2012. szeptember 8., szombat

Dear Diary,


kezdük ott, hogy már másfél hete vagyok újra Londonban. Nem túl hosszú idő megint visszaszokni, újrakezdeni, építkezni. Blogírás vagyis nem írás szempontjából azonban nagyon-nagyon hosszú idő.
Először is felkerestem rögtön aznap mikor kijöttem egy ügynökséget, aztán egy másikat, leadtam millió önéletrajzot és vártam. Közben folyton azon aggódtam, hogy nagyon kevés pénzzel jöttem vissza, éhen fogok halni, nem lesz pénzem bérletre, nem fogok tudni dolgozni és mehetek vissza szép hazánkba. A hétvége eljövetele csak még jobba mélyítette a depressziómat, mert:
1. nem volt pénzem bérletre, így gubbasztottam a négy fal között
2. egyik ügynökség sem mozdította a kisujját sem értem.
Végül eljövel a hétfő és az egyik nagyon szimpatikus ügynökség le is vajazott nekem egy interjút az egyik különösen puccos hotelba, takarítani. Aztán regisztráltam még egy ügynökséghez, ahol szinte vágóhíd szerűen ment a kiközvetítés. Itt bejössz, ott kimész, közben meg lesz munkahelyed, itt a szálloda, mehetsz takarítani, viszontlátás… Bár igazából ez volt a szerencsém, mert az interjún elmondva, hogy allergiás vagyok a vegyszerekre azonnal azt mondták, hogy bocs, de nem. Hiába érveltem, hogy marhára kell az állás, ne csesszetek már ki velem. Aztán felhívtak az igen szimpatikus ügynökségtől, és az igen szimpatikus ügyintéző leüvöltötte a a hajamat a fejemről, hogy miért kellett elmondanom, hogy allergiás vagyok a vegyszerekre, ez most az ő ügynökségükre vett rossz fényt és így nem tudnak kiközvetíteni máshova. Kérdeztem, hogy ha már ennyire szimpatikusak, akkor esetleg más munkára is kiközvetíthetnének, hiszen hallhatta, beszélek angolul. Erre nagyon kedvesen letette a telefont.
Még szerencse, hogy a vágóhíd kiközvetített másnapra egy másik szállodába, különben agyfaszt kaptam volna. Közben persze beesett egy olyan lehetőség is, aminek borzasztóan örültem, csak akárhogyan néztem pont ütközött a puccos szállodában takarítok dologgal. Így aztán elmentem a puccos szállodába két nap tréningre, amit nem fizetnek, mert TRÉNING, ugye érted? Mert én nem. Ráadásul az utolsó nap már nem is számított tréningnek, mert addigra már adtak 5 szobát, hogy húzás nekiállni kitakarítani.
Aztán a harmadik nap beteg lettem. Vagyis igazából nem, mert a valóságban állásinterjúra kellett mennem és ezt nem akartam kihagyni. Végül aztán ők hagytak ki engem, mert nem felelt meg az angolom, nincs gyakorlatom or whatever. De mindegy is, mert a mostani szállodámat szeretem. Komolyan. Magam is meglepődtem rajta. Nyilván leszakad nap végére a derekam és fájnak az ujjaim is, de jó a társaság és a főnökök nem kiabálnak. Mindenki litván, vagy portugál, ami szintén jó. Nem akarok magyarokkal dolgozni, ez így szarul hangzik leírva, de ez az igazság. Jó így, hogy az általánosban tanult oroszomból próbálok elkapni egy-egy ismerős szót. És a lányok kedvesek. Hozzáteszem ez a nagyon cuki hozzáállásomnak köszönhetem, ugyanis a tréning napjaimon, mikor végeztem beálltam másokhoz segíteni, így azok a csajok, akiknek segítettem azóta a szárnyuk alá vettek és segítenek, próbálnak bevonni a társalgásba és hívnak, hogy üljek melléjük. Ez azért haladás. Illetve a betegnapom miatt sem volt lebaszás, és bár még mindig nem takarítok tökéletesen, itt legalább nem mondják az ágyaimra, hogy rubbish.
És randizom is, mivel a fejembe vettem, hogy férjhez fogok menni. A. ezt a tervemet így kommentálta, hogy: és kihez? Szóval, nem hozzá. Ez mondjuk eddig is nyilvánvaló volt, viszont eddig nem is akartam férjhez menni. Most viszont akarok. Nem a ruha miatt, hanem azért, hogy végre ne nekem kelljen küzdenem az élettel, hanem együtt, közösen. Itt kint Londonban különösen igényem lett erre. Szóval Ken és Daryl kipipálva… jöhet a többi.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése