2012. szeptember 24., hétfő

When I am on


Sok-sok bepótolni valóm van blogírás szempontjából, meg mindenféle szempontból is. Igazából ha elkezdesz itt kint dolgozni és nagyjából kialakul a napirended, akkor az egész nem számít, hogy hol vagy. Lehetsz otthon, lehetsz az Északi-sarkon is akár a munka az munka, a város, ahol élsz, meg a város, ahol élsz. Kicsit hozzám nőtt London, minden nehézségek ellenére. Kényelmesen érzem itt magam, még akkor is, mikor felszállva a reggeli buszra csak én vagyok az egyetlen fehér ember. Akkor is jól érzem magam, ha leszakadnak a térdeim, az ujjaim és megint tele vagyok zúzódásokkal. A meló jó. Az offjaim jók. A társaság jó. O. is hamarosan érkezik. Szóval fasza minden, de tényleg.
Kár, hogy a fasza minden nem mindig fedi a valóságot. Megint a költözés van a terítéken és hármasunk is kezd széthúzni. Nehéz itt tényleg. Puttonyozunk, ami borzalmas. Fáradtak vagyunk, ami borzalmas. A főbérlőnk kicsit pánikba esett annak a hírnek a hallatán, hogy elköltözünk, így most minden erejével azon van, hogy mi maradjunk és azok menjenek, akik az egész házat tönkreteszik. Sajnos ezt már hallottuk ezerszer, így ebben nem nagyon bízunk. Tehát nincs más megoldás, mint, hogy költözzünk. A baj csak az egészben az, hogy most hárman vagyunk, O.-val együtt négyen leszünk. Így két dupla szobát néznénk, viszont a hármasunk ma úgy tűnik kicsit megbomlott. ModellZs úgy döntött, hogy nem akar velünk közösködni. Kiborulása annak az előjele,hogy hamarosan hazamegy. Tudjuk, mind láttunk már ilyet. Van aki gyenge ehhez a kint élethez, mert nem egyszerű. Persze egy ideig mindenki tartja magát, aztán jön a vádaskodás, az önmarcangolás, végül feladja és hazamegy. Ő is haza fog. Valami irtó energiarombolók az ilyen szituációk.
Hogy másról is írjak, láttam az arany Buddhát. És valami híres embert is, de nem ugrik be ki volt az. Lehet, hogy az arany Buddha volt ő is? Jah, nem egy brit színész, de mivel csak random brit színészeket ismerek, így fingom sincs, hogy ő ki volt. Illetve le kell írnom, hogy decemberig el kell jutnom színházba, ezért:
Ugye? Neville és Rory. Hát komolyan. Látnom kell. Illetve most már lassan elkezdődik a Sherlock forgatása és mivel én lassan kifogyok a helyszínek fényképezéséből, így jó is, hogy elkezdődik, mert legalább lesz megint mit fotózni. Vagy kit. Háh. Igazából már az is hatalmas flash, hogy minden nap pont ott sétálok át öles léptekkel, ahol Sherlock és John átvág a Trafalgar téren. Arról nem is beszélve, hogy a szállodát körbeveszik a színházak, így minden nap találkozom random brit színészekkel, akiket nem ismerek. Jah, random hajléktalanokkal is, akik a Nemzeti Operaház – ami a szomszédunkban van – márvány lépcsőin éjszakáznak.
Erről pedig eszembe jutott az is, hogy az egyik ismerős lány abban a szállóban dolgozik, ahol Dustin Hoffmann szállt meg. (Aki egyébként az egyik kedvenc színészem.) Bab-bal pedig pont azt beszélgettük, hogy esélyes, hogy a Pitesütő nálunk fog megszállni az Alkonyat folytatása alkalmából. De az jutott eszembe, hogy a világ legkiábrándítóbb dolga lenne, ha egy plátói szerelmem után kellene szaros wc-t takarítanom. Szóval, ha mégis ez a szitu állna fenn, akkor bizony azt a szobát elcserélném, az tuti. Én nem akarok azzal szembesülni, hogy a gyönyörű Pitesütő igazából mekkora egy fasz. Bár azt azért el kell, hogy mondjam több hónapos szobalány múlttal a hátam mögött, hogy a pasi szobák mindig tisztábbak, mint a csaj szobák. Csak azt nem értem, a pasik mitől izgulnak fel egy tiszta szállodai szobában? A kukák ugyanis mind tele vannak khmmm… hogy kell ezt szépen mondani… használt papír zsebkendőkkel. Undorító. Szóval, kedves Pitesütő, ha mégis a mi szállodánkat nézted ki magadnak, akkor kérlek ne maszturbálj és húzd le magad után a wc-t.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése