököm józan ítérlőképességének apró gyöngyszemei), akkor azt kell, hogy mondjam, de, igazából készültünk rá. Mivel Tomek tudja, hogy mennyire para vagyok az egésztől, így írt egy smst, hogy volt a NMMS, de jók voltunk, ne aggódjak. Arra persze nem voltam felkészülve, hogy másnap behívat a főnök, az ilyenekre sosem vagyok felkészülve és sosem értem, hogy miért kell engem ekkora stresszen kitenni állandóan. Szerencsére csak azt akarta közölni velem, hogy megint 100%-os teljesítményt produkáltam és az eddigi eredményeimet nézve szeretne felterjeszteni a hónap dolgozójának (ohhh... azok a boldog szocialista évek!). Szerencsére nem pukkant ki belőlem a röhögés, csak utána, mikor sikerült bemenekülnöm az egyik cupboard-be és elcsukló hangon elmagyarázni a helyzetet TB-nek. Nos, attól nem félek, hogy én kapom meg ezt a megtiszteltetést, mert ez a cím csak olyan fontos embereknek jár ám, mint a recepciósok, biztonsági emberek és managerek. Bár kétségtelenül óriási fricska lenne a recis luvnya felé, aki folyton cikizi az angolom.

Mixed

O. anyukája eljött meglátogatni a kicsi lányát, hozott nekem ellátmányt otthonról, amivel most már biztosan kibírom a maradék egy hónapot, amíg hazalátogatunk. Az egésznek csak annyi volt a buktatója, hogy a cuccért el kellett menni O.-hoz, vissza Stratfordba, amitól őszintén kirázott a hideg. Végül persze kénytelen voltam elzarándokolni, ha egyszer Mackó sajtot akartam vacsorázni. Nos, a házban nem változott semmi, miért is változott volna. Hiába a fenyegetőzések, könyörgések, ugyanazok a mihaszna emberek tespednek a szobákban, mint amikor ott laktam. O. sem változott semmit a jelek szerint. A elhasznált wc-papír gurigák - éppen egy pisire való maradékkal - rendre ott sorakoztak a kandallópárkányon. (Az egyetlen dolog, amire komolyan haragszom a világon, hogy miért nem lehet teljesen elhasználni a papírt és miért nem lehet utána kidobni?!) Meg kellett állapítanom, hogy képtelen lennék visszaköltözni ilyen körülmények közé. Az pedig O. természetét mutatja, hogy a "közös barátaink" éppen most vesznek ki maguknak egy szép nagy házat - csak barátoknak - és tök meglepő, de őt nem hívták. Bár az is igaz, hogy a tervek szerint csak októberig marad, szóval miért is invesztálnának bele bármennyi energiát is.

Ha már ott jártam felmarkoltam az odaérkező leveleimet is, amik nagy részt banki papírok voltak a számlámról, de volt köztük két érdekesség is. Az egyik a helyi Apeh-től, amiben közlik, hogy ügyes, okos munkaerő vagyok, annyira, hogy túlfizettem az adót. Szóval kaptam vissza az államtól egy kis pénzt, éppen annyit, hogy visszajött a kettőnk repjegye, oda-vissza. Igazán nem panaszkodhatok, meg aztán jól is jött. Oda vagyok meg vissza, pénzt mindig öröm kapni. A másik, amitől aztán végképp eldobtam az agyam, az az előző munkahelyem születésnapi üdvözlő kártyája volt, minden főnököm aláírásával. Hát, komolyan meghatódtam. Szerintem nem sokan mondhatják el magukról, hogy az előző munkahelyük születésnapi jókívánságokat küld nekik, azután, hogy lelépett tőlük. Ráadásul most már azt sem lehet mondani, hogy nem jöttek rá arra, hogy új munkahelyre mentem. Elképesztő, komolyan. Ki is tettem a régi lapok közé. (Meg persze megemlítettem a mostani főnökömnek is, csak, hogy tudja mennyire nagyszerű munkaerő vagyok.)

Az O.-val találkozás túlélése után megjutalmaztam magam egy új tusfürdővel. Végre volt időm teljesen végignézni az egész kínálatot. Ki is választottam egy olyat, aminek az összetevői között nem volt semmi káros, komoly kihívás volt, de sikerült. Aztán itthon volt nagy meglepetés, mikor a teljesen natúrnak mondott tusfürdő, kinyomás után neonnarancssárga színben tündökölt. Valószínűleg ez lett volna az utolsó szín, amire gondolok, ha egyszer natúr termék. Így aztán várom, hogy mikor esik le a bőröm, vagy átváltozik sugárzóan narancssárgává. Mondjuk a jó hír az, hogy nem habzik, mert mid tudjuk, hogy a habzóanyagokban van a legtöbb káros anyag. Most már csak a színén kellene egy kicsit alakítaniuk.

Most ott tartunk, hogy Mackó sajtot eszek, pirítóssal, délutánra meg Boci csokival fogom kényeztetni magam. Szerintem mindez megfizethetetlen.

London is not enough

Már hónapok óta tervezzük milyen is lesz, ha egyszer hétvégén kapok offot és pont aznap jó idő is lesz. Eddig minden hétvégére kapott szabadnapomon zuhogott az eső, vagy elképesztően, borzasztóan hideg volt, az akkor készült fotóinkon nem túl hiteles a mosolyunk.

Most viszont sikerült kifognunk az év legmelegebb napját, ami egyben azt is jelentette, hogy 50 fokos melegben asszalódtunk a dugóban hazafele jövet, de ennyit igazán képesek voltunk feláldozni ezért a napért. Meg hát közben remekül szórakoztunk hobbit házakat nézegetve, jövőt tervezgetve, aminek egyébként az lett a vége, hogy lesz gyerekünk, meg házunk, egyszer... Jelen pillanatban a jövőnk éppen rajtam múlik, mármint azon, hogy megírjam életem könyvét, hogy aztán boldogan élhessünk egy ici-pici házikóban, vidéken. Nincs rajtam elég nyomás... komolyan.

Reggel felkelve csak faltól-falig tudtam mozogni, ami bár vicces volt, fájdalmas is, szóval azon voltunk, hogy elnapoljuk az egész kiruccanást. De akkor eszembe jutott a tenger és a homok, az útba eshető könyvesboltokról pedig ne is beszéljünk. Így győzőtt a kíváncsiság, a józan ész és az ide nekem Angliát érzése. Első állomásunk Canterbury, ami E. szerint engem majd teljesen letaglóz és imádni fogom minden pillanatát. Ami egyébként igaz is, csak szeretném, ha mindezt mínusz százezer emberrel tehetnénk. London után egyszerűen heveny emberundorom van. Egy helyen ha 10 embernél több van, az nekem már maga a pokol, úgy tűnik visszavonhatatlanul kisvárosi lány vagyok. Viszont lenyűgöző, hogy a belvárost még mindig körülveszi a várfal, hogy a katedrális gyönyörű, a kicsinyke kanálisok hajózhatóak és mindenütt szépséges tudor stílusú házak állnak. Szépségben nálam egy polcon áll Szentendrével, amit alig várok, hogy megmutathassak E.-nek. A város azzal is kiérdemelte a figyelmemet, hogy remek second hand könyvesboltjaik vannak (két új Adrian Mole könyv) és nerd bolt, ahol be is szereztem a kötelező Doctor Who bögrémet.

Canterbury után elindultunk a tengerpartra, ami nekem eleve hihetetlen és felfoghatatlan, hogy egy olyan országban élek, aminek van tengerpartja. Itt döntöttem el végérvényesen, hogy a tengerparton akarok élni (igazából egy tengerparti házban, mert télen biztosan hideg lenne egy sátorban), vagyis inkább akkor, mikor megláttam a tengert és sikítottam, akkorát, hogy E. ijedtében elengedte a kormányt és egy percre azt hitte meghalunk. Szerencsére még idejében rálépett a fékre, így a hírekben elmaradt a tömegszerencsétlenséget okozó nő sikolya. Herne Bay köves, kagylós tengerpartja nem hagyott bennem mély nyomot, mert nálam a tengerpart homokos és acélkék színű víz nyaldossa a partját. Viszont a mólói a tipikus angol házikókkal... szerelem volt első látásra, meg hát, Tardis. És az, hogy a mólóról rákokat lehet pecázni... most komolyan, kiből nem bújik ki a gyerek e hír hallatán?

Mikor E. közölte velem, hogy akkor most indulunk, egy pillnatra meginogtam, mert még csak a nap fele telt el és én még nem akartam hazamenni, szerencsére még a kocsiban kiderült, hogy csak egy másik tengerpartot akar mutatni nekem, így újból cuki és kezelhető hangulatba kerültem. Margate-et már a tv-ből ismertem és már akkor sem igazán értettem, hogy miért haldoklik. Ez számomra az odaérkezésünkkor sem derült ki, sőt, most hogy itthon vagyunk, még mindig erősen gondolkodom rajta. Mert egyébként pontosan értem, ugyanakkor egyszerűen imádnék ott élni és az a vicces, hogy pont nyáron utálnám, mert tömeg van, viszont télen gyönyörű lehet. (Mindig is tudtam, hogy fordítva vagyok bekötve.) Szóval homokos a tengerpart és végtelennek tűnik, igaz, hogy a tenger nem acélkék, de TENGER és még csak véletlenül sem látod Siófokot a másik oldalon. 

Persze nem készültem bikinivel, mert most csak felmértük a terepet, de majd legközelebb. Már most szólok, hogy arról nem lesznek fotók, mert senkit sem akarok sokkolni a testem látványával. Viszont a mostani kirándulásról vannak képek a facén. Ide csak mutatóba teszek be párat. A következő kirándulás szerintem Oxford lesz, meg persze jönnek a csajok is. Ujjak kersztbe, hogy kapjak szabadnapot. Szóval jövünk még vicces "London is not enough" kirándulásokkal a jövőben.

Letter

Tegnap nagyon csúnyán összekaptunk E.-vel, vagyis az az igazság, hogy én kaptam, ő meg csak lapult és nem szólt egy szót sem. Már másfél hete nyüszítek neki, hogy az új okostelefonja teljesen elveszi az eszét. Tegnap pedig egy buzi rossz nap után hazaesve, fekszik az ágyon, meg sem mozdul és nyomkodja a telefonját. Puszi-puszi, majd visszamerül a telefonba. Beszélek hozzá, kérdezgetem, nem válaszol, nyomkodja a telefonját. Megkérem, hogy nézzen rám, rámnéz, majd vissza és nyomkodja tovább a telefonját. Újból megpróbálok beszélni hozzá, kérem, hogy figyeljen rám, segítsen, mert iszonyú szar napom volt és arra lenne szükségem, hogy meghallgasson. Hümmög és nyomkodja tovább a telefonját. Nem szóltam egy szót sem, mert tudtam, hogy ha megszólalok, az csúnya lesz. Inkább elmentem megfürödni, de megkértem, hogy ha végeztem, akkor térjen vissza végre a földre. Fürdés után, még mindig nyomkodta a telefonját, meg sem mozdult az ágyról. Újból beszéltem hozzá, de nem válaszolt. És itt volt a pont, hogy eldurrant az agyam. Elmondtam, hogy jelen pillanatban hogyan látom a dolgokat, majd elmentem, hogy találkozzam A.-val, akit a Molyról ismerek és végre elmondhatom, hogy nagyjából szomszédok is vagyunk.

Szóval Costáztunk egyet, majd parkoltunk, közben pedig egyfolytában beszéltünk, mert hiába, hogy egy városban élünk, nem láttam őt egy éve. Még szerencse, hogy gyakorlatilag 10 perc sétára laknak tőlünk, ami remlhetőleg előrevetitti azt, hogy mostantól gyakrabban tudunk találkozni. A.-val való találkozásom ráadásul lehűtötte a haragomat is, így mire hazaértem már elszállt a mérgem. Szerencsére ő is úgy gondolta, hogy hibázott, viszont én is hibás vagyok abban, hogy türelmetlen voltam vele és a buzirossz napomat rajta vezettem le. Kölcsönös bocsánatkérések után most szent a béke közöttünk, de megígértem neki, hogy még egyszer ignorál engem a telefon miatt, akkor kihajítom a csukott ablakon keresztül, mármint a telefont és nem E.-t.

Ma már sokkal jobb napom volt, bár még E. nem jött haza a telefonnal, szóval majd meglátjuk. Igazából csak akkor kaptam majdnem agyérgörcsöt, mikor a főnököm a nap közepén felhív azzal, hogy a Hr-es látni akar. Én meg szívrohamot kapok, hogy biztos kiakarnak rúgni, rájöttek, hogy lopom a sajtot, vagy valami egyéb faszság, mert háét mi a jóistennek akarna látni engem a Hr-es nagyisten?! Szaladok Gregg irodájába, vagyis csak szaladnék, ha a liftben pont nem ütköztönk volna össze. Közlöm vele, hogy pont hozzá készülök, ő meg nagyon komolyan mondja, hogy persze, persze, van nála egy levelem is. Azt hiszem itt hagyott ki egy ütemet a szívem, de pont leértünk a lifttel és nem mondhattam azt, hogy bocsánat álljunk meg egy pillanatra, mert meghaltam. Betámolyogtam az irodájába, lerogytam egy székre és vártam, hogy bekövetkezzen. Ekkor Gregg elmondta, hogy örülnek a kiértékeésemnek, és annak, hogy elfogadtam a szerződésemet, annak meg külön örül, hogy a csapat ennyire értékes emberrel gazdagodott, aki így helyt tudott állni a mysterious shopper előtt is. Majd átnyújtott egy levelet, amiben egyébként ugyanez volt leírva, a nagyfőnök és Gregg aláírásával. Hát egyem a szívüket. Kár, hogy a frászt hozák rám, már megint.

Hungry

Most már valóban vicc számba megy az egész, el sem hiszem, pedig egész életem nagyjából erről szól. Arról, hogy folyton éhes vagyok és folyton eszem. De igazából most kezdek csak aggódni magamért igazán, mert szerintem ez már nem normális. Oké, most tartunk ott, hogy legalább már nem fogyok, tartósan tartom az 55 kilót, de már nagyon kínos, mennyit zabálok.

Egy átlagos napom úgy kezdődik, hogy egy nutellás zsemle, kávé vagy fél liter kóla, mert szükségem van a koffeinre. Ebédig megeszek még egy magos müzliszeletet, aztán ebédre csirke vagy hal, sültkrumpli vagy rizs és saláta. De igazából azután kezdődik az ámokfutásom, mikor hazaérek, mert két nutellás kenyérrel kezdek, aztán egy nagy csomag jelly bean, vacsora (csirker, hal vagy marha, köretnek: jázminrizs vagy krumpli, saláta bőséggel), ezután még gyümölcs (tudom, tudom, megrohad a beledben estére, de ki a fene tud ellenállni az ananásznak?!) és itt még nincs vége, mert jön két kis csomag chips. Aztán szerencsére elfáradok és lefekszem aludni, de reggel úgy kelek, hogy éhes vagyok, nagyon.

Tudom, hogy az étkezéseim cukortartalma megkérdőjelzhető, viszont mentségemre szolgáljon, hogy fizikai munkát végzek és hát, csessze meg kívánom is. Igen, tudom, hogy gyors az anyagcserém és kicsit magasabb is a testhőmérsékletem, mint ami állítólag normális. És ha most valaki azzal jön, hogy terhes vagyok, azt nyakon vágom, még ha több száz kilométerre van is tőlem. Szóval, valaki adjon tanácsot, mi a fene van velem és mit tegyek, hogy ne zabáljak mindent össze-vissza, mint egy holdkóros viziló.

Mesesajt új ruhája

Nem akarok róla beszélni, tényleg nem. Van itt egy váll, ahol sírhatok? Meghekkelték, a rút galád, dögök. De nem baj, az újrakezdésben nagy vagyok. Csak azt sajnálom, hogy olyan frankó bejegyzések voltak már benne. És most elhúzok Katedrális nézni, mert fostalicska napom volt és megérdemlem. Remélem a sorozat frankóbb, mint a könyv. Rufus Sewell benned van minden bizodalmam!